- zsoltár
1 A karmesternek: „A fiú halála” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára.
(א) 2 Hálát adok az Úrnak teljes szívemből, elbeszélem minden csodatettedet.
3 Örülök és vigadok neked, zengem nevedet, ó, Felséges!
(ב) 4 Mert meghátráltak ellenségeim, elbuktak, és semmivé lettek előtted.
5 Mert igazságot szolgáltattál ügyemben, trónodra ültél mint igaz bíró.
(ג) 6 Megdorgáltad a népeket, semmivé tetted a bűnösöket, eltörölted nevüket mindörökre!
7 Vége van az ellenségnek! Feldúltad városaikat, hogy örökké romokban heverjenek, még emlékük is kiveszett.
(ד) ?
?
(ה) 8 De az Úr örökké trónján ül, fölállította bírói székét.
9 Igazságosan bíráskodik a világ fölött, részrehajlás nélkül ítéli a nemzeteket.
(ו) 10 Az elnyomottak menedéke az Úr, menedék a nyomorúság idején.
11 Benned bíznak, akik ismerik nevedet, nem hagyod el, Uram, azokat, akik hozzád folyamodnak.
(ז) 12 Zengjetek az Úrnak, aki a Sionon lakik, mondjátok el a népeknek felséges tetteit!
13 Mert számon kéri a vérontást, emlékezik rá, nem feledkezik meg az elesettek jajkiáltásáról.
(ח) 14 Légy kegyelmes, Uram, lásd meg, milyen elesett vagyok gyűlölőim miatt! Te emelhetsz föl a halál kapujából,
15 hogy elbeszélhessem sok dicső tettedet Sion leányának kapuiban, és vigadhassak, mert megszabadítottál!
(ט) 16 Maguk ásta gödörbe zuhantak a népek, rejtett hálójuk fogta meg lábukat.
17 Megismertette magát az Úr, igazságot szolgáltatott. A bűnöst saját kezének műve ejti csapdába. (Közjáték. Szela.)
(י) 18 A holtak hazájába kerülnek a bűnösök, minden olyan nép, amely elfelejti Istent.
19 Nem marad örökre elfelejtve a szegény, nem vész el végleg az elesettek reménye.
(כ helyett ק) 20 Ne engedd, Uram, hogy erőszakoskodjanak az emberek! Álljanak eléd ítéletre a népek!
21 Vigyél véghez, Uram, félelmetes tetteket közöttük, hadd tudják meg a népek, hogy ők csak emberek! (Szela.)
- zsoltár
(ל) 1 Uram, miért állsz oly távol, miért rejtőzöl el a szükség idején?
2 A bűnösök gőgjükben üldözik a nincstelent, de saját ármánykodásuk veszejti el őket.
(מ?) 3 Dicsekszik kapzsiságával a bűnös, és áldást mond a haszonleső,
?
(נ) megcsúfolja az Urat. 4 Fennhéjázva mondja a bűnös: Nem lesz számonkérés, nincs Isten!
Ez minden gondolata. 5 Útjai mindenkor eredményesek,
(ס?) azt hiszi, hogy messze van ítéleted, semmibe veszi ellenségeit.
6 Azt mondja magában: Nem rendülök meg, nemzedékek váltják egymást, de engem nem ér baj.
(פ) 7 Szája tele van átokkal, csalással és durvasággal, nyelve nyomorúságot és bajt okoz.
8 Ólálkodik a házak körül, titokban meggyilkolja az ártatlant,
(ע – a פ előtt volna a helye) szeme a gyámoltalant figyeli. 9 Lesben áll rejtekhelyén, mint oroszlán a bozótban.
Lesi, hogy elragadhassa a nincstelent. Kiveti hálóját, és elragadja a nincstelent.
(צ – bár igaz,) 10 Szétzúzza, levágja a gyámoltalanokat, ha a körmei közé jutnak.
11 Azt mondja magában: Elfelejtett Isten, eltakarta arcát, nem lát meg soha!
(ק) 12 Állj elő, Uram, emeld föl kezedet, Istenem! Ne feledkezz meg a nincstelenekről!
