Miért dühösködnek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek?
A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen:
Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!
Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket.
Majd szól nékik haragjában, és megrettenti őket gerjedelmében:
Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen!
Törvényül hirdetem: Az Úr mondá nékem:
Én fiam vagy te, én ma nemzettelek téged.
Kérjed tőlem, és odaadom néked a pogányokat örökségül és birtokodul a föld határait.
Összetöröd őket vasvesszővel, széjjelzúzod őket, mint cserépedényt.
Azért, királyok, legyetek eszesek, és okuljatok földnek bírái!
Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel!
Csókoljátok a fiút, hogy meg ne haragudjék, és el ne vesszetek az úton,
mert hamar felgerjed az ő haragja. Boldogok mindazok, akik őbenne bíznak!
(Zsoltárok 1, Károli)
*
Miután sokszor és sokféleképpen magyarázták félre ezt a zsoltárt, megpróbálkozom én is megérteni.
Az első, amit a zsoltárról el kell mondanunk, hogy ez a mi zsoltárunk. Én imádkozom ezt a keresztyén egyház közösségében. A pogány népek, azok nem mi vagyunk. A pogányok éppen abban pogányok, hogy nem imádkozzák ezt a zsoltárt.
Tehát nekem van Uram, Istenem, aki rendezni kezdi az életemet. Az én Uram választ ki egy embert, akit egy szent helyen királlyá koronáz. „Felken”, azaz megajándékozza a Szentlélekkel is, mennyei erőkkel, hogy be tudja tölteni küldetését. Csak akkor születik értelmes, rendezett, Istennek és embernek kedves közösség, ha ez a szervezőerő, amit a király akarata képvisel, felülről való, Istentől.
Egy pillanatra itt megállok. Mert kezd félelmetes lenni azoknak, akik nem hisznek Istenben. Nem akarunk-e rájuk kényszeríteni valamit, ami tőlük idegen, ami fájdalmat okozhat nekik? Itt kell nagyon erősen magunkba néznünk, és azt kell mondanunk, hogy ne legyünk, nem vagyunk fundamentalisták, akik legszívesebben mindenkit eltakarítanának a földről, akik nem pontosan úgy gondolkodnak, ahogy előírjuk nekik. Nem rémisztő képződmények akarunk lenni, erre nagyon vigyáznunk kell. Ezért el kell ismernünk, hogy Istentől való minden emberi szeretet, még ha az ember azt is mondja, hogy nem hisz Istenben. Istentől való minden szépség. Az egészség, a gyógyulás, a gondoskodás. A békesség és a megbékélés. Aki becsületes ateista, és azt mondja, nem tud egy olyan Istenben hinni, akit nem lát, nem tapasztal sehogyan sem, és mégis képes a szeretetre, az egyszerűen nem érzékeli azt az erős kapcsolatot, amivel Isten elsegíti őt a jóságra, az igaz életre. De az ilyen ember megáll majd azon a napon. Így is mondhatnám, hogy annak Isten elfogadja hitként a szeretetét, a becsületességét, jóságát. Az ilyen ember, ha őszintén, becsületesen élte végig az életét, amikor majd szemtől szemben találkozik az Úrral, azt fogja mondani: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád?” Az Úr pedig majd így válaszol nekik: „Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,35-40).
A teremtett világ jó része úgy van jelen a világban Isten dicsőségére, hogy semmiféle küldetéstudattal nem rendelkezik, és a világon semmit sem tud az egyházról. És ez jól van így. A hívő embernek nincs is más kötelessége irántuk, mint hogy legalább annyira jó legyen velük, mint amennyi jót kap tőlük. És nem kell feltétlenül gyomorba evangelizálni őket.
Mégis van Istennek egy népe itt a földön, „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2,9). Mert Isten nem akar inkognitóban maradni ezen a világon, amit teremtett. Isten akarja, hogy megismerjék őt, már most, itt ebben az életben. Isten akarja, hogy tudjunk az Ő tevékeny szeretetéről. Hogy Ő hordoz minket, Ő adja a sok jót, a boldogságot, az örömöt. Ehhez pedig embereket választ ki, akik beszélnek Róla, és az Ő tetteiről.
Istennek ehhez a népéhez tartozunk, és Isten azt mondja, hogy ennek a népnek van egy királya, akit Ő koronázott meg. Már a zsoltár elmondja, hogy „Törvényül hirdetem: Az Úr mondá nékem: Én fiam vagy te, én ma nemzettelek téged” (7). Nem az én tapasztalatom, nem az istenélményem, nem valamiféle mérési eredmény adja ki, hogy ki ez a király, hanem az Úr szava. Az Isten köztünk megszólaló szava törvény. Félelmetes lehetett, ahogy a Szentlélek galambhoz hasonló alakban leszállt Jézusra, amikor Keresztelő János megkeresztelte, megnyílt az ég, és „a mennyből pedig hang hallatszott: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” (Mk 1,11). Aztán később újra, a megdicsőülés hegyén: „felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” (Mk 9,7).
