1 Dávid zsoltára fia, Absolon elől való futásakor. 2 Uram! Mennyire megsokasodtak ellenségeim! Sokan vannak a reám támadók! 3 Sokan mondják az én lelkem felől: Nincs számára segítség Istennél. Szela. 4 De te, oh, Uram, pajzsom vagy nékem, dicsőségem, az, aki felmagasztalja az én fejemet! 5 Fennszóval kiálték az Úrhoz, és ő meghallgata engemet az ő szentsége hegyéről. Szela. 6 Én lefekszem és elalszom, felébredek, mert az Úr támogat engem. 7 Nem félek sok ezernyi néptől sem, amely körös-körül felállott ellenem. 8 Kelj fel, Uram, tarts meg engem, Istenem, mert te verted arcul minden ellenségemet, a gonoszok fogait összetörted. 9 Az Úré a szabadítás. Legyen a te népeden a te áldásod! Szela. (Zsoltárok 3, Károli)
Dávid zsoltára fia, Absolon elől való futásakor, írja a címsor. Van-e itt lelkész vagy teológus, aki már tudja, tanulta, hogy ez a zsoltár semmiképp sem lehet Dávid zsoltára? Pár szóval erről is beszélni kell először. A tudománynak igaza van, amikor ezt mondja. Viszont félmunkát végzett a tudomány, ha csak ennyit állapít meg. Mert a felismerés előtt első naiv állapotunkban képesek voltunk úgy imádkozni a zsoltárral, hogy magunk elé képzeltük Dávid alakját, 2Sám 15kk szerint. Szinte szívünkbe hasíthatott, hogy igen, én is bíztam valakiben, és legközelebbi munkatársam, legkedvesebb gyermekem, legjobb barátom magához édesgette a népet, kitúrt engem a helyemről, és most az én korábbi seregemmel támad rám, üldöz engem. Én pedig menekülök, árkon-bokron az ismeretlenbe. Milyen jó, hogy az Úr imádságot küldött nekem ajándékba erre a nehéz útra!
A tudományos vizsgálat az imádság útjába áll, lélekben távolságot teremt köztem és a Szentírás imádsága közt. Ettől még a tudomány fontos, hasznos, csak nem szabad itt megállnia. Be kell fejeznie a műveletet. Azt is hozzá kell tennie, hogy bár nem szóról szóra Dávid írta ezeket a szavakat, de maga a zsoltár, az imádság a mindenkori királynak készült, valakinek, akinek van egy pozíciója, akinek tisztségéből fakadóan hatalma van mások fölött. Arra az esetre szól, amikor az ember valamiféle árulás folytán elveszíti királyságát, hivatását, helyét a társadalomban. És pozíciója elvesztésével együtt jár, hogy az imádság helyére, a Templomba sem tud bejutni, hogy Isten segítségét kérje. Az egész nép úgy tekint rá, mint akinek vesztesként nincs is joga Isten színe elé lépni. Dávid történetével szemlélteti a zsoltár a minden korban jellemző tragédiát. Ha így értjük a címfeliratot, akkor a szétszerelés, lelkiismeretes átvizsgálás után az összeszerelés mozdulata sem marad el, és a zsoltár ismét működő, élő egészként állhat előttünk, hogy mi rábízzuk magunkat, mint szárnyakra, ami a mennyekbe emel.
Elvesztettük állásunkat? Széthullott a családunk? „Munkanélküli”, „elvált”, „a szülei kitagadták”… Nehezebb történelmi időkben valaki a hitéért vállalja a hátratételt, a börtönt, és a társadalom egyszerűen „büntetett előéletűnek” fogja titulálni, és így is bánik vele. Emberek, akiknek a közvélekedés szerint nincs joguk belépni a templomba, nincs helyük a hívő emberek között.
Milyen különös. A Zsoltárok könyve elején járunk. Az első zsoltár arról adott tanítást, hogy milyen örömmel, gyönyörködve kell megállni az Úr törvénye, az Úr előtt. A második hirdette, hogy Királyunk van, feltámadott Urunk, aki oltalmaz minket, és képvisel bennünket, mint népét a Mindenható Isten előtt. És ezután azonnal az üldöztetés témájára tér rá a Zsoltárok könyve.
„Keresztelő János napjaitól mostanáig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok igyekeznek hatalmukba keríteni” (Mt 11,12) – mondja Jézus. „Ezért Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által” (Zsid 13,12). Ha pedig hisszük, tudjuk, hogy mi is részesedünk Urunk királyi, papi, prófétai hármas tisztségében, akkor nem csodálkozhatunk, ha időnként ezt az erőszakot saját bőrünkön is érezzük. „Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva” (Zsid 13,13). Az erőszakosok igyekeznek hatalmukba keríteni Isten Országát, ez az erőszak bennünket sem kerülhet el, és éppen ezért nekünk fel kell vérteznünk magunkat, hogy védekezzünk ellenük.