13 Miért vetheti meg Istent a bűnös? Miért mondhatja magában: Nem lesz számonkérés?!
(ר) 14 Pedig te látod a vészt és a bánatot, rátekintesz, és kezedben tartod.
Rád bízhatja magát a gyámoltalan, az árvának te vagy a segítője.
(שׁ) 15 Törd össze a bűnös hatalmát, a gonosztól kérd számon bűnét, hogy nyoma se maradjon!
16 Király lesz az Úr mindörökké, a pogányok pedig kivesznek országából.
(ת) 17 Az alázatosok kívánságát meghallgatod, Uram. Megerősíted szívüket, feléjük fordítod füledet,
18 véded az árva és elnyomott ügyét, hogy ne hatalmaskodjék többé senki a földön.
Mi történik akkor, ha két-három ember összefut valahol, és beszélgetni kezdenek? „Hogy vagy?” – kérdezi az egyik. A másik pedig vagy ridegen annyit mond, hogy „köszönöm, jól”, vagy dicsekedni kezd, amivel a másikból csak irigységet vált ki, és így eltávolodnak egymástól. Vagy pedig elkezd panaszkodni. A panaszkodás tulajdonképp egy nyitó akkord, ami arra hívja a másikat, hogy „érts meg engem, légy a barátom”. Aki panaszkodik, megnyílik a másik előtt, az védtelenné válik, az szerethetővé válik. Akkor lehet neki szeretettel segíteni. Aki fél a másiktól, aki fél, hogy visszaélnek gyengeségével, az soha nem panaszkodik. A panaszkodás közelebb hozza az embereket. Ismerek embereket, akik hétről hétre leülnek egy csésze kávé mellé, és kiöntik a szívüket, panaszkodnak, és ez a rituálé elválaszthatatlan barátságot teremt közöttük.
Igen ám, csakhogy ez a módszer nem mindig vezet eredményre. A legtöbbször a másik is úgy válaszol, hogy „jaj, ne tudd meg, nekem is olyan szörnyű életem van!” És akkor már ketten vagy hárman gyűlnek össze a Nagy Panaszisten nevében, és ahol ketten vagy hárman így összegyűlnek, nemsokára megjelenik a lemondás, a kilátástalanság, a depresszió. Valóságos panasz-kultúrát fejlesztettünk ki magunk között, és rendszeresen hódolunk ennek a Panaszistennek. Már-már nem is az a fontos, hogy kilábaljunk a bajból, ez szinte nem is jut eszébe senkinek, hanem a liturgikus panaszkodás a centruma ezeknek a közösségeknek. Jaj annak, aki ebben a közegben megpróbál rámutatni a kiútra! Csak nyomj rá egy „Szomorú” vagy „Dühítő” emojit, vágj együttérző képet, de ne okoskodj itt, úgysem tudod megoldani az életemet, hogy képzeled, hogy belebeszélsz?!
Nem jó ez így. Mert panaszunkkal az élő Isten előtt kell összegyűlnünk. Egészen másképp alakulnak akkor a dolgok. De hogyan csináljuk? Hogyan csináljuk, ha a „Hogy vagy?” kérdés egyből magával ránt, és el nem enged, míg egészen ki nem facsarta minden erőnket?
Úgy történik ez, hogy amikor találkozunk, a megszokott liturgiánknak úgy kell kezdődnie, hogy az Úr szólal meg először. Utána következhetünk mi. Csak az Ő jelenlétében, az Ő Igéje mellett nem veszünk el. Ebben segít minket a 9-10. zsoltár. Az ábécérendben kezdődő sorai arra utalnak, hogy a két zsoltár tulajdonképpen egy. Mégis különválasztották, mert valóban, mintha két különböző ember mondaná. Valahogy kétszólamú ez a zsoltár. Úgy értelmezem ezt a kétszólamúságot, hogy az ember, amikor megérkezik az Úr színe elé, ott nem némán hallgatja a prédikációt, és egyszerűen áment mond rá, nem is egyszerűen előad valami éneket, költői műalkotást, ami kifejezi a saját, a gyülekezet érzéseit. Hanem a hívő ember beszélget az Úrral. Szinte azt kell mondanom, ebben a szigorúan kötött szövegben, amit ábécérendbe is szedtek, egy kötetlen beszélgetést találunk.
