„Neked adom mindezt a hatalmat és dicsőséget” – mondja az ördög.
Rögtön rávágnánk kegyes, keresztyén reflexeinkkel, hogy nem kell nekünk a hatalom! Jézus is szegény volt, tanítványait is egy szál papucsban küldte ki misszióba, nekem sem kell semmi. Miközben valahonnét érkezik a fizetés, nyugdíj a számlánkra, fűtés, világítás van a házunkban, és internetnek is lennie kell valahol…
Lehet-e a hívő ember életcélja, hogy mindent hagyjon kicsúszni a kezéből, és engedje, hogy az ördög kezében összpontosuljon a hatalom?
De az igazság mégiscsak az, hogy a fegyver jó üzlet, az erőszak hatékony. És sokszor kicsúszik a kezünkből, amit szelíden próbálnánk tartóztatni, összeterelni. Az ember nem tud egyszerűen felülemelkedni saját létén. A pszichológiai mechanizmusok a hívő emberre ugyanúgy érvényesek, mint a hitetlenre. Akit megfélemlítenek, az félni, rettegni fog. Akit megütnek, annak fáj – hitétől függetlenül fáj.
Az élet a hívő ember számára is alapérték, ugyanúgy, mint a hitetlennek. Nem dobhatja el csak úgy magától, valamiféle felsőbb igazságokra hivatkozva. Az életösztön Istentől kapott erőnk, hogy ragaszkodjunk ahhoz, amit az üdvösségből már itt megtapasztalunk.
Pontosan ezért várjuk a Megváltót! Mert szeretjük az életet, az örömöt, a boldogságot. Szeretjük a szépséget, a békés alkotó munkát, amiből katedrálisok születnek. Égető szükségünk van a Megváltóra, aki megoltalmaz minket mindenféle terrortól, nyílt és aljas támadásoktól. Szükségünk van a Megváltóra, aki összehangolja az embereket, aki harmóniát teremt, békét hoz.
Szükségünk van arra a Messiásra, a Krisztusra, a felkent – magyarul „koronázott” királyra, aki rendet tesz, hatalommal és dicsőségesen ezen a világon.
A keresztyénség, a Krisztus-hit hatalom és dicsőség-kérdés.
Annál jobban elkeserít minket, amikor azt látjuk, hogy az ember semmi másból nem ért, csak az erőből. Elég bemenni egy iskolába, megpróbálni egy osztályt tanítani. Egy mosoly, egy elnézés, és hirtelen elkezdi mindenki azt hinni, hogy itt mindent szabad. Ha nincs szankció, akkor szabad mindent. És nem csak a házi feladatok maradnak el, vagy az órai munka. Egymást ütik agyon hamarosan ott, ahol elteszi a tanár az „ostort”. Ahol megszűnik a félelem, megszűnik a fegyelem is. És nem Isten országa jön el, hanem maga a pokol.
Itt jön gyorsan segítségül az ördög! És azt mondja Jézusnak: nézd, én meghódítottam a világot a magam eszközeivel. Nekem sikerült. Megtanítom neked is, hogy kell csinálni. Bevezeti Jézust a maga fegyverarzenáljába, és kezdi mutatni: atomfegyver! Vírus! Mindenre és mindenkire kiterjedő ellenőrzés, kontroll! Olyan állás, hogy se ereje se ideje ne legyen gondolkodni, lázadni. Alkohol, drog: kapcsolódjon ki, nem baj, ha belepusztul, csak hatalomra ne legyen képes többet! És meg is gazdagszunk belőle! Nagy üzlet megfizettetni a nyomorulttal saját nyomorúságának az előállítását!
Hányszor csúszott el ezen az egyház is! Szeme előtt lebegett a nemes cél: Jézus Krisztus tanítványává tenni az egész világot. De az emberek nem akartak hívőkké lenni. Mindenféle pogány, agresszív, ön- és közveszélyes életet éltek. És akkor az egyház fegyvert fogott… És bevezette a kötelező fülbegyónást, hogy mindig képben legyen az emberek titkairól. És az „atomfegyvert” is bevetette, amikor a pokol kínjaival úgy megfélemlítette az embereket, hogy bármit odaadtak volna, csak haláluk után szenvedniük ne kelljen.
