A böjt a tisztulás időszaka. Azért „vonulunk ki a pusztába”, hogy megtisztuljunk azoktól a hatásoktól, amik a sűrű hétköznapokban beszennyezték életünket. Főleg Istenkapcsolatunkat. Istenmérgezés, mondják egyesek. Sokan azért lettek ateisták, mert azt látták, hogy a hívő emberek mindenféle pszichózisokat tartanak hitnek. A folyamatos kóros lelkiismeretfurdalást, önostorozást, vagy a minden alap nélküli rajongást, elérhetetlen, földtől elrugaszkodott célok kitűzését. Azért lettek ateisták, mert a hívő emberek szerető, gondviselő Istenről beszéltek – és jött egy földrengés, egy járvány, és ártatlan gyermekek haltak meg. Vagy, mert a hívő emberek büntető, villámokat dobáló, haragvó viharistenről beszéltek. A gyűlölt ellenség megbüntetése viszont beláthatatlan ideig váratott magára. Fehér szakállú öregember, aki megteremtette a családi gazdaságot, de már csak a diófa alól a hintaszékből komótosan pipázgatva figyeli, hogy unokái-dédunokái hogyan forgatják a vagyont. Vagy a „drága Jézus”, aki csak azért jött el ebbe a világba, hogy az indulatos, frusztrált embernek legyen kin kiélnie felesleges felgyülemlett feszültségét.
Istenképeket hordozunk magunkban, amiket gyermekkorunktól fogva gyűjtögettünk magunkba. Ezeknek mindnek van valami igazságmozzanata, de külön-külön mind súlyos tévedés, bálvány. De ezek az istenképek, a súlyos, „veretes” tradíciók olyan mesterséges támaszokat nyújtanak, hogy már nem is érezzük, hogy az élő Istenre miért volna szükségünk.
Jézus is kora társadalmában nőtt fel, és kisgyermekként magába szívta a Messiásról szóló reménységeket, amik családja, városa közösségében terjedtek.
A Messiás olyan lesz, mint Mózes, aki kenyeret adott népének a pusztában! – Tehát akkor ha Ő a Messiás, akkor meg kell tanulnia kenyeret varázsolni a kövekből? Igaz ez? Jogos elvárása ez a népnek? Mert ha igen, akkor nincs kibúvó, kenyeret kell adni, táplálni kell a népet.
A Messiás olyan lesz, mint Dávid, aki legyőzte a nálánál nagyobb ellenséget is, aki kiűzte országából az idegeneket, akinek hódoltak a szomszédos városok. A végidők Messiásának olyan hatalma kell legyen, hogy az egész világ pogányai a Sion hegyéhez járuljanak, és elhozzák ajándékaikat. A Messiásnak meg kell hódítania a világot. Igaz ez? Jogos elvárása ez a népnek? Mert ha igen, akkor meg kell ismételni, amit a Makkabeusok csináltak, élére kell állni a forradalomnak, a felkelésnek, és ki kell űzni a rómaiakat.
A Messiás olyan lesz, mint Ezékiás, aki hitéért sérthetetlen volt. Amikor felvonult Jeruzsálem ellen Szanhérib, Asszíria királya, Ezékiás imádkozott, és az ellenség magától elvonult a falak alól. Az Úr volt a város oltalma. Ezékiás király olyan ember volt, mint akiről a 91. zsoltár szól, amiből az ördög itt idéz:
1 Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, 2 az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! 3 Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől. 4 Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége. 5 Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal, 6 sem a homályban lopódzó dögvésztől, sem a délben pusztító ragálytól. 7 Ha ezren esnek is el melletted, és tízezren jobbod felől, téged akkor sem ér el. 8 A te szemed csak nézi, és meglátja a bűnösök bűnhődését. 9 Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, 10 nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás. 11 Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, 12 kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. 13 Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod a fiatal oroszlánt és a tengeri szörnyet. 14 Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. 15 Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. 16 Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban (Zsoltárok 91).
Ilyen sérthetetlennek kell-e lenni a Messiásnak? Jogos elvárás ez? Igaz-e – kérdezhette Jézus önmagától –, hogy most attól, hogy Atyám szeretett Fiának nevezett, és gyönyörködik bennem, én már bármit csinálhatok, nem sérülhetek meg, és hosszú életem lesz? Miféle veszélyek azok, amikbe belemehetek, és mik azok, amiket nem élnék túl?
Őt magát is nyugtalanították ezek a kérdések, amit kortárs világa szegezett feléje. Mi is hordozunk egy csomó prekoncepciót a halkan meghallott elhívásunkra nézve, amit környezetünk támaszt felénk. A legélesebben talán a nők lelkészi elhívásán lehet ezt észrevenni. Az Úr megszólít egy fiatal lányt, hogy szolgálatra hívja, és akkor a környezete gyakorlatilag – még a protestáns világban is – nekiszegezi a kérdést, hogy „Most akkor várúr akarsz-e lenni, vagy apáca?” Ha lelkész akarsz lenni, akkor mély hangra van szükséged, ami betölti a katedrálisokat, hangosítás nélkül, amire még a háborút megjárt harcosok lelke is beleremeg. Vagy olyan mély alázatra, ami csak a vajnak van, amikor kenyérre kenik. Mégis, melyiket akarod?
Bizony, ki kell menni a pusztába, mert ahány elhívás, annyiféle. Le kell vedleni minden előzetes elképzelést, mint régi ruhát, amire soha többé nem lesz szükség. Megállni az égő csipkebokor előtt, és addig-addig beszélgetni, gyönyörködve az Úrban, az Urat imádva, míg egészen át nem jár minket az Ige: „Vagyok, aki vagyok”. És én is leszek, aki leszek az Úr mellett. „Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok? Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok” (Ézsaiás 43,18-19).