1 Az éneklőmesternek a neginóthra, Dávid zsoltára. 2 Mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene! Szorultságomban tág tért adtál nékem. Könyörülj rajtam, és halld meg az én imádságomat! 3 Emberek fiai! Meddig lesz gyalázatban az én dicsőségem? Meddig szerettek hiábavalóságot, és kerestek hazugságot? Szela.
4 Tudjátok meg hát, hogy kedveltjévé választott az Úr! Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok. 5 Haragudjatok, de ne vétkezzetek! Beszéljetek szívetekkel a ti ágyasházatokban, és csillapodjatok! Szela.
6 Igazságnak áldozatával áldozzatok, és bízzatok az Úrban! 7 Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót? Hozd fel reánk arcodnak világosságát, oh, Uram! 8 Nagyobb örömöt adsz így szívembe, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk. 9 Békességben fekszem le, és legott elaluszom, mert te, Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást. (Zsoltárok 4)
A „neginóthra” – mondja a Károli fordításunk. Az Új Fordítás lefordítja nekünk: „húros hangszerre”. Igen, valóban ezt jelenti a szó. De hálás vagyok a Károlinak, mert így, hogy idegenül hagyta a szót, elgondolkodtatott. Kénytelen voltam bejárni a lexikonokat, és most szinte magam előtt látom a sok ábrázolást, ahogy Dávid király kezében tartja a hárfát, a „húros hangszert”, és imádkozik.
Például Rembrandt: Saul és Dávid c. képén. Ez volt Dávid királyságának első nyilvános feladata, közvetlenül felkenetése után: lantot pengetett az őrjöngő Saulnak, és így imádkozott érte (1Sám 16,11-23). „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6).
És őrjöngő ellenségekből később sem volt Dávid királysága idején hiány. Azóta is körülvesznek mindenkit a dühöngő ellenségek, aki megpróbál valami felépíteni. És az igazság az, hogy ezeket nem lehet csak úgy féken tartani. Sem erővel, sem hatalommal, sem szeretettel, sem türelemmel. Akiknek semmi más céljuk nincs, mint hogy megszerezzék a hatalmat, és mindenkit eltávolítsanak maguk mellől, akiről akár csak feltételezhető, hogy képesek volnának a helyükre állni, azok mindig dühöngve fognak támadni. Ezért az Úr mindenkori választottjai, akiknek a világnak egyik-másik kis darabkája gondjaira van bízva, mindig rá lesznek szorulva, hogy hárfával a kezükben úgy imádkozzanak, ahogy Dávid tette egész életében.
Mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene!
Szorultságomban tág tért adtál nékem.
Könyörülj rajtam, és halld meg az én imádságomat!
Emlékezve kiáltok! Mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene! Mert már nem először kiáltottam. Emlékszem, amikor úgy tűnt, minden lehetőség bezárult, mintha kút mélyén lettem volna, és az ellenségem rátolta a tetejére a követ is, nehogy kijuthassak. Az utolsó csillagot is eltakarta a sötétség. De én Hozzád kiáltottam, és Te megmentettél engem! Könyörülj rajtam most is, és halld meg az én imádságomat most is, ahogy akkor meghallottad!
Emlékezés Isten szabadító tetteire, ez az első kapaszkodó.
És itt jön a másik: a hivatástudat. Tudom, ki vagyok a Te kezedben, Uram! Tudom, hogy meglátogattál, Sámuel prófétád által, tudom, hogy kiválasztottál, bár emberi számítás szerint nem is voltam választható, mert csak a bátyáim voltak otthon, én pedig a juhokat őriztem. Még mindig érzem szent olajod illatát, amit a fejemre öntöttél, amikor jelezted, hogy kitöltöd rám Szent Lelkedet, hogy elkísérj egész életemben, amikor királyként járom a világot. Nem a nép akarata, nem a királyi palota, nem a főváros vagy a hadsereg ereje tett királlyá, hanem a Te Lelked, a Te megbízatásod, elhívásod, Uram. Te vagy az én dicsőségem, Uram!
És az emberek? Az emberek, a barátaim sem sokat tudnak erről. Ők a szerencsésebb pillanatokban hajlanak arra, hogy elhiggyék, amikor pedig kedvezőtlenül alakulnak a körülmények, akkor átpártolnak az erősebbhez.
Így kell érteni ezt a felkiáltást: Emberek fiai! Meddig lesz gyalázatban az én dicsőségem? Meddig szerettek hiábavalóságot, és kerestek hazugságot?
Ha Isten felkentjeit gyalázzuk, Istent magát gyalázzuk! Ha földi, látható előnyök-hátrányok szerint mérlegelünk, és figyelmen kívül hagyjuk Istennek embereket elhívó, hivatásra kiválasztó akaratát, akkor hiábavalóságot szeretünk, akkor a hazugságot keressük. Akkor délibábot, kártyavárat építünk, nem országot. És nem önteltség, nem beképzeltség, ha felismerjük Isten akaratát, Isten Lelkének a vezetését a saját életünkben. Isten dicsőségét szolgáljuk azzal, ha tudatosan felvállaljuk, amit az Úr ránk bízott.
