Lányom ma reggel azt mesélte, hogy olyan jót álmodott! Egészen olyan volt, mint egy film. De éppen amikor a főhős megmenekült volna, és elrendeződtek volna a dolgok, megszólalt az ébresztőóra. (Miközben ezt a mondatot írtam, a kisebbik kutya vinnyogását hallottam kintről az ablak alól, megint összekaptak valamin, és a nagyobbik túl nagyot csípett belé.)
Amikor a hétköznapokat éli az ember, akkor folyton ki van téve ilyen zavaró impulzusoknak. Már-már sikerülne elmélyedni egy gondolatban, és akkor jön valami… Valakinek azonnal szüksége van ránk, és menni kell. Az ember élete tulajdonképpen 24 órás készenlét. Az ember lakása átjáróház, és az ember fizetése mindenki prédája. Egész egyszerűen egyetlen pillanatra, egyetlen vonatkozásban sem tudunk önmagunk lenni. (Megyek, elzárom a tojást, most készült el.)
Kell a puszta, kell az a hely, ahol nincs térerő, ahol nem tudnak utolérni. Még olyan házastársak között is kell a teljes egyedüllét, akik nagyon szeretik egymást. Csak ebben a teljes magányban lehetséges az, hogy Istennel zavartalanul megbeszéljük az elmaradt dolgainkat. Hogy ne ébresszen fel az imádságból senki, még mielőtt az evangélium megérkezhetne.
40 nap. 40 nap, míg az ember rendet rak lelke éléskamrájában. Lepakolja a polcokat, áttörölgeti, kicseréli alatta a selyempapírt, és szép rendben visszateszi a befőtteket. A szemetet pedig kidobja.
Hogy miért áll addig a munka odakint? Sokan rontanak neki az embernek ilyen böjti imádságok idején. „Mit csináltál egész nap?!!! Hát nem igaz, hogy még felmosni, elmosogatni sem voltál képes! Még a kertet sem raktad rendbe!!! Hát ezért tartalak?!!”
A böjt nem pihenés, nem wellness, hanem ugyanolyan munka, mint a hétköznapok. Amikor egymás után törnek ránk a korábban magunkra szedett kísértések, az energiát, időt visz el. Szellemi munka, lelki munka. A pihenés, ha jól csináljuk, ha az Úr tenyerébe tesszük közben az életünket, hogy Ő mérlegelje, mi az, amit meg kell őrizni, meg kell erősíteni, és mi az, amit ki kell válogatni belőle és el kell dobni, ez a fajta pihenés a legnehezebb munkával is felér. Nem csoda, ha mellette nem sok mindenre marad időnk-energiánk. Ezért is érdemes szakszerűen csinálni, nehogy a kelleténél jobban elfáradjunk bele! Ebben van nagyon nagy segítségünkre az Ige vezetése.
Vajon miért nem fordítunk erre elég figyelmet, hogy számoljunk az imádságra szánt időnkkel, energiánkkal? Miért büntetjük azokat, akik imádkozni mernek, és „nem csinálnak semmit” közben? El egészen odáig, hogy ennek anyagi dimenzióját, a házimunkát nem csak büntetésnek tartjuk, hanem büntetünk is érte! Mert a hivatali munka dicsőség, az a munka dicsőség, amiért pénzt kap az ember. Aki otthon végez el valamit, azt lenézzük érte, megvetjük. Amit otthon csinálunk, arra nem is hagyunk időt, mert azt nem fizeti meg senki, az szégyen. Ha pedig véletlenül, mondjuk, mosogatni kéne, akkor valahol csattan az ostor, és valakit odaállítunk a munkába, hogy az illegális, lopott időben, azonnal csinálja meg, és megbüntetjük azonnal érte, mert olyasmivel foglalkozott, amiért nem jár fizetés, tehát lusta volt, kártékony, naplopó, egyébként is valami gusztustalan feladatot csinált, amivel beszennyezte magát.
Húzni az igát, pénzért – dicsőség. Levetni az igát, és az Úr elé állni, megtisztulni a hétközben elkövetett tévedésektől, hibáktól, bűnöktől – kárhozatos bűn, mert azért nem fizetnek. (Miután helyre raktam azt a pár zoknit, amit a kiskutya véletlenül lerángatott a szárítóról, megpróbálom folytatni a gondolatot…)
Nem csoda, ha lassan mindnyájan megkergülünk, ha nem adatik meg a magány békessége? nyugalma?... Kísértése! Ez a jó szó. A magány, ahol Isten dicsőséges jelenlétébe kerülhetünk, és ahol megjelennek a kísértések. El nem rendezett gondolatok, elhessegetett veszélyek, tudatalattinkból feltörő szorongások, aggódások, és igen, külső láthatatlan erők is vannak, sötét lelkek, démonok, amik ellen szintén védekeznünk kell, mert űznek, harapnak minket, sarkunkban vannak végig, míg hétköznapi harcainkat vívjuk.
Át kell öltöznünk, meg kell tisztulnunk, mint kerti munka után. Lemosni a földet, kiszedni a tüskéket a tenyerünkből, megfürödni, ünnepi ruhába öltözni, hogy végül örömmel tudjunk végigsétálni a virágos kertben.
… és akkor az ördög békén hagy egy időre, hogy valóban Istennek szentelt életet tudjunk élni.