Jézus negyven napon át nem evett semmit. Különös volt ez a koplalás, nem olyan, amilyet mi szoktunk csinálni ilyenkor, böjt idején, hogy elhatározzuk, hogy nem eszünk húst, vagy ezt-azt. Megfeszítjük akaratunkat, és legyőzzük vágyainkat, nem eszünk. Jézus eleve a pusztában tartózkodott, ahol nem is volt mit enni.
Akkor, induljunk el zarándokútra, és vonuljunk ki a pusztába mi is, hogy ne legyen nekünk se mit enni, így böjtöljünk?
A dolog ennél egyszerűbb, ha megnézzük, Jézus kinek az akaratából volt a pusztában. Első pillantásra azt szoktuk hinni, hogy az ördög kísértette, tehát az ördög akaratából szenvedett Jézus – ahogy minden szenvedés az ördög akaratából van, mivel Isten a szeretet Istene, Isten nem kísért senkit… De ha közelebbről megnézzük, azt olvassuk, hogy „a Lélek indítására a pusztában tartózkodott”. Isten akaratából kerül Jézus a pusztába, ahol „az ördög az úr”.
Fontos ez, hogy Jézus Isten akaratából 40 napig nem tudott mit enni, mert nem volt mit ennie. Jézus Isten akaratából 40 napra a puszta fogságába került. Ezért nem tudjuk mi Jézust akaratlagosan követni az ő böjtjében, mert nem saját akaratából, hanem Isten akaratából adatott neki ez a megpróbáltatás.
Egy kicsit arra emlékeztet engem ez a helyzet, mint amikor egy lelkészt kihelyeznek valami szegény gyülekezetbe. Először kapja az elhívást, végigjárja a teológiát, megtanulja, amit lehet, biztos benne, hogy Igét kell hirdetnie, és amikor kezdődne a „karrierje”, ha szabad így nevezni, akkor jön a puszta. És nincs mit enni. Körülötte szegény emberek. Az öregek otthon maradtak, a fiatalok már valahol héthatáron túl vannak munkát vállalni. Ők is épphogy megélnek. Adósság, és még több adósság. A házaknál gyakori vendég a „létrás autó”. Romos templom. Nyirkos falak, még imádság közben is ráfagy az emberre a ruha.
És „40” napig bírja az ember. Talán 4 évig is. Vagy, 40 évig? És eljön a pillanat, amikor azt mondja: Elég!!! Isteni hatalommal akarok ide pénzt hozni! A kövekből kenyeret varázsolni, behívni olyan erőket, amik innét hiányoznak. És akkor elmegy az ember „Rómába”, ahol azt látja, hogy felhőkarcolókat húznak fel egymás után. És elfogja az irigység. Én itt éhezem, ezek pedig a szemétbe többet dobnak ki naponta, amennyit az utóbbi években én megkerestem.
És aztán észreveszi a szemfüles ember, hogy léteznek pályázatok. Mindenféle furcsa feladatokra, különös dolgokra pénzt lehet kapni. És elkezd áramlani a pénz ebbe a szegény, nyomorult kis faluba.
És eltűnik a hit. Krisztus másik pusztát választ magának. Az emberek elveszítik önmagukat, kiszolgáltatottakká válnak, az igehirdetésnek eltűnik az értelme. A templom, hogyha sikerül felújítani, közszemlére van téve, minden titkuk feltárul, árulják őket, mint fiatal lányokat.
„Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy változzék kenyérré”. De sokan érezzük megtiszteltetésnek, hogy valaki, akinek sok pénze van, megcirógatja a buksinkat, és azt mondja, hogy „Jól van, jó fia vagy Istennek!” – És dob valami kis morzsát, csontot, amin elmarakodhatunk egymással. Miközben büszkén kihúzzuk magunkat, hogy mágusok voltunk.
Jézus így válaszolt neki: Meg van írva, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”.
Meg kellene keményednünk. Mélyen a szívünkbe vésni Jézus Igéjét: „Nem csak kenyérrel él az ember”. Leküzdeni hamis alázatunkat, amelyik képes egy darab morzsáért is földre borulni világi hatalmak előtt, és keményen, mozdíthatatlan sziklaként odaállítani az Igét: Nem csak kenyérrel él az ember. Addig nem kell a kenyér, míg az kizárja az Igét. Nem kell a „csak kenyér”. Ha a 41. napon vagyok is, és minden porcikám érzi, hogy belehalok az éhségbe, akkor sem kell az a kenyér, ami kiszorítja Isten Igéjét, Jézus Krisztust magát az életemből.
Ez az első lecke, amit a pusztában meg kell tanulnunk, hogy erővel tudjuk hirdetni Urunk mentő, megváltó, életet adó Igéjét.