1 A karmesternek: Dávidé.
Az Úrhoz menekülök.
Hogyan mondhatjátok nekem: Menekülj a hegyre, mint a madár?!
2 Mert a bűnösök már feszítik az íjat, rátették a nyilat a húrra,
hogy rálőjenek lesből a tiszta szívűekre.
3 Ha az alapokat is lerombolják, mit tehet az igaz ember?
4 Az Úr ott van szent templomában,
az Úr, akinek trónja a mennyben van, lát a szemével,
pillantása megvizsgálja az embereket.
5 Az Úr megvizsgálja az igazat és a bűnöst,
szívből gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti.
6 Hullasson a bűnösökre kénköves, tüzes parazsat, perzselő szél legyen osztályrészük!
7 Bizony, igaz az Úr, igaz tetteket szeret; a becsületes emberek meglátják arcát.
(Zsoltárok 11)
Üss vagy fuss?
Dávid, a mindenkori uralkodó megijed. Mint akit ragadozók támadtak meg. Ezek azok a pillanatok az ember életében, amikor kiderül, hogy az élet nem elmélkedés. Ilyenkor vizsgázik az igazi teológia.
Mert mi úgy tudjuk, hogy rá kell készülni, amikor templomba megyünk. Félretenni minden munkát, kötelességet, a templom kapuin kívül hagyni a harcainkat, békétlenségeinket. Elcsendesedni, és méltóképpen menni istentiszteletre, ahol majd Isten szavát hallani fogjuk. Otthon is, bemegyünk a „belső szobánkba”, ráhangolódunk, elcsendesedünk, és akkor szép, kegyes, tiszta gondolatokkal árasztjuk el magunkat. És mint aki jót ebédelt, rántotthúst, krumplipürével és savanyúuborkával, aztán iszik rá egy csésze kávét, felállunk, és megyünk dolgunkra.
Aztán odakinn megtámadnak minket, mert ki az, aki felépített valamit, és nem támadják meg érte? Mi pedig azt mondjuk, ez profán környezet, itt profán eszközökkel szabad küzdeni, különben legyőzik a hívő embert, és eltűnik a hit a földről. Megtámadnak minket, megijedünk, mint az űzött vad, és attól függően, hogy erősebbnek vagy gyengébbnek gondoljuk-e magunkat ellenfelünknél, választunk az üss vagy fuss lehetőségei közül.
Azt mondják, a férfiak jellemzően az „üss” lehetőségét preferálják. Agresszióval válaszolnak a szorongásra. Kis léptékben kakaskodnak, nagy léptékben belemennek mindenféle értelmetlen háborúba. Még Isten nevében is szívesen taposnak el másokat, és értetlenül állnak Krisztus áldozata előtt. Hamar elintézik azzal, hogy ez egyszeri volt, és azért történt, hogy nekik több erejük legyen a fegyverek használatához. Hogy Jézus Krisztus keresztjét a zászlajukra tűzve győzzenek.
A nők pedig a menekülés különféle fajtáit tanulták meg az évezredek alatt. Valóban elfutnak, vagy alkalmazkodnak, behódolnak, próbálnak terepszínűvé válni, hogy soha többé ne vegyék észre őket. Tehát nem is szólnak többet, lemondanak a jogaikról, a nevüket is lecserélik valaki máséra. Lepedő alá bújnak, ne legyen arcuk sem. Ez is menekülés. Milyen szörnyű visszavonulás, hogy félelemből semmit sem cselekednek a maguk nevében, hanem egész életüket valaki más nevében élik. Vigaszul némelyek, akik szoktak olvasni, belemenekülnek a könyvek világába, valamiféle elméleti gondolatokba, amit soha nem kell kipróbálni. Rossz esetben ezt kegyességnek is nevezik, és hiszik, hogy ez az igazi hívő női magatartás.
