Egyszer, már több mint 10 évvel ezelőtt, egy szentlelkes református gyülekezetbe jártam. Amikor a lelkész felment a szószékre, Isten öröme sugárzott róla. Jó volt oda menni vasárnapról vasárnapra. Már nyugdíjas, de mai napig jólesik visszagondolni rá.
Lukács evangéliuma - 40 nap a pusztában
2020 Nagyböjt idején Lukács evangéliumából Jézus pusztai megkísértésének története került elém vezérfonalnak, társnak. 40 napon át egy-egy kis írás született ugyanebből a textusból.
1 Jézus Szentlélekkel telve visszatért a Jordántól, és a Lélek indítására a pusztában tartózkodott 2 negyven napon át, miközben kísértette az ördög. Nem evett semmit azokban a napokban, de azok elmúltával megéhezett. 3 Az ördög pedig így szólt hozzá: Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy változzék kenyérré. 4 Jézus így válaszolt neki: Meg van írva, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”. 5 Ezután felvitte őt az ördög, megmutatta neki a földkerekség minden országát egy szempillantás alatt, 6 és ezt mondta neki: Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget, mert nekem adatott, és annak adom, akinek akarom. 7 Ha tehát leborulsz előttem, tied lesz mindez. 8 Jézus így válaszolt neki: Meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.” 9 Ezután elvitte őt az ördög Jeruzsálembe, a templom párkányára állította, és ezt mondta neki: Ha Isten Fia vagy, vesd le innen magad, 10 mert meg van írva: „Megparancsolja angyalainak, hogy őrizzenek téged, 11 és kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” 12 Jézus így válaszolt neki: Megmondatott: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” 13 Amikor mindezek a kísértések véget értek, eltávozott tőle az ördög egy időre (Lukács 4,1-13).
Jézus negyven napon át nem evett semmit. Különös volt ez a koplalás, nem olyan, amilyet mi szoktunk csinálni ilyenkor, böjt idején, hogy elhatározzuk, hogy nem eszünk húst, vagy ezt-azt. Megfeszítjük akaratunkat, és legyőzzük vágyainkat, nem eszünk. Jézus eleve a pusztában tartózkodott, ahol nem is volt mit enni.
Akkor, induljunk el zarándokútra, és vonuljunk ki a pusztába mi is, hogy ne legyen nekünk se mit enni, így böjtöljünk?
„Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget” – mondja az ördög.
Rögtön rávágnánk kegyes, keresztyén reflexeinkkel, hogy nem kell nekünk a hatalom! Jézus is szegény volt, tanítványait is egy szál papucsban küldte ki misszióba, nekem sem kell semmi. Miközben valahonnét érkezik a fizetés, nyugdíj a számlánkra, fűtés, világítás van a házunkban, és internetnek is lennie kell valahol…
Lehet-e a hívő ember életcélja, hogy mindent hagyjon kicsúszni a kezéből, és engedje, hogy az ördög kezében összpontosuljon a hatalom?
„Ha Isten Fia vagy, vesd le innen magad” – mondja Jézusnak az ördög.
Mennyire bízhatunk a csodákban, amikor Istentől kapott hivatásunkat gyakoroljuk? Ez itt a kérdés. Mert van bennünk egy ilyen meggyőződés, hogy Uram, ha én a Te nevedben bízva fogok bele valamibe, akkor Te nem hagyod, hogy a Te dicsőséged csorbát szenvedjen, nem fogsz engem sem szégyenben hagyni, ha a Te nevedben csinálok valamit.
Farkas József írja egyik prédikációjában, hogy az emberré válás magányossághoz vezet. Minél inkább jó értelemben vett emberré válik valaki, annál inkább magára marad. Mert a csoportokat legegyszerűbben az alsóbb szintű, primitívebb emberi reakciók alakítják ki, és tartják egyben. Egy szurkolótábor hamar összekovácsolódik a közös ordításban, egy tüntetésben a tömegpszichózis hamar magával ragadja az embert, és maga sem érti, honnét száll belé annyi indulat, gyűlölet. Egyszerűen visz magával a lendület. Vagy egy koncerten, amikor a rajongás kapja el a közönséget, és önfeledten csápolnak, énekelnek. Ha az ember hagyja magát kiszolgáltatni valamilyen érzésnek, akkor könnyen be tud kapcsolódni egy csoportba.
De ha gondolkozni kezd, ha egyedi megoldásokat talál ki, ha az általánosan megszokottól valami jobbat szeretne elérni, akkor egyre inkább elmaradoznak mellőle a barátok. Az igazán nagy és eredeti, világmegújító emberek magányosak.