„Ha Isten Fia vagy, vesd le innen magad” – mondja Jézusnak az ördög.
Mennyire bízhatunk a csodákban, amikor Istentől kapott hivatásunkat gyakoroljuk? Ez itt a kérdés. Mert van bennünk egy ilyen meggyőződés, hogy Uram, ha én a Te nevedben bízva fogok bele valamibe, akkor Te nem hagyod, hogy a Te dicsőséged csorbát szenvedjen, nem fogsz engem sem szégyenben hagyni, ha a Te nevedben csinálok valamit.
És az igazság az, hogy ez az érzés jó, hívő érzés! Érdemes táplálni, érdemes építeni rá. Péter is erre az érzésre alapozva szólította meg a sántát az Ékes-kapuban, hogy „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj!” (ApCsel 3,6) A hívő élet tulajdonképpen ilyen „halálugrások” sorozata, amikor az ember olyasmibe fog, nagy nyilvánosság előtt, ami emberileg lehetetlen, és bizony, kockáztatja azt, hogy beég vele, és nem sikerül. Jobb esetben. Rosszabb esetben, ha élet-halál kérdésről van szó, bele is halhat az ember. De nem hal bele, mert az Úr ki akarja jelenteni nevét a világnak. Az Úr adja a csodáit és jeleit, hogy mi bizonyságot tudjunk tenni hatalmáról.
Milyen sokan nyertek csatákat ezzel a hívő bátorsággal! Dávid és Góliát! Dávid bátran állt ki a páncélozott Góliáttal szemben egy szál parittyával, mert tudta, hogy az Úr nevében harcol, az Ő erejével. Meg is vallja ezt, sajátjai előtt is, és ellensége előtt is, mielőtt a követ elhajítaná.
Szó szerint ilyen halálugrás volt a „templom párkányáról” Jézus Krisztus kereszthalála. Átengedte magát hittel az embereknek, „emberek kezébe adatott”, azok megölték, de az angyalok mégis őrizték Őt, kézenfogva vezették ki a barlangból Húsvét hajnalán, hogy meg ne üsse lábát a kőben. Feltámadott.
Éppen ezért óriási kísértés Isten elhívott szolgáinak az, hogy olyankor is Istennek ebben a láthatatlan segítségében bízzanak, amikor Ő nem ígérte meg, hogy odaáll, hogy segít. Kísértés, azt mondani, hogy „Segíts magadon, Isten is megsegít” – és vakon belegyalogolni valami halálos veszélybe.
Milyen sokszor józanít ki bennünket a mi Urunk, amikor csak azért sem teljesíti imakérésünket. Mi váltig meg vagyunk győződve róla, hogy mivel Isten szeretett gyermekei vagyunk, a hit drága ajándékával, ezért bármit kérünk, Ő megadja nekünk. És imádkozunk valakiért, imádkozunk, imádkozunk, kitartóan, dörömbölünk azon az ajtón, amiről meg vagyunk győződve, hogy megnyittatik. Valaki azt tanította nekünk, hogy ha elég kitartóan dörömbölsz a mennyország ajtaján, akkor ő mindent meg fog adni neked. És nem gyógyul meg az az ember, akiért imádkoztunk. És nem rendeződik a helyzet. És nem történik semmi.
Mi pedig ott állunk, és nem értjük. Hát nem arról volt szó, hogy a mustármagnyi hit hegyeket mozdíthat el? Hát hogyhogy? Én világgá kiabáltam, hogy Uram, neked mekkora hatalmad van, és most mégis szégyenben hagysz? Rosszul kértem? Valami bűnöm van, amiért nem hallgatsz meg? Az a másik ember ennyire bűnös, hogy nem akarod őt kiemelni ebből a bajból? Szakítsam meg vele minden közösségemet?
Hogyhogy ekkora vereség lett, amibe belefogtam, hát nem kértem rá a Te áldásodat előtte? Most mit fognak mondani a pogányok, hol van az én Istenem? Pedig úgy eldicsekedtem nekik, hogy Te mindenben megáldasz, mert a Te szeretett gyermeked vagyok!
Arról a gyarlóságról most nem is beszélek, amikor egy vezető ilyen indulattal vág bele valamiféle munkába, és a hiányzó láncszemek kipótlását a beosztottaitól várja, hogy majd ők jól imádkoznak, mert hívő emberek. „Fogjuk meg, és vigyétek!” – foglalta össze egyszer egy kedves idős hívő asszony hebehurgya, vakmerő lelkipásztoruk magatartását.
Nem minden csoda adatik meg. Még Jézusnak sem adatott volna meg az a csoda, hogy az ördögnek szót fogadva leugrik a templom párkányáról, és meg ne üsse magát. Jézusnak valódi kísértései voltak, tehát ez azt jelentette, hogy itt életveszélyes helyzetről volt szó, szó szerint bele is halhatott volna.
A kísértés pedig arra vonatkozott, hogy jó, nem csak kenyérrel él az ember, hanem Istennek Igéjével is, és jó, nem a világ logikája szerint működik az ember, hanem Isten Lelkének pillanatról pillanatra érkező vezetése szerint, de akkor ez most, ebben a pillanatban mit jelent? Ugorjak, vagy ne ugorjak? Az Ige azt mondja, hogy ugorhatok. Az ördög is azt mondja, hogy ugorjak.
Szembeszálljak csak azért ezzel a kéréssel, mert az ördög mondta?
Makacs gyerekekkel szoktak szüleik úgy kitolni, hogy az ellenkezőjét mondják annak, mint amit szeretnének tőlük. És akkor a makacs gyerek azt mondja, hogy „Nem!” – és elértük vele a célunkat. Nem lehetünk ilyen primitívek, hogy egyszerűen mindig az ellenkezőjét tegyük annak, amit az ördög mond. Hamar a markában kötnénk ki.
A legnagyobb kísértés a hívő ember életében, hogy abban a pillanatban, amikor ott, a pusztában kiszakadt minden emberi konvenció, szokás, betanult megoldás kötöttségéből, hallja-e az Úr pillanatról pillanatra másképp megszólaló szavát?
Most: ne ugorj, mert istenkísértés volna. Nagypénteken pedig ugorj, mert ez a világ megváltása.
Jövel, Uram, Szentlélek Isten, taníts minket jól olvasni, jól hallani és érteni a Szentírás üzenetét, nehogy kísértésbe essünk, és nem azt, vagy nem olyankor cselekednénk, amikor azon a Te áldásod van!