Urunk, add nekünk a Te Szentlelkedet, hogy felismerjük a magunk küldetését ebben a világban, és felismerjük a köztünk járó embertársaink Tőled kapott feladatait. Urunk, Jézus Krisztus, Te légy a mi utunk, igazságunk, életünk, nehogy hazugságban maradva a halál felé induljunk! Részesíts minket a Te felkenetésedben, hogy a Te nevedben járva legyen erőnk őrizni és dönteni, szenvedni és könyörögni, látni és szólni.
Haragudjatok, de ne vétkezzetek! Beszéljetek szívetekkel a ti ágyasházatokban, és csillapodjatok!
Beszéljetek a szívetekkel… „Haragudjatok”. Jó tanács ez. Nem így: „Ne haragudjatok!” Haragudjatok. A harag fontos jelzés. Határátlépést jelez. Aki nem tud haragudni, az elveszítette a határait, amit védenie kellene. Haragszom, tehát vagyok. Így is lehetne mondani. Fenyegetik a létem alapjait, az „országomat”, tehát haragszom. A harag jelzi, hogy meg kell védenem az országomat, el kell hárítanom a támadást, ki kell takarítanom az ellenséget. A harag mozgósít a harcra.
De jaj nekünk, ha vétkes a haragunk! Ha az én „országom” keresztezi Isten Országának a határait. Márpedig a nyers harag, ha szabadjára engedjük, kivétel nélkül mindig Isten elleni bűn. Ha „önvédelemből”, dühömben bántom, pusztítom a másik embert, az Istennek soha nem kedves. Isten ugyanúgy szereti a másik embert is, aki az Ő képére lett teremtve, mint amennyire engem szeretne megvédeni. Hát még, ha ez a helyzet, amit ez a zsoltár is leír, hogy Isten választottját akarom elpusztítani! Biztosan az enyém a világnak az a területe, amit olyan görcsösen védeni akarok? Haragszom, hogy el akarja valaki venni tőlem, pedig nem is volt soha az enyém? Hanem éppen az övé volt?
Gondolkozz el, egy olyan helyen, ahol senki sem lát. A hálószobádban, ahol senki nem hallja. Öntsd ki haragos szívedet Isten előtt, panaszold el neki, hogy milyen méltánytalanság ért téged. És talán rá fogsz jönni, hogy nincs igazad, amikor haragszol. Mielőtt szégyenbe hozod magad, mielőtt vétkeznél, lecsillapodik haragod, és rájössz, hogy Isten ajándékot küldött neked választottjában.
Ezért imádkozik Dávid, ezért imádkozunk mi is, amikor ellenségeink haragszanak ránk azért, amivel, hisszük, Isten maga bízott meg minket, őértük.
A harmadik kapaszkodó az igazság. Ha úgy érzem, igazságtalanság ért, előbb átgondolom. Az Úr elé viszem. Az Úrtól kérem, hogy hallgasson meg, mint igaz Bíró, és valahogy szolgáltasson nekem igazságot. Nem kezdek önbíráskodásba. Főleg első felindulásomban nem. Ki tudja, talán nem látom jól.
Igazságnak áldozatával áldozzatok, és bízzatok az Úrban!
Az igazság anyagilag, társadalmilag olyan sokszor nem kifizetődő. Az igazság áldozat. De ha az Úrnak hozom meg ezt az áldozatot, akkor szép áldozat, boldogító áldozat. Akkor szabad bíznom az Úrban.
Erre a bizalomra épül az imádság befejezése, a megnyugvás: Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót? Hozd fel reánk arcodnak világosságát, oh, Uram! 8 Nagyobb örömöt adsz így szívembe, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk. 9 Békességben fekszem le, és legott elaluszom, mert te, Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást.
Ebből a bizalomból szabadítás, öröm, békesség fakad.
Nem valamiféle lélektani technika, módszer idézi ezeket elő. Nem, önmagában egy imádság elmondása nem segít. „Hozd fel reánk…”, „Nagyobb örömöt adsz…”, „te, Uram, egyedül adsz nékem…” Nem pusztába kiáltott szó az imádság, hanem a Teremtő, Mindenható Istenhez könyörgünk, Őbenne bízunk, aki bármelyik pillanatban bele tud szólni a világ menetébe, ott és ahol Neki tetszik. Így mondja a Heidelbergi Káté: „Ezért annyira bízom benne, hogy nem kételkedem: minden testi-lelki szükségemre gondot visel, s még azt a rosszat is javamra fordítja, amit ebben a siralomvölgyben reám küld. Ezt ő megteheti mint mindenható Isten, és meg is akarja tenni mint hűséges Atya.”