Egyszer, már több mint 10 évvel ezelőtt, egy szentlelkes református gyülekezetbe jártam. Amikor a lelkész felment a szószékre, Isten öröme sugárzott róla. Jó volt oda menni vasárnapról vasárnapra. Már nyugdíjas, de mai napig jólesik visszagondolni rá.
Aztán egyik nap, kifelé menet a kijáratnál, kézfogásnál, megemlítettem neki, hogy jelentkezem teológiára. Emlékszem, megfogta a kezemet, el ne fussak, hallgassam meg a válaszát. Azt mondta, „Ne menjen! Nem gyönge nőknek való. Amikor valaki az Ige hirdetésére vállalkozik, akkor ki kell mennie a pusztába, hogy megkísértse az ördög.” Megdöbbentem. Életemben először hallottam ilyet, hogy Krisztus útjából ilyen direkt módon mi is részesülhetünk. Nem gondoltam, hogy ekkora megtiszteltetés fog érni, hogy valódi elhívásomhoz valódi kísértések, valódi puszta járul majd. De elhessegettem minden kételkedésemet, és abba a kis mustármagnyi hitembe kapaszkodva, ami az elhívásom felé mutatott, azt hiszem, valami olyasmit válaszoltam, hogy „Ide nekem az ördögöt is!” Az Úr hívása megkérdőjelezhetetlen, bármivel is járjon. Nem az Ő hívása gyenge, hanem én érzem még csak nagyon halványan. Ezért nem lehet kifogás, hogy bizonytalan vagyok, hogy gyönge, vagy nő vagyok, de az sem, ha valamiféle pusztán kell átmennem. Az Úr szava szól, és az ember örömmel indul. Még a legnagyobb szenvedés, panasz közben is elkíséri ez az öröm. Így van ez, semmiért nem adnám ezt az örömöt. Még ha ezerszer is bebiztosítanak a „puszta” ellen.
Vannak közöttünk ma is próféták, mint ez a lelkipásztorom is. Ő ismerte ezt a pusztát, ezeket a kísértéseket. Tudta, milyen az, amikor hétről hétre kiviszi a Lélek az embert a pusztába, hogy megkísértse az ördög. És kapja az Igéket. És amikor Krisztust követve, az Ő erejében járva győz, akkor vasárnap délelőtt feláll a szószékre, és ragyog rajta Isten öröme, és beragyogja az egész gyülekezetet.