Királyunk van. Jézus Krisztus Isten Fia. Ez ennek a zsoltárnak az első, legfontosabb üzenete. Nem kell félnünk a „Sion” szótól sem, mert valóban Jézus Jeruzsálem közelében született, Jeruzsálem közelében keresztelkedett meg, Izráelben hirdette az Igét, Jeruzsálembe vezetett a küldetése, és ott is halt meg. Feltámadása után pedig ott jelent meg először tanítványainak. Jézus Krisztus maga az, aki megszentelte azt a helyet. Mert mindig úgy van, hogy nem a hely szenteli meg a hittapasztalatokat, hanem Isten szentel magának helyeket ezen a világon, ahol kijelenti önmagát és akaratát. Jeruzsálem különösen is szent hely, mert ott ment végbe a világ megváltásának legfontosabb, központi eseménye. A mi Urunk halála és feltámadása.
Megváltásunk „elvégzett ügy”. De nem hunyjuk be a szemünket, és látjuk, hogy a világ megváltása még nem teljes. Vannak még népek, akik zúgolódnak Isten békessége ellen. Sokan vannak. Egyre inkább a nyakunkban vannak. „Miért dühösködnek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek? A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen: Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!” Ez történik ma. A hitetlen ember diktatúrának érzi Isten parancsait. A világ szabadságért lázad. Az „európai keresztyén kultúra” a világ számára elviselhetetlen bilincs. És nem egyenként küzdenek szabadságért az emberek, hanem szövetkeznek, együtt tanácskoznak. És milyen érdekes, hogy milyen könnyen megtalálják a közös hangot: Bármi is legyen, mindegy is, hogy teljes züllés, vagy totális vallási fanatizmus, csak Krisztus, Isten felkentje tűnjön el az útból. Mert Ő valahogy olyan kényelmetlen.
Hihetünk még abban, hogy van jövője a keresztyénségnek? Jézus Krisztus hagyta magát megölni. Valljuk be, olyan sokan úgy érezzük, hogy magunkra hagyott minket. Ahogy József Attila írja édesanyja haláláról, csalódottan, elkeseredve „Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán!”
Ebbe szól bele ez a zsoltár. Az élő Isten, a mennyei Atya szava, mintha ma is az égből szólna le: „Én kentem fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen!” Súlyosak azok a mondatok, ahol Isten kimondja, hogy „Én!” Itt vannak a teremtett világnak a gyökerei. Ezek azok a szálak, amivel Isten magához köti az Ő világát, amit senki sem szakíthat el. Nem, Jézus semmit sem lopott vissza az utolsó órán. Hanem gazdagon megajándékozott minket. Őtőle származik minden jó, az üdvösség. Ez „elvégzett ügy”, a mi üdvösségünk, a megbékélés.
De akkor hogy jön ide az, hogy összetöri az örökségül kapott népeket, mint a cserépedényt?
Van egy másik olvasata az eredeti héber szövegnek. A Jelenések könyve is így ismeri: „Az asszony fiúgyermeket szült, aki vasvesszővel legeltet minden népet” (Jel 12,5). Vasvesszővel legeltet. Ha így olvasom, egészen más jön ki… Valahogy így hangzik ez a sor: „Vasvesszővel pásztorolod őket, és összezúzod őket, mint fazekas a cserépedényt.” A fazekas pedig gyakori jelkép a Bibliában. Ahogy a fazekas a földből teremti az edényeket, és kedve szerint összetöri és újjáformálja őket, úgy teremti Isten a földből az embert. Ha megbánja, hogy megalkotta, megsemmisíti, és újra megalkotja őket. Az Úr az, aki halállal büntette az ember engedetlenségét, és az Úr az, aki elő tud hozni a sírból. Hiszünk a feltámadásban. Az Úrnak joga van abból az agyagdarabból azt alkotnia, amit Neki tetszik.
Így kell ezt érteni, hogy az Úrnak, Jézus Krisztusnak joga van szétszórni az ellene összegyűlt szerveződéseket, és Neki hatalma is van erre. És ha akarja, maga köré gyűjti őket, erős kézzel, ellentmondást nem tűrő akarattal, „vasvesszővel”. De mégis pásztorként, aki éppen azért szervezi őket újjá, mert szeretettel bánik velük.
Szabad Őhozzá menekülnünk. Akkor is, ha eddig nem tettük. Akkor is, ha eddig ellenségei akartunk lenni. És szabad hirdetnünk mindenkinek, hogy Ő nem az a valaki, aki mindig hagyja magát megölni, akivel bármit meg lehet csinálni. Jézus Krisztusnak, a Fiúnak, Isten Fiának hatalma van, haragja is van. Aki ellene lázad, annak minden oka megvan arra, hogy féljen a haragjától. De szabad Őhozzá menekülni. Mert az az egyetlen boldogság, amit az Ő közelében, az Ő védelmében találunk meg.