Az ördög eszköze az is, amikor példát statuálnak. Sokszor nem is kell mindenkit megverni, hanem elég, ha látjuk, hogy valakit iszonyatosan megbüntettek, és máris tesszük, amit kérnek tőlünk. Az empátia, az „érzékenyítés” csodákra képes! Csak nehogy minket is utolérjen a … szégyen! Az egyház ebben a módszerben sem volt rest. Még Krisztus keresztjéről is tudtak úgy prédikálni, hogy az ember magára vette, és beleborzadt a látványba. Megrendült az ember: ez a büntetés nekem járna! És félelemből, rettegésből, kezdte tenni, amit az egyház parancsolt.
„Tanuld meg a módszereimet – és meghódítod magadnak a világot!” – mondja Jézusnak az ördög.
Ezt jelenti az, hogy „ha tehát leborulsz előttem”. Csakhogy ezzel óriási nagy baj van. Mert azé vagy, akinek a módszereit követed. Mindegy, kinek a nevét tűzted álcának a zászlódra.
Ma is, amikor bemegyek egy templomba, egy istentiszteletre, amikor hallgatom a prédikációt, van az egésznek egy atmoszférája. Egy színe. Abból, ami történik, ahogyan érint, meg lehet állapítani, melyik égitest világítja meg az oda érkezőket. Vajon a Nap ragyog-e rájuk, gyógyító sugaraival, Jézus Krisztus tekintete, ami úgy ragyog, mint amikor a nap teljes erejéből fénylik – vagy egy fekete lyuk „fénye”, ami egymás után szippantja be magába a körülötte lévő anyagot. Lelkeket, örömet, erőt, anyagiakat. Míg végül nem marad kő kövön utána. Érezni lehet. Sokszor a kettő keverékét. Mert az ember mindig ki van téve a kísértéseknek, és Jézus Krisztus ereje keveredik mindenféle „hétköznapi” technikával, ami eredetileg bűnös dolog volna, de már úgy megszoktuk, hogy észre sem vesszük, hogy bajt okoz.
Van egy horgonyunk, amibe kapaszkodnunk kell, akárhányszor elkeserednénk, hogy a világ győz, a gonosz erők győznek Krisztus ügye fölött. Kapaszkodnunk kell bele, nehogy egyszerűen visszatükrözzük a világ támadásait, nehogy az ő eszközeikkel szálljunk be az ő harcaikba. Mert lerántanak minket a mélységbe, és legyőznek a rutinjukkal. Az ő szemük jobban szokva van a sötétséghez.
Meg van írva: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj.”
Az Urat, a mi Istenünket imádjuk. Féljük Őt! Fontos, hogy az imádat összefügg a félelemmel. Egy boldog, örömteli félelem az imádat. Miközben gyönyörködik az ember abban az Úrban, Istenben, aki bármit megtehetne vele, mégis élteti, örömmel ajándékozza meg, és az átmeneti nehézségeket is csak lépcsőfoknak használja az ember végső üdvössége felé. „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.”
Imádjuk az Urat, mégpedig azt az Urat, aki értünk a pusztába is kiment, hogy velünk együtt megkísértessen, hogy megtalálja nekünk a kivezető utat. Hogy fogja a kezünket, karjaiba vegyen, és Ő maga vigyen ki a pusztából, és vigyen be a Paradicsomba, az Édenkertbe. Neki szolgálunk, és ha helyesen ismertük Őt meg, az Ő szeretetét, kegyelmét, szelídségét, akkor szolgálni is csak úgy fogunk, ezzel a szelídséggel. És akkor néha-néha rajtunk is meglátják majd annak a Napnak egy-egy visszatükröződő sugarát.
Még ha belénk is hasít néha-néha, hogy mennyivel könnyebb volna kalapáccsal-csákánnyal nekimenni a világnak, és úgy meghódítani, akkor sem engedünk abból, hogy mindig, minden körülmények között az Urat, a mi Istenünket imádjuk. Az Úr türelemmel vár a mi megtérésünkre, mi sem lehetünk türelmetlenek.