Zsoltárok 6
1 Az éneklőmesternek a neginóthra, a seminith szerint, Dávid zsoltára. 2 Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban! 3 Könyörülj rajtam, Uram, mert ellankadtam, gyógyíts meg engem, Uram, mert megháborodtak csontjaim! 4 Lelkem is igen megháborodott. És te, oh, Uram, míglen? 5 Térj vissza, Uram, mentsd ki lelkemet, segíts meg engem kegyelmedért! 6 Mert nincs emlékezés rólad a halálban, a Seolban kicsoda dicsőít téged? 7 Elfáradtam sóhajtozásomban, egész éjjel áztattam ágyamat, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. 8 Szemem a bánattól elbágyadt, megvénhedett minden szorongatóm miatt. 9 Távozzatok tőlem mind, ti, bűnt cselekedők, mert meghallgatja az Úr az én siralmam szavát. 10 Meghallgatja az Úr az én könyörgésemet, elfogadja az Úr az én imádságomat. 11 Megszégyenül majd és igen megháborodik minden ellenségem, meghátrálnak és megszégyenülnek hirtelen. (Zsoltárok 6)
Első bűnbánati zsoltár – írja az énekeskönyvünk. Bűnbánati ének testi és lelki szenvedések közt. Reménység az Úr segítségében – mondja a Károli Biblia.
Igen, így kezdődik: „Uram, ne feddj meg engem haragodban, és ne ostorozz engem búsulásodban!” Isten haragjáról van szó, feddéséről, ostorozásáról, indulatáról. Mi más fakadna fel ilyenkor az ember szívéből, mint bűnbánat? Büntetés – bűnbánat, nem így van ez elválaszthatatlanul összekötve?
És mégsem.
Könyörülj rajtam – mondja Dávid, mert ellankadtam. Elgyengültem haragodtól, indulatodtól. Reszketnek csontjaim. Kificamodtak, fáj minden csontom, és a lelkem is reszket. Elhagyott minden önbizalom, minden cél, minden biztos pont. Kicsúszott a talaj a lábam alól.
Dávid látja, belátja, hogy az Úr okozza ezt haragjából, nyilván az Úrtól jön minden jó és minden rossz, áldás és átok. De mégsem igaz, hogy bűnbánatra jutna! – Itt most mindenki nézzen magába, aki eddig úgy gondolta, hogy a büntetés, a rájuk bízottak ostorozása bűnbánatra fogja juttatni a renitenseket. Dehogyis! A büntetés soha nem hoz megtérést.
Dávid saját elesett állapotát mutatja fel az Úrnak újra meg újra. „Elfáradtam sóhajtozásomban, egész éjjel áztattam ágyamat, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem a bánattól elbágyadt, megvénhedett minden szorongatóm miatt.”
Szinte a fülemben visszhangzik sok prédikáció intése: mindig előbb magadban keresd a hibát, másokat pedig soha ne ítélj. Ha Isten büntet, a saját bűneidért büntet. A bűneidet valld meg, és akkor minden rendbejön. De itt mégsem ez történik. Dávid nyomorúságának oka az ellensége. Igen, az Úr ostorozza, feddi, de Dávid saját elesett állapotát érzékeli csak és az ellenségeket, akik támadják.
Egyetlen „bűnt” hoz fel Dávid, ami még csak leendő bűne: ha most meghal, a mulasztás bűnébe fog esni, menthetetlenül. Mert a halálban már nem tudja az Urat dicsőíteni. Ha a hívő ember meghal, ki emlékezik az Úr tetteire?
Bűne a királynak, Isten választottjának, ha idő előtt meghal.
Azt gondolom, nem kell feltétlenül Dávid bűneire, bűnbánatára gondolnunk itt. Sokkal inkább arra jó ez a zsoltár, hogy a folyamatos támadások, ostrom alatt álló vezető erőt nyerjen a hivatásához. Nehogy elcsüggedjen. Nehogy „kiégjen”. Mert ha elgyengül, elvész a nép. Ez a zsoltár azt mondja, bármilyen vezető pozíciónk van, menthetetlenül belefáradunk a folyamatos fúrásokba, támadásokba, védekezésbe.
Nincs esélyünk. Csak ha segítségül hívjuk az Úr nevét.
Ha úgy érzed, az Úr is téged üldöz, és átok van minden mozdulatodon, akkor kiálts az Úrhoz! Nehéz lépés ez. Mert az ember hajlamos eltávolodni attól, akitől bántást kap, és oda húz a szíve, ahol csak a simogatás, a dicséret, a jutalmazás, a gondtalanság van. De a vezetőket az Úr újra meg újra beküldi a csatatérre, az arénába. Az ember pedig egy ideig küzd, aztán az ellenség fölébe kerekedik, és akkor úgy érezzük, az Úr akarata, hogy ezek győzzenek.
De nem! Az Úr akarata az, hogy küzdjünk. Hogy megvédjük azokat, akik ránk vannak bízva. Hogy Őhozzá kiáltsunk segítségért. Hogy el ne ismerjük az ellenünk támadók jogát az életünkre. Be ne hódoljunk nekik. Hogy lelkünk utolsó rezdüléséig higgyük, tudjuk, hogy az Úr ellenségei meg fognak szégyenülni.
Jézus Krisztus győzött, és Vele mi is győzni fogunk. Nem Ő üldöz minket, még ha meg is tisztelt minket a harc, a küzdelem feladatával.
Adj, Urunk lélekjelenlétet, lelkierőt, hogy fel tudjunk egyenesedni, szemébe tudjunk nézni a Te ellenségeidnek, és emlékezzünk Rád, dicsérjünk Téged boldogan.