1 Dávid miktámja. Tarts meg engem, Istenem, mert benned bízom. 2 Ezt mondom az Úrnak: Én Uram vagy te, feletted való jóm nincsen. 3 A szentekben, akik e földön vannak és a felségesekben, bennük van minden gyönyörűségem. 4 Megsokasodnak fájdalmaik, akik más isten után sietnek. Nem áldozom meg véres italáldozatukat, és nem veszem nevüket ajkaimra. 5 Az Úr az én osztályos részem és poharam. Te támogatod az én sorsomat. 6 Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem. 7 Áldom az Urat, aki tanácsot adott nékem, még éjjel is oktatnak engem az én veséim. 8 Az Úrra néztem szüntelen, mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök. 9 Azért örül az én szívem, és örvendez az én lelkem, testem is biztonságban lakozik. 10 Mert nem hagyod lelkemet a Seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. 11 Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad, a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké. (Zsoltárok 16)

Miért szólal meg Dávid imádságban? Mi az az ügy, amit Isten elé kell tárnia? Mert Dávid nem úgy imádkozott, hogy kezébe vette a zsoltároskönyvet, és kötelességből minden nap elmondott belőle egyet. Mi sem így imádkozunk. „Miktám” – írja a címfelirat. És csak találgatunk, hogy ez vajon milyen alkalomról szólhat.

A zsoltárból kiderül, hogy örökségről van szó.

1 Dávid zsoltára. Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden? 2 Aki tökéletességben jár, igazságot cselekszik, és igazat szól az ő szívében. 3 Nem rágalmaz nyelvével, nem tesz rosszat felebarátjának, és nem szerez gyalázatot rokonainak. 4 A megbélyegzett utálatos az ő szemeiben, de az Urat félőket tiszteli. Aki kárára esküszik, és meg nem változtatja. 5 Pénzét nem adja uzsorára, és nem vesz el ajándékot az ártatlan ellen. Aki ezeket cselekszi, nem rendül meg soha örökké. (Zsoltárok 15)

Mi az örök élet titka?

1 Az éneklőmesternek, Dávidé. Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten. Megromlottak, utálatosságot cselekedtek; nincs, aki jót cselekedjék. 2 Az Úr letekintett a mennyből az emberek fiaira, hogy meglássa, ha van-é értelmes, Istent kereső? 3 Mindnyájan elhajlottak, egyetemben elromlottak, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem. 4 Nem tudják-é ezt mind a gonosztévők, akik megeszik az én népemet, mintha kenyeret ennének, az Urat pedig segítségül nem hívják? 5 Majd rettegnek rettegéssel, mert Isten az igaz nemzetséggel van. 6 A szegénynek tanácsát kicsúfoljátok, mert az Úr az ő bizodalma. 7 Vajha eljőne Sionból Izráelnek a szabadítás! Mikor az Úr visszahozza népének foglyait, Jákób örül majd, és vigad Izráel. (Zsoltárok 14)

„Megromlottak, utálatosságot cselekedtek; nincs, aki jót cselekedjék.” „Mindnyájan elhajlottak, egyetemben elromlottak, nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem.” – panaszolja a zsoltáros. És olyan érzésünk támad, mintha most élne, és arról beszélne, hogy nézzetek körül a világban: emberek millióit hajszolják, hogy olyan műanyag vackokat gyártsanak, amit léha, semmittevő emberek megvesznek, és másnap kidobnak a kukába. Az embereket sem becsüljük valami egyszerihasználatos tárgynál többre. Tönkretesszük egymást, tönkretesszük a világot. Az érzelmeink is tisztátalanok. Elég csak megnézni egy mai filmet: erőszak, szexualitás, deformált életek. Olybá tűnik, mintha a ma embere magához ölelte volna a pusztulást, mintha házasságot kötött volna a halállal.

ADY ENDRE: KÖLTÖZÉS ÁTOK-VÁROSBÓL

Az éneklőmesternek, Dávid zsoltára. Uram, meddig felejtkezel el rólam végképpen? Meddig rejted el orcádat tőlem? Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként? Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam? Nézz ide, felelj nékem, Uram, Istenem! Világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra! Hogy ne mondja ellenségem: Meggyőztem őt. Háborgatóim ne örüljenek, hogy tántorgok! Mert én a te kegyelmedben bíztam, örüljön a szívem a te segítségednek. Hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem! (Zsoltárok 13)

Meddig, meddig, meddig, meddig végképpen?!!!