Az Úr szól, és ha az Úr szól, akkor cselekszik is. Valakit megszabadított. Így kell most is olvasni ezt a zsoltárt, ebben a pillanatban: valakit megszabadított az Úr. És ez az ember örömmel, hálatelt szívvel megérkezik az Úr színe elé. És ott kötelessége beszámolni az Úr jóságáról. Az Úr megment, mi nem sokat tehetünk a magunk megmeneküléséért, de tartozunk azzal, hogy erről bizonyságot tegyünk. Először nem is a pogányok között kell beszélni róla, valahol a világban, hanem az istentiszteleten, a hívők közösségében. Mert a megmentésünk nem magánügyünk, hanem közösségi ügy. Ha velem csoda történt, akkor az az egész hívő közösség kedvéért történt, hogy beszéljek róla, erősítsem vele a többieket. Amikor pedig beszélni kezdünk az Úr felséges dolgairól, akkor Ő maga is jelen lesz, és jelekkel, csodákkal erősíti meg bizonyságtételünket.
Így szólal meg az Úr, beszélnek az Úr tettei, és ezeket elsorolja az, aki átélte az Úr szabadítását. Ez az istentisztelet alapja, kiindulópontja. Az evangélium.
Hálát adok az Úrnak teljes szívemből, elbeszélem minden csodatettedet. Örülök és vigadok neked, zengem nevedet, ó, Felséges! Mert meghátráltak ellenségeim, elbuktak, és semmivé lettek előtted. Mert igazságot szolgáltattál ügyemben, trónodra ültél mint igaz bíró. Megdorgáltad a népeket, semmivé tetted a bűnösöket, eltörölted nevüket mindörökre! Vége van az ellenségnek! Feldúltad városaikat, hogy örökké romokban heverjenek, még emlékük is kiveszett.
Itt a „d” betűnek megfelelő sor következett. Ki tudja, talán az ellenség neve kezdődhetett ezzel a betűvel, de ha kiveszett az emléke, akkor már nem is illik megemlíteni sem. Tanulság ez nekünk: amikor bizonyságot teszünk, ne is beszéljünk az ellenségről a szükségesnél többet. Az Úrról beszéljünk, és az Ő szabadító tetteiről.
De az Úr örökké trónján ül, fölállította bírói székét. Igazságosan bíráskodik a világ fölött, részrehajlás nélkül ítéli a nemzeteket. Az elnyomottak menedéke az Úr, menedék a nyomorúság idején. Benned bíznak, akik ismerik nevedet, nem hagyod el, Uram, azokat, akik hozzád folyamodnak. Zengjetek az Úrnak, aki a Sionon lakik, mondjátok el a népeknek felséges tetteit! Mert számon kéri a vérontást, emlékezik rá, nem feledkezik meg az elesettek jajkiáltásáról.
Örömhír ez. Az Úr ígérete. Régi zsoltár, ami megelevenedett, mert az Úr újra cselekedett. Valaki felöltötte ezt a zsoltárt mint ruhát, és így érkezett erre az istentiszteletre.
De nem mindenki érkezik ilyen örömmel egy istentiszteletre. Ahogy az ábécé betűi, ahány annyiféle, olyan sokfélék azok az emberek, akik megérkeznek az Úr színe elé. És a legtöbbjük ilyenkor egyszerűen felsóhajt: Hányszor kértem az Urat, hogy szabadítson meg, és nem segít. Lehet, hogy te jóbarátja vagy neki, hogy téged megsegített, de én olyan jelentéktelen vagyok a szemében, hogy rám sem hederít!
Biztosan éreztük már így magunkat. A körülöttünk ülők gyönyörködtek egy igehirdetésben, mi pedig csak a saját bajunkra tudtunk gondolni, és olyan távoli volt az öröm, a reménység.
