1 Az éneklőmesternek a nehilótra, Dávid zsoltára. 2 Uram, figyelmezz szavaimra, értsd meg az én sóhajtásomat! 3 Ügyelj az én kiáltásom szavára, én Királyom és én Istenem, mert én hozzád imádkozom! 4 Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat! Jó reggel készülök hozzád, és vigyázok. 5 Mert nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél, nem lakhatik tenálad gonosz. 6 Nem állhatnak meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt. 7 Elveszted, akik hazugságot szólnak. A vérszopó és álnok embert utálja az Úr. 8 Én pedig a te kegyelmed sokaságából házadba mehetek, leborulok szent templomodban a te félelmedben. 9 Uram, vezess engem a te igazságodban az én ellenségeim miatt, egyengesd előttem a te utadat! 10 Mert nincsen az ő szájukban egyenesség, belsejük csupa romlottság, nyitott sír az ő torkuk, nyelvükkel hízelkednek. 11 Kárhoztasd őket, oh, Isten! Essenek el saját tanácsaik által! Taszítsd el őket vétkeik sokasága miatt, mert fellázadtak ellened. 12 És majd örülnek mindnyájan, akik bíznak benned. Mindörökké vigadjanak, és te megoltalmazod őket. És örvendeznek tebenned, akik szeretik a te nevedet. 13 Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed a te jóvoltoddal, mint egy pajzzsal.
(Zsoltárok 5)
Az éneklőmesternek: a nehilótra. Az Új Fordítás ismét a segítségünkre siet, és azt mondja: „A karmesternek: Fúvós hangszerre.” Pedig a „nehilót” szót csakis itt, az 5. zsoltár elején találjuk. És jelenthet akár fúvós hangszert is, de jelenthet egy dallamot is, aminek eredetileg ezzel a szóval kezdődött a szövege. Valami olyan dallam, aminek az örökséghez van köze. Így érti néhány régi fordítás is.
És hogy itt Dávid óhatatlanul is elkezdhetett dúdolni magában egy dallamot az örökségről, ez eléggé valószínű. Így szokott ez lenni, amikor az embert sarokba szorítják, akkor megszólal benne egy régi dallam. A régi dallamhoz lassan-lassan előkerül a szöveg is. „Siess keresztyén, lelki jót hallani, Régi törvényből harcolni tanulni, Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, Krisztusban bízni.” És a dallamra új gondolatok fűződnek fel, és születik egy régi-új imádság.
Így énekel Dávid az örökségről. Valami szép ének lehetett ez, az Istentől kapott örökségről. Isten népéről, mint az Ő örökségéről, a földről, ahol a népnek békessége van, a városról, ahol Isten Temploma áll, ahová az igazak időről időre hazatérhetnek felüdülni, megerősödni. És miközben megszólalt Dávid ajkán a régi ének, felsóhajtott, halkan. És felkiáltott teljes kétségbeesésében is, mert a valóság egészen mást mutatott.
Isten öröksége, a nép, a város, a Templom, a kultusz, az ország, a hatalom és a dicsőség álnok emberek kezébe került.
Uram, figyelmezz szavaimra
értsd meg az én sóhajtásomat!
Ügyelj az én kiáltásom szavára,
én Királyom és én Istenem,
mert én hozzád imádkozom!
Ez a mi feladatunk is, küldetésünk ebben a világban. Hogy ismerjük az Istentől kapott szép örökségünket dicsérő énekeinket, hogy lássuk magunk előtt a célt, az üdvösséget, Isten országát, Isten tökéletes és tiszta akaratát, és mélyen átérezzük közben azt is, hogy milyen távol vagyunk még ettől. Így járulunk oda az élő Isten elé, és akkor sóhajtásunkkal és kiáltásunkkal együtt maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (Róm 8,26).
Szabad látni, szabad érezni, ha nem Isten választottjainak a kezében van az, amit Ő nekünk szánt. Szabad imádkozni érte, hogy visszakapjuk, ami a miénk. Nem a teljes lemondás, a teljes elengedés, a „kiüresedés” a cél, hogy elérjük a „nirvánát”, vagy a sztoikus nyugalmat. Imádságaink feljogosítanak arra, hogy elkérjük Istentől, ami a miénk. Tanulnunk kell a „régi törvényből” harcolni Isten akaratáért.
Legitim imádság az, amikor megállunk az Úr előtt, és arra kérjük Őt, hogy az Ő nevéről elnevezett templomba bemehessünk, hogy ott elfoglalhassuk a nekünk kijelölt helyet. Isten országa nem csak valami túlnani, amit halálunk után tapasztalhatunk meg. Isten országa nagyon is evilági akar lenni, ami látható egyházban, templomokban, és a templomokat védelmező vezetőkben is meg akar mutatkozni. Ha az evilágit nem becsüljük, a túlvilágit nem fogjuk megérdemelni.
Jó reggel készülök hozzád, és vigyázok.
De a jó imádság nem elégszik meg azzal, ha beszélhet Istenhez, ha kiöntheti a szívét. Nem arra van szükségünk, hogy legyen egy menyei lelki szemetesládánk, ahová kiönthetjük a lelkünkben naponként felgyülemlő hordalékot. El tudnánk azt képzelni, hogy odamegyünk a főnökhöz, az ország valamelyik vezetőjéhez, és csak úgy, elkezdjük mondani neki, ami a szívünkön az a szánkon, hogy megkönnyebbüljünk? És valójában semmit sem várnánk tőle… Különös viselkedés volna.
