Farkas József írja egyik prédikációjában, hogy az emberré válás magányossághoz vezet. Minél inkább jó értelemben vett emberré válik valaki, annál inkább magára marad. Mert a csoportokat legegyszerűbben az alsóbb szintű, primitívebb emberi reakciók alakítják ki, és tartják egyben. Egy szurkolótábor hamar összekovácsolódik a közös ordításban, egy tüntetésben a tömegpszichózis hamar magával ragadja az embert, és maga sem érti, honnét száll belé annyi indulat, gyűlölet. Egyszerűen visz magával a lendület. Vagy egy koncerten, amikor a rajongás kapja el a közönséget, és önfeledten csápolnak, énekelnek. Ha az ember hagyja magát kiszolgáltatni valamilyen érzésnek, akkor könnyen be tud kapcsolódni egy csoportba.
De ha gondolkozni kezd, ha egyedi megoldásokat talál ki, ha az általánosan megszokottól valami jobbat szeretne elérni, akkor egyre inkább elmaradoznak mellőle a barátok. Az igazán nagy és eredeti, világmegújító emberek magányosak.
És azok, akik a tömegek érzéseit irányítani tudják, akik a „nyájat” vezetni tudják, akár zöldebb legelők felé is, ezek az emberek mind magányosak, nem oldódhatnak fel többé abban a tömeges közösségben, ami addig annyi öröm forrása volt.
Ezért, amikor valaki megkapja egy közösség vezetésére az elhívását – amit Lukács gyülekezeteiben úgy tűnik, a kereszteléssel párhuzamba állítható kézrátétellel ábrázoltak ki, amikor a Szentlélek érkezését is érezni lehetett – akkor az első lecke, amit meg kell tanulnia, pontosan ez, hogy hogyan maradhat életben a mindenkori „pusztában”, a vezetéssel szükségképpen együtt járó magányban.
Hogyan lehet kibírni? Az internetfüggőség hatásait akarta vizsgálni egy kutató, amikor önként jelentkezőket kért meg arra, hogy töltsenek el 5 napot egy kényelmesen berendezett magánzárkában. Három tárgyat vihettek be, ezt ők dönthették el, hogy mi legyen, de nem lehetett semmiféle kapcsolatuk a külvilággal.
Az internetfüggőség számlájára írják, hogy az első jelentkezőt már néhány óra után ki kellett onnan menekíteni. Mások a kamerákhoz, különféle tárgyakhoz kezdtek beszélni a második-harmadik napon. Volt, akinél olyan nyugtalanság, stressz jelentkezett, hogy még a kísérletet is fel akarták függeszteni, de ő végül kitartott az 5 napon át. Csak egyvalaki tűrte viszonylag békésen a helyzetet, aki filctollakat és papírt vitt be magával, és az étkezések és alvás kivételével szünet nélkül képeket rajzolt. De ő is azt mondta, hogy nehéz volt.
Nehéz, öt napot kibírni egyedül. De nem az internetfüggőség miatt. Hanem azért, mert az ember társas életre van teremtve. Lebilincselő előadásában mondta el Pál Feri atya, hogy mi történik egy emberrel, aki magányos marad. A 70-es években az volt a szokás, hogy azokat, akik teológiára jelentkeztek, azonnal besorozták a legdurvább helyekre. Mosolyogva számol be róla, mert még elmesélni is csak így lehet, hogy agyon ne nyomják az élmények. Egy ilyen közösségben, voltak valahol néhányan, kispapok. Egy idő után valahogy kinyomozták, hogy melyikük a besúgó. Aztán meghányták-vetették a dolgot, és úgy döntöttek, hogy az lesz a legmegfelelőbb büntetés neki, ha nem szólnak hozzá egy hétig. Nem bántja senki, teljesen törvényes, legális, senki nem kérheti tőlük számon. Ez az ember az 5. napon öngyilkos lett.
Az ember nem csak az étel hiányától pusztul el a pusztában, hanem a magánytól is. Egyszerűen hallgat az ördögre, végig sem hallgatja, hogy mi is van az angyalokkal és a kövekkel, hanem leugrik a templom magas párkányáról. Némiképp demonstratíve, hogy legalább most figyeljetek oda, utolsó pillanataimban, hogy léteztem!
Most nézzünk körül magunk körül, hogy hányan kerülünk természetes emberré válásunk folytán halálos magányba!
Ide teszi ma Igénk a felkiáltójelet, a legértékesebb emberek magánya mellé. Amiből igazában nem tudjuk kimenteni őket. Egyet tehetünk, emlékezünk, és emlékeztetünk arra, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus azért ment ki a pusztába 40 napra, hogy velünk legyen ezekben a véget nem érő magányos napjainkban. Nekünk már nincs és nem is lehet olyan pusztánk, ahol Ő nincs jelen, ahol Ő nincs velünk. A mi hitből, hűségből és hivatásból fakadó magányunk halálos terhét Ő viseli. Újra meg újra kimondott Igéjével Ő mond ellent helyettünk is az ördögnek, amikor a mélységet és az ugrást javasolja kivezető útnak.
Megmondatott: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.”
Ezért, ha kiáltunk ilyenkor, mert kiáltunk, akkor ne is emberekbe próbáljunk először kapaszkodni, hátha csak magunkkal rántanánk őket is a mélységbe. Hanem először Őhozzá kiáltsunk: Uram, kérlek, légy velem, mert én úgy érzem, jó úton járok, mégis mindenki elmaradozott mellőlem, úgy érzem, hogy csak testben vannak jelen mellettem a többiek, de már nem értik, miről beszélek, mintha egy másik világban élnék! És valóban másik világban élek, a Te világodban, ahol mindennek más az értelme, más a célja, mint mikor még ösztönösen kerestem az előbbre jutást. Uram, taníts engem életben maradni, taníts megtalálni azt a helyet ebben a sivatagban, ahol ha ásni kezdek, élő vizet fogok találni. Taníts odafordulni Igédhez, és add Szent Lelkedet, hogy tápláló forrás fakadjon nekem belőle.
Add, hogy magam köré tudjam gyűjteni a többieket, akik szintén itt vergődnek mellettem magányukban, és nekik is adni tudjak inni ebből a sziklából, amiből Te fakasztasz vizet nekünk. A mi egyetlen kősziklánkból, aki mindig menedékünk!
Add, Urunk, hogy lássuk, Te nem csak éhezésre-szomjazásra, türelemre tanítsz minket, hanem főleg arra, hogy hogyan tudjuk Tőled a mennyei kenyeret, az élő vizet elnyerni és továbbadni.
Így segíts meg bennünket mindenféle böjti és böjtön kívüli pusztáinkban.