Ezért nem hagyja magára a zsoltár, az istentisztelet a szegény, vergődő embert. Ha neki talán nincs is ereje, bátorsága közbeszólni, hogy „De nem igaz! Sehol nem látom Isten segítségét!”, a zsoltár, és a hívők közössége megteszi helyette. De szigorú ábécérendben, nehogy elszabaduljanak az indulatok. Mert az indulatos ember hajlamos mindenféle rendet felrúgni, amikor lázadni kezd. Talán nem véletlen, hogy a legerősebb segélykérő sorokban ennek a zsoltárnak a rendje is felborult, egyes sorok hiányoznak, másoknak megcserélődött a sorrendje, és csak nagy nehezen lehet rekonstruálni az eredeti ábécé szerinti formát. A panasz szétzilál. Éppen ezért van szükség itt nagyon nagy fegyelemre, amikor a nép panaszát az Úr elé visszük.
Először csak egy fohász következik: Légy kegyelmes, Uram, lásd meg, milyen elesett vagyok gyűlölőim miatt! Te emelhetsz föl a halál kapujából, hogy elbeszélhessem sok dicső tettedet Sion leányának kapuiban, és vigadhassak, mert megszabadítottál!
Nem alaptalanul kiált fel a zsoltáros. Az előbb hangzott el az Úr ígérete, és az Úr ígérete egyben parancs is, hogy kérjük, merjük kérni Tőle, amit adni szeretne nekünk. Hittel kérjük, tudván, hogy az Ő ígérete biztos, és be fog teljesedni a maga idejében.
Valóságos lelkigondozás történik ebben a zsoltárban, amikor a bizonyságtevő ébreszti a reményt a segítségért kiáltó népben.
Maguk ásta gödörbe zuhantak a népek, rejtett hálójuk fogta meg lábukat. Megismertette magát az Úr, igazságot szolgáltatott. A bűnöst saját kezének műve ejti csapdába. (Közjáték. Szela.)
A holtak hazájába kerülnek a bűnösök, minden olyan nép, amely elfelejti Istent. Nem marad örökre elfelejtve a szegény, nem vész el végleg az elesettek reménye.
Időt is ad a szegénynek, hogy a tudásnak legyen ideje érzéssé, bizonyossággá válnia. Itt van Isten köztünk, most van itt a helye, hogy kiöntsd a szívedet előtte, és Ő segíteni fog! Légy erős és bátor, és mondd el Neki minden szükségedet, hogy meghallgathasson téged, mint szerető Mennyei Édesatyád.
Milyen csodálatos, hogy Jézus Krisztus is imádkozta ezt a zsoltárt, és nem csak úgy, mint aki segítséget kért általa, hogy példát mutasson nekünk, hanem mint Feltámadott hirdeti nekünk: „Megismertette magát az Úr, igazságot szolgáltatott!” Ő sem maradt örökre elfelejtve, bármilyen szegény és nyomorult volt a kereszten, és amikor a sírba tették. Nem veszett el végleg az Elesett reménye. Jézus Krisztus velünk imádkozza ezt a zsoltárt, és hirdeti, hogy miénk a feltámadás: merjünk mi is megkapaszkodni Isten ígéretébe, az üdvösség ígéretébe, ami Jézus Krisztus által adatott nekünk!
Tiszta szívvel, bizalommal állhatunk meg mi is a mi Atyánk előtt, és kérhetünk, elpanaszolhatjuk, amit olyan sokáig kellett rejtegetnünk, nehogy összeroskadjunk alatta:
Ne engedd, Uram, hogy erőszakoskodjanak az emberek! Álljanak eléd ítéletre a népek! Vigyél véghez, Uram, félelmetes tetteket közöttük, hadd tudják meg a népek, hogy ők csak emberek! (Szela.)
Még saját hitetlenségünket is elmondhatjuk Neki, hiszen úgyis belelát a szívünkbe. Itt hangzik egy testvérünktől a bizonyságtétel, mi pedig legfeljebb keserű irigységgel tudjuk az ő szabadulását nézni. Hall-e egyáltalán minket a mi Urunk?
Hogyne hallana… Ezt a fohászt is azért készítette ide:
Uram, miért állsz oly távol, miért rejtőzöl el a szükség idején?
Ismer minket, lát minket. És újra megerősíti azt, amit az előbb mondott, a bűnösök el fognak bukni: A bűnösök gőgjükben üldözik a nincstelent, de saját ármánykodásuk veszejti el őket.
Mi pedig egészen elmondhatjuk az Ő jelenlétében hitetlenségünket, azt, amit a saját szemünkkel látunk, ami miatt fáj a szívünk, ha Istennek erre a világára nézünk, amit úgy tönkretett a bűn.
Dicsekszik kapzsiságával a bűnös, és áldást mond a haszonleső, megcsúfolja az Urat. Fennhéjázva mondja a bűnös: Nem lesz számonkérés, nincs Isten! Ez minden gondolata. Útjai mindenkor eredményesek, azt hiszi, hogy messze van ítéleted, semmibe veszi ellenségeit. Azt mondja magában: Nem rendülök meg, nemzedékek váltják egymást, de engem nem ér baj. Szája tele van átokkal, csalással és durvasággal, nyelve nyomorúságot és bajt okoz. Ólálkodik a házak körül, titokban meggyilkolja az ártatlant, szeme a gyámoltalant figyeli. 9 Lesben áll rejtekhelyén, mint oroszlán a bozótban. Lesi, hogy elragadhassa a nincstelent. Kiveti hálóját, és elragadja a nincstelent. Szétzúzza, levágja a gyámoltalanokat, ha a körmei közé jutnak. Azt mondja magában: Elfelejtett Isten, eltakarta arcát, nem lát meg soha!
Igen, ilyen az istentelen világ, és olyan különös, hogy mintha az Úrnak szüksége volna a mi szolgálatunkra, hogy mindezt a szívünkben hordozzuk, hogy ezt elmondjuk Őelőtte, hogy a világ megváltásába valamiképp a mi életünk, a mi küzdelmünk, hitünk harca is bekapcsolódjon. Valahogy úgy van ez kitalálva, hogy a világban járva magunkba gyűjtjük egyenként ezeket a tapasztalatokat, aztán időről időre megállunk az Úr előtt, hetente, naponta, reggel és este, és akkor beszélgetünk Vele. Az Ő ígéreteibe kapaszkodva kérjük Őt, hogy ebből vagy abból a helyzetből mentsen ki minket.
És fontos, hogy nem csak panaszkodunk, sírunk az Ő jelenlétében, hanem Ő tanít minket, hogy ilyenkor kérjünk. Fogalmazzuk meg a konkrét kérésünket. „Mit akartok, mit cselekedjek veletek?”
Állj elő, Uram, emeld föl kezedet, Istenem! Ne feledkezz meg a nincstelenekről! Miért vetheti meg Istent a bűnös? Miért mondhatja magában: Nem lesz számonkérés?! Pedig te látod a vészt és a bánatot, rátekintesz, és kezedben tartod. Rád bízhatja magát a gyámoltalan, az árvának te vagy a segítője. Törd össze a bűnös hatalmát, a gonosztól kérd számon bűnét, hogy nyoma se maradjon!
Szabad ezt kérnünk. Az Úrtól parancsot kaptunk rá, hogy kérjük a magunk, és társaink szabadulását. Kitartóan imádkozzunk ezért. Egyedül is, és istentiszteleti közösségben is.
És kérésünk nem marad válasz nélkül. Bár az Úrnak nem volna kötelessége válaszolni. Az Úr megtehetné, hogy válasz nélkül hagy minket. De van egy Megváltónk, aki megszerezte számunkra a fiúság ajándékát, hogy a Lélek által kiálthassunk. Ő elszenvedte a kereszten, hogy kiáltása válasz nélkül maradt. Őérte most felénk nyújtja a mi Atyánk a segítő kezét, és megadja, hogy hittel, Lélekkel együtt mondhassuk ki: bízunk Benned.
Király lesz az Úr mindörökké, a pogányok pedig kivesznek országából. Az alázatosok kívánságát meghallgatod, Uram. Megerősíted szívüket, feléjük fordítod füledet, véded az árva és elnyomott ügyét, hogy ne hatalmaskodjék többé senki a földön.
Így tanítja ez a zsoltár panaszkodni Isten népét. Hogy ma is szabadítások történjenek.