Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Állítólag Tamási Áron mondta ezt először. De én hiszem, hogy bárki magától is rájöhetne: Isten azért teremtette a világot, hogy valahol otthon legyünk benne.
Azért van két teremtéstörténet Mózes első könyvében, mert az egyik úgy írja le a világ egészét, benne az emberrel, hogy hiányzik belőle az a meghittség, ami az emberi élet egyik célja. Nem csak azért teremtetett az ember, hogy uralkodjék a halakon, madarakon, állatokon, és benépesítse az egész földet. Így még nagyon rideg volna az emberi teremtés célja. Az ember azért teremtetett, hogy jelenlétével megtermékenyítse saját otthonát, Édenkertet varázsoljon belőle. Nem csak az embertől függ a világ sorsa, hanem a „kertből” is táplálkozik az ember.
Amikor megszületünk erre a világra, valahol otthon vagyunk benne. Ezt jelzi Lukács evangéliumában Jézus nemzetségtáblázata. Ő is úgy született, hogy otthon volt valahol, Mária, József családja körében. Leginkább nem is helyhez kötött ez az otthonunk, hanem emberekhez, akikkel egy vérből valók vagyunk.
Amikor pedig Isten kiűzte Ádámot és Évát az Édenkertből, a pusztába kerültek. Elveszítették otthonukat. A bűn miatt történt ez, hogy farkasszemet kellett nézniük a halállal.
„Nagyon régi a keleti mese az utazóról, akire egy vadállat támad a sivatagban.
Az utazó próbálná magát védeni az acsarkodó állattól, és be akar ugrani egy kiszáradt kútba, amelynek az alján egy sárkány várja tátott szájjal. A boldogtalan ember nem mer kimászni, hogy fel ne falja a vadállat, de az aljára sem mer leugrani, mert felfalja a sárkány, egy bokor ágaiba kapaszkodik, amely a kút falának repedéséből nő ki. A keze elgyengül, és úgy érzi, hogy mindjárt át kell adnia magát a biztos halálnak, de még mindig kapaszkodik, és közben lát két egeret, egy fehéret és egy feketét, amelyek rágják el a bokor gyökereit.
Az utazó látja ezt, tudja, hogy pusztulnia kell, de miközben így csüng, körbenéz és a bokor levelein megpillant néhány csepp mézet. Eléri a nyelvével és boldogan lenyalja.” (Tolsztoj, William James idézete)
Hasonló ehhez Ádám és Éva ősélménye is, amikor kiűzettek az Édenkertből. Azóta időről időre mindenki átél valami hasonlót élete egy pontján. Verejtékkel megtermelt kenyeret eszik, miközben a szerelem, élete társa, egy csésze tea vagy kávé, apró örömök valami vigaszt nyújtanak időnként. És belefeledkezik a boldog pillanatokba. Otthon vagyunk, ég és föld között függeszkedve, miközben két kézzel kapaszkodunk abba a kis ágacskába, amit otthonunknak nevezünk.
Ebből a halálos, görcsös tehetetlenségből akar minket Urunk kimozdítani, amikor földi otthonainkból elhív, és először kivisz a pusztába. Úgy, mint ahogy Izráel népét hívta ki Egyiptomból, a rabszolgaságból, a puszta megmaradásért vívott verejtékes kapaszkodásból. Ki a pusztába. Oda, ahol még kenyér és víz sem volt!
Mintha a rémült utazó azt a kiáltást hallaná hangos könyörgő imádságára feleletként, hogy „Ugorj!!!” Bele? A sárkány? Szájába? Hogy???
Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet! – visszhangozza az Ige bennünk. És jó ez a visszhang, védelem, ami normális esetben megtart családi kötelékeink közt, és örök hűséggel ajándékoz meg. Józsefnek is az az Ige szólt annak idején, hogy „Maradj Egyiptomban, szolgáld hűségesen Potifárt, szolgáld hűségesen a fáraót, ez az Isten akarata néped javára.” Nagy baj lett volna, ha József fogja a sátorfáját, és első adandó alkalommal hazaszökik családjához.
Aztán jött a másik Ige, az égő csipkebokor. „Azután bement Mózes és Áron a fáraóhoz, és ezt mondták neki: Így szól az Úr, Izráel Istene: Bocsásd el népemet, hogy ünnepet szentelhessen nekem a pusztában!” (2Mózes 5,1).
… a pusztában! Ez a puszta értelme itt is, amikor a Lélek kiviszi Jézust a pusztába negyven napra. Ünnepet szentelni az Úrnak. Mint az önállóság határait feszegető gyermek, amikor kibontja kezét-lábát édesanyja szorító, korlátozó, szerető, marasztaló, óvó öleléséből. Hogy megtegye első önálló lépéseit, és végül ő is megtanulja meggyújtani a tüzet, és őrizni a családi tűzhelyet. Ünnepet szentelni az Úrnak – saját jogon, nem a többiek közösségébe beágyazva.
Megküzdeni a sárkánnyal a kút alján. Megvívni a halál ezer arcával. És rátalálni az örök életre. Saját jogon. Már nem kiáltani oda édesapát-édesanyát, hogy jaj, félek, sárkány!!! Az Úrban bízni, aki most szólított meg örökbefogadó, az Ő nevében új otthont adó szavaival: „Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm.” „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” Ünnepet szentelni az Úrnak, aki Úr a betegség, a bűn és a halál fölött. Akinek szeretett felnőtt fiai vagyunk.
Szól a hívás, az „égő csipkebokor” azokban az ünnepi, kiemelt pillanatokban, amikor ilyen elhívás történik. És jön a tíz csapás is, hogy az ember nehogy feláldozza küldetését hűsége oltárán. A hűség kötelező, ha valami másra van szükség, majd a Lélek magával von, és a csapások úgyis kitaszítanak. Nincs okunk arra, hogy sokat mérlegeljünk.
Ne kísértsük az Urat, a mi Istenünket, hogy felelőtlenül kivonulgatunk mindenféle magunk választotta pusztákba. De adjunk hálát mind a tíz „egyiptomi csapásért”, ha felismerjük, hogy eljött a szent pillanat, amikor az Úr saját nevünkön szólított, és elindított azon az úton, amit csak mi magunk járhatunk be. Amikor ünnepet szentelhetünk Neki a pusztában. A szabadulás, a világ megváltásának ünnepét.