Mivel elsősorban nem az életünket kell védenünk, hanem az Úrhoz, Jézus Krisztushoz való hűségünket, ezért elsősorban imádsággal kell védekeznünk. Elsősorban azokkal a szavakkal, amiket a Szentírásban kínál nekünk a mi Urunk, mert Ő is imádkozik velünk ilyenkor. Támadás éri Őt is, az Ő nevét, és Vele együtt bennünket is.
Az egész Egyház zsoltára lehet ez, amit egy szívvel, egy lélekkel imádkozhatunk, együtt a mi Urunkkal, aki mennyei Atyja jobbján velünk együtt imádkozik.
„Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony a napba öltözve, és a lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona; várandós volt, és vajúdva, szüléstől gyötrődve kiáltozott. Feltűnt egy másik jel is az égen: íme, egy hatalmas tűzvörös sárkány, amelynek hét feje és tíz szarva volt, és a hét fején hét korona; farka magával sodorta az ég csillagainak harmadát, és ledobta a földre. És a sárkány odaállt a szülni készülő asszony elé, hogy amikor megszülte, felfalja a gyermekét. Az asszony fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel legeltet minden népet. A gyermek elragadtatott Istenhez és az ő trónjához, az asszony pedig elmenekült a pusztába, ahol Istentől előkészített helye volt, hogy ott táplálják ezerkétszázhatvan napig.” (Jelenések 12,1-6).
A látszat csal! Bár a látható templomba talán nincs jogunk belépni, vagy egyesek átnéznek rajtunk, amikor ott vagyunk, és azt mondják, „Rajta már Isten sem tud segíteni!” De az Úr azt üzeni, hogy bátran valljuk meg, Őelőtte és testvéreink előtt, ellenségeink előtt is, hogy „De te, oh, Uram, pajzsom vagy nékem, dicsőségem, az, aki felmagasztalja az én fejemet!”
Az Úr akkor is meghallja kiáltásomat, ha a világ végére is kellett futnom, és onnan hívom Őt. Bárhol vagyok, Ő meghallja. „Fennszóval kiálték az Úrhoz, és ő meghallgata engemet az ő szentsége hegyéről.”
Megint a tudományosan művelt ember szólal meg bennem. Hát Isten nem mindenütt jelenvaló? Nem tudunk az Ő „omnipraesentiájáról”? Vagy, egy régebbi világkép szerint Isten nem a mennyekben lakik, és nem igaz-e, hogy egyetlen földi helyhez sem köthető? Miért kéne még a zsoltár különös hitvilága szerint egy konkrét földi hegyhez ragaszkodnom, amikor Istent keresem?
Éppen azért, mert az ember ember, és nem valamiféle absztrakt vallásos lény. Emberi szavakkal imádkozom Istenhez, és kötődöm egy adott helyhez, egy szent „hegyhez”, ahová el kell mennem, ha igazán Istennek akarom szánni azt a pár órát az életemből. Mozdulatommal, helyzetemmel is üzenem az Úrnak, hogy itt vagyok, várok Rád. Ha itt vagyok, az azt jelenti, hogy Neked szenteltem ezt a pillanatot, készen vagyok hallani a szavadat, és engedelmeskedni Neked. Ez az öröm, a boldogság helye az életemben, mert itt érezhetem jelenlétedet. Ez minden ember életében egy konkrét hely. Jó esetben egy templom, egy gyülekezet. Vagy egy tisztás egy erdőben, egy „szent” forrás, ahová időről időre el kell zarándokolnunk, hogy visszatérjünk valamiféle lelki békességre. De igehirdetés nélkül nemigen van békesség. Tehát mégiscsak templomnak, gyülekezetnek kell ennek lennie.
Kiált a nép: „Rajta már Isten sem tud segíteni!” – és szól az Úr: „Meghallgattalak szent templomomban.” Még ha testben távol is vagyunk, de lélekben Isten jelen van a számunkra azon a helyen.
Meghallgat az Úr. És mivel meghallgat, ezért nem kell tovább aggódnom. Ha a dolgok pillanatnyi állása még mást is mutat, ügyem, a hívő emberek ügye, Isten Országának ügye el van rendezve. Lefekszem, alszom és fölébredek, mert nem nekem kell mindenért aggódnom, hanem az Úr tartja kezében az eseményeket. „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk. Ki választana el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Amint meg van írva: »Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.« De mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban” (Róma 8,31-39).
„Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet” (2Tim 1,9-10). Ő arcul verte legnagyobb ellenségünket, a halált.
Az Úré a szabadítás.
Legyen a te népeden a te áldásod!