Istennek hatalma van. Hatalma van fölöttünk is. Életünk és halálunk Ura. És hisszük, hogy hatalma van mások fölött is. A gonoszok fölött is, az egész teremtett világ fölött. Azért fordulunk Őhozzá, mert Neki van hatalma segíteni.
Nem úgy történik ez, hogy én valamiféle praktikákkal elő tudom idézni Isten azonnali beavatkozását a világban! Milyen különös, hogy ma, amikor kezdünk megrendülni Isten hatalmában, sokhelyütt még mindig tartja magát a nézet, hogy ha egy templomban, vasárnap délelőtt 10:30 és 11:30 közt valami elhangzik egy palástos ember szájából, aki fellép egy szépen faragott emelvényre, és ha pontosan betartja az énekek sorrendjét, a felállások és leülések rendjét, akkor a hívő hallgatók lelkében Isten egyetlen csapással átkapcsolja a nagy főkapcsolót: „Bad” állásból „Good” állásba. Egyébiránt pedig minden hívő mocorgás csak példaadás lehet, önfeláldozó szeretet, de Istennek nem sok köze van az élet többi területéhez. Ez a palástos emberke pedig ne forgolódjon odakinn, mert anakronisztikus és groteszk volna prédikálnia hétköznapi környezetben, ráerőltetnie a normális emberre a saját rögeszméit. Bekerítettük Isten hatáskörét a liturgia vasrácsával.
A zsoltár nem tud sem ilyen automatizmusról, sem ilyen korlátokról, ami Isten erejét a lelkész-hívek istentiszteletben kialakult viszonyára korlátozná. Fogadjuk el: Dávid király itt a „bárki” szerepében áll. Bárki, akinek Isten valami örökséget adott ezen a világon, amiért meg kell küzdenie. Ez a Dávid áll meg, személyesen, a Mindenható Isten, a nagy Király előtt, és segítségért kiált. És ez a Dávid, miután elmondta panaszát, fegyelmezetten, összeszedetten megáll az Úr előtt, és figyelmesen várja a választ.
Ezt is meg kell tanulnunk tőle. Nem úgy, ahogy mi csináljuk olyan gyakran: „Az Úr Jézus Krisztus nevében, mindörökkön örökké ámen!” – és futunk tovább intézni az ügyeinket. Mert, ha meg is kockáztatjuk, hogy az Úrnak lehet szava, ez már igazán a lelkészek feladatköre. Mi, egyszerű „bárkik” nem törhetünk ilyen babérokra, hogy Isten szavát halljuk, értsük, ne adj’ Isten, továbbmondjuk! Ez már igazán a vasárnapi igehirdetés kizárólagos feladata!
Pedig az igazság az, hogy az, hogy mi egy imádságban beszélünk, csak ürügy arra, hogy mégis, legyen valami kezdete annak, hogy Istent megszólítottuk. A lényeg ezután következik. Amikor figyelmesen, összeszedetten megállunk Őelőtte. És várjuk, hogy mit fog mondani. Várjuk, hogy mit fog cselekedni. Hogy mi megértsük az Ő akaratát, és ha feladatunk van benne, aktívan és tudatosan be tudjunk kapcsolódni az Ő dicsőségére.
Dávid pedig kapja a választ. Mi is kapjuk a választ: igazságos Istenünk van. Az Ő akarata az igazság.
5 Mert nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél, nem lakhatik tenálad gonosz. 6 Nem állhatnak meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt. 7 Elveszted, akik hazugságot szólnak. A vérszopó és álnok embert utálja az Úr. 8 Én pedig a te kegyelmed sokaságából házadba mehetek, leborulok szent templomodban a te félelmedben.
Olyan Istenünk van, aki vezet minket az örökkévalóság útján. Olyan Istenünk van, aki megoltalmazza az igaz embert. Ezért reménységgel, Isten ígéretében bízva kérhetjük az Ő vezetését, az Ő oltalmát.
9 Uram, vezess engem a te igazságodban az én ellenségeim miatt, egyengesd előttem a te utadat! 10 Mert nincsen az ő szájukban egyenesség, belsejük csupa romlottság, nyitott sír az ő torkuk, nyelvükkel hízelkednek. 11 Kárhoztasd őket, oh, Isten! Essenek el saját tanácsaik által! Taszítsd el őket vétkeik sokasága miatt, mert fellázadtak ellened. 12 És majd örülnek mindnyájan, akik bíznak benned. Mindörökké vigadjanak, és te megoltalmazod őket. És örvendeznek tebenned, akik szeretik a te nevedet. 13 Mert te, Uram, megáldod az igazat, körülveszed a te jóvoltoddal, mint egy pajzzsal.
Van jogunk örömért, vidámságért, oltalomért imádkozni. Van okunk bízni Istenben, szeretni és felvállalni az Ő nevét, Jézus Krisztus nevét. Mert Ő megígérte, hogy megáld minket, körülvesz szeretetével, mint pajzzsal. Nem csak jogunk ezért imádkozni, hanem parancsba kaptuk Urunktól!
Áldj meg minket, Urunk! Légy a mi utunk, igazságunk és életünk!