Mit tegyen az ember, az alkotó ember, az olyan ember, akinek neve és arca van a világ előtt, akinek gerince van a világban, ha lesből támadják, ha olyan sikeresen támadják, hogy szervezete minden porcikája ráhangolódott az „üss vagy fuss” állapotra? Mert az igaz ember is emberből van, nem vonhatja ki magát a testi reakciók alól. Érzi a veszélyt, és minden porcikája megfeszül, egész szervezete, minden sejtjében felkészül az életmentő küzdelemre.
Dávidé, mondja a zsoltár felirata. A megtámadott Dávid zsoltára.
Először, úgy tűnik, a menekülés érzése keríti hatalmába. És a zsoltár, mint segítő kéz, először ezen keresztül szólítja meg az embert: „Az Úrhoz menekülök!” Menekülök. Hová meneküljek? A szeme keresi azt a zugot, ahová elbújhatna, ahol az ellenség nem találja meg. És az Úr itt megszólal: Menekülj hozzám, nálam biztonságban leszel! Dávid körül barátok is lehetnek, akik tanácsot próbálnak adni. Nekik mondja Dávid, és önmagának is: Az Úrhoz menekülök.
Pedig ezek tanácsot is adnak Dávidnak. Praktikus tanácsot. „Menekülj a hegyre, mint a madár” Van egy hegy, ahol el szoktál bújni. Ha támadnak, menj oda. Ott soha nem találnak meg.
De, milyen érdekes, Dávidnak nem csak az a gondja, hogy elveszítheti az életét. Sokkal jobban aggasztja az, hogy a becsületét veszik el. Ha a bűnös elűzi őt, és neki bujkálnia kell, mint egy rablónak, valahol a hegyi barlangokban, akkor Isten igazsága, Isten országa szenvedett vereséget. Ez fáj igazán Dávidnak.
Jó, ha így tekintünk a magunk őrhelyére is. Ha valóban tiszta szívvel, igaz emberként állunk valahol, és lesből megtámadnak, akkor ne az életünket féltsük elsősorban, hanem az Istent országának ezt a kis darabkáját. Azokat, akik ránk vannak bízva. Isten igazságát. Jézus Krisztus példaképünk ebben. Ő felment ugyan a keresztre, hagyta, hogy megöljék, de nem hagyta a világot bizonytalanságban a felől, hogy Ő igaz ember volt. Soha, egyetlen pillanatra sem hajlott arra, hogy beismerjen valamiféle hamis vádat, rágalmat csak azért, hogy beilleszkedjen kora társadalmába, és alázattal ácsként végigélje valami kis faluban az életét.
Ki szolgáltat nekem igazságot? Ez Dávid kérdése. Nem pedig az, hogy hol húzhatnám meg magam, hogy ne legyek szem előtt, és békén hagyjanak.
„Ha az alapokat is lerombolják, mit tehet az igaz ember?”
Az alapok, vagy más szóval, az oszlopok. A társadalom tartóoszlopai. Mint Mózes volt egykor, akihez a nép odamehetett, és ő igazságot tett a bonyolult jogi kérdésekben. Vagy Salamon, akihez odament a két asszony, hogy tegyen igazságot, melyiküké a gyermek. Mi lett volna, ha Salamon azt mondja, „Fárasztanak engem ezek a perlekedő parázna asszonyok, intézzék el maguk között. Az alázatosabb engedjen a másiknak, hogy békesség legyen.”
Hol vannak a tartóoszlopok, ha nincs, aki kíváncsi legyen az igazságra, és mindig az aktuális erőviszonyok szerint akar mindent elrendezni? „Neked nem lehet igazad, mert te még meg sem születtél!” – mondják a magzatnak, és rendjén valónak tekintik az abortuszt. „Te nő vagy, neked nem lehet igazad a férjeddel szemben, mert ha ellent mondasz neki, az már eleve hűtlenség, halálos bűn! A nőket egyébként is a férje képviseli, ők majd otthon kérdezzék meg a férjüket, ha valamit nem értenek!” – és legalizálnak minden családon belüli erőszakot. Vagy ennek a másik oldala: „Te férfi vagy, te a katonai rend szerint itt és itt állsz, szó nélkül teljesítened kell a felettesed parancsát. Minden lázadó halált érdemel! De legalábbis kiközösítést!” – és innentől bárkivel bármit megtehetnek, a „rend” nevében.
Úgy tűnik, épül valamiféle birodalom, de az alapokat, Isten eredeti szándékát, törvényét lerombolták. Kívülről virágzó, gyarapodó, erős közösség, talán senki nem is gyanakszik semmire. Csak az igaz embernek nincs maradása ezeken a helyeken, aki Istennek szentelte az életét.
„Mit tehet az igaz ember?” Nem csak annyi ez a kérdés, hogy mit tehet azért, hogy tisztázza magát. Azt is jelenti, hogy teljesen tehetetlenné válik. Mert az igaz ember is akkor tud cselekedni, ha vannak segítői, ha egy közösséghez tartozik. De ha a közösség istentelen alapokon áll, akkor ellenségnek tekintik. Akkor az igaz ember minden gondolata, szándéka valahogy szembemegy a közgondolkodással.
Mit tehet ilyenkor az igaz ember? Semmit, kivéve azt, hogy az Úrban bízik. „Az Úr ott van szent templomában, az Úr, akinek trónja a mennyben van, lát a szemével, pillantása megvizsgálja az embereket. Az Úr megvizsgálja az igazat és a bűnöst, szívből gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti.”
Ha az emberek nem is látnak, ha be is hunyják a szemüket minden igazságtalanság fölött, az Úr lát. Jó erre gondolni. Az Úr lát, megvizsgál. És az Úr nem mondja azt, hogy „mindenkinek igaza van a maga szemszögéből”. Ő különbséget tesz igaz ember és bűnös ember közt. Az Úr gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti.
Érdekes pillanat ez, mert a mindenkori Dávid éppen olyan állapotban van, amit mi erőszaknak szoktunk nevezni. „Üss vagy fuss” – és ebben benne van az, hogy ő nem fut el, mert az Úr ügye fontos a számára. Dávid a küzdelmet választja. A hétköznapi ember pedig azonnal ítél is: ez a Dávid még mindig nem menekült el, tehát ütni fog! Harmadik lehetőség nincs! Le is vonja az ítéletet: Dávid erőszakos ember!
Nem így szoktunk ítélni? Elkezdenek zaklatni valakit, megfenyegetnek, megzsarolnak, az illető elviselhetetlenül rettegni kezd, és ha nem fut el, hanem próbál kiállni ártatlansága mellett, akkor mindjárt agresszívnek és veszélyesnek tituláljuk. „Békétlennek”. Ráadásul a kísértés is nagy, mert az emberi szervezet mégiscsak a túlélésre van programozva.
„Az Úr ott van szent templomában, az Úr, akinek trónja a mennyben van, lát a szemével, pillantása megvizsgálja az embereket”. Megvizsgál engem is, megvizsgálja ellenségeimet is. Az Úr az, aki lát. Akárhány bíróságon is ítélnek el hamis vádakkal, az Úrhoz fellebbezhetek. És ez az igaz embernek menedék. Ha senki nem ért meg, ha mindenki elutasít, mint békétlent, aki nem tudja beismerni el nem követett bűneit, hogy igazat adjon a támadóknak az érvényes erőviszonyok szerint, az Úr akkor is lát. Az Úr megvizsgál engem is, és igazat ad nekem. Az Úr nem kezd bele valamiféle evangelizációba, hogy rámbizonyítsa totális bűnösségemet, hogy már én magam sem tudjam megkülönböztetni, hogy jól csináltam-e valamit vagy rosszul, és minden utasítást valamiféle parancsnoktól várjak. Az Úr igazat ad az igaz embernek. Hogyne adna igazat, amikor az Ő Szent Lelkét kértük, és Ő maga cselekedte bennünk az igazságot. Az Úr Lelke megismeri bennünk a maga alkotását, cselekedeteit, és igazat ad nekünk. Bár nem vagyunk tökéletesek, ezért meg is tisztít, de a lényegi kérdésekben igazat ad az igaz embernek.
„Szívből gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti” – és nem megy bele ilyen szőrszálhasogatásba, hogy a bűnöst