1 A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára. 2 Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! 3 Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót. 4 Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, 5 micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? 6 Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. 7 Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: 8 a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, 9 az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak. 10 Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön! (Zsoltárok 8)
Milyen címet adhatnék ennek a zsoltárnak? Ha szabad egy kicsit élesen fogalmazni, akkor talán azt mondhatnám, hogy „Szabadulás a köldöknéző kegyességből”. Persze, most igazságtalan voltam. A saját lelki egyensúlyunk megteremtése igenis fontos. Igenis az alapokkal kell kezdeni, ez pedig a lelkünk legmélye. Önmagunk Isten színe elé állítása: hivatásunkban, kísértéseinkben, külső és belső ellenségek gyűrűjében, testünk és lelkünk gyengeségében. Ez az első. Miközben végig kitartunk az Ige mellett, az élő Isten élő szava és vezetése mellett, az imádságba és a Szentírás írott szavának segítségébe kapaszkodva. Ebben segít az első hét zsoltár, ha összegezni akarjuk őket.
De beteg az a kegyesség, amelyik soha nem tud kilépni önmagából, és nem veszi észre a világot, amiben feladata van. Megvan az ideje az önvizsgálatnak, de megvan az ideje az önvizsgálat befejezésének is. Van kifelé tekintő kegyesség.
Ki az, akit először meglát Dávid király, amikor egy szusszanásnyi levegőhöz jut, amikor egy pillanatra a víz felszínére bukkan? „Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!”
Valójában nem is vagyunk képesek addig igazán Istenre figyelni, míg elborítanak a bajok, a szenvedések. És olyan jó ezt látni a Zsoltárok könyvéből, hogy Isten nem is várja el, hogy a magunk minden légszomjáról, éhségéről és fájdalmáról megfeledkezve, azonnal hálát adjunk Neki, mintha tiszteletlenség volna az Ő királyi jelenlétében szenvedni. Nem előírás a hálaadás, hanem a szabadulásért adunk hálát szívből és őszintén, a maga idején. Az Úr szabadításáért, mert Ő szabadító Isten.
A szép, békés és tiszta pillanatokban megállunk, feltekintünk az égre. Valahogy ősi reflex ez az emberben, hogy feltekint az égre, amikor Istent keresi. Ősidők óta nem lát ott egyebet, mint a csillagos eget, mégis látja a hit Isten dicsőségét a csillagokban, a természet szépségében. Ha költő lennék, csodálatos képeket festenék Isten dicsőségéről. Így, feltekintek az égre, és elakad a szavam, ha megérzem az Ő nagyságát. Jó az Ő világában lenni.
És a nagyról a még nagyobb csodára tekint Dávid, a gyermekekre. Csecsemőkre. A csecsemők teszik naggyá az embert. Mindenkinek szüksége van valaki kicsire, hogy naggyá legyen. A csecsemők a legkiszolgáltatottabb lények ezen a földön. A kis őzek, szarvasok születésük után pár órával már szaladgálnak. Néhány hónap, és önellátók lesznek. Az ember hosszú ideig teljesen tehetetlen. Az egyetlen esélye, hogy segítségért kiált. Isten ezekkel, a segítségért kiáltókkal építi a hatalmát! A segélykiáltásnak Isten Országának építésében kitüntetett szerepe van. „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa” (Lukács 6,20) – mondja Jézus tanítványainak. Ő maga is szegénnyé lett, hogy értünk kiálthasson Isten országának eljöveteléért. „Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért” (Zsid 5,7). Meghallgattatott imádsága.
Isten dicsősége, ha meghalljuk a kicsik kiáltását, ha tudunk valamit juttatni nekik Isten áldásából. Ha boldoggá tudjuk őket tenni. Ahol a kicsiket megbecsülik, ott az ellenségnek nem marad tere.
Isten törődik velünk. A hatalmas, csillagokkal övezett világban, ezen a pici kis bolygón Istennek gondja van minden egyes emberre. És micsoda méltóság, hogy egymásra bízott minket! Úgy törődjünk egymással, ahogy Ő gondoskodik rólunk. Királyi méltóság, szeretettel gondoskodni azokról, akikhez Urunk küldött.
„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” – mondja Jézus nekünk, tanítványainak. Ő pedig, a mi Királyunk úgy szeretett minket, hogy rövid időre kisebbé lett az angyaloknál…
„Mert nem angyalok uralma alá rendelte az eljövendő világot, amelyről szólunk. Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: »Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, mindent lába alá vetettél.« Ha ugyanis mindent alávetett neki, akkor semmit sem hagyott, ami ne volna neki alávetve. Most ugyan még nem látjuk, hogy minden az uralma alatt áll, azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és méltósággal koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált. Mert az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan fiát vezeti dicsőségre, üdvösségük szerzőjét szenvedések által tegye tökéletessé.” (Zsid 2,5-10)
„Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Mt 5,48) Kiléphetünk a belső szobánkból. Körbenézhetünk. Láthatjuk, számba vehetjük a világot, leltárt készíthetünk róla. Hogy tudjuk, hol van szükség gondoskodó érintésünkre. Hogy amikor legközelebb a belső szobánkban kiáltani fogunk, mert kiürült a kezünk, amiből osztani kellene a kicsiknek, akkor az ő kiáltásaikat is magunkkal vigyük, Urunk elé állítsuk. Hogy az Ő számukra is áldásokat nyerjünk, ami Urunk mindenre elégséges áldásából. „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban” (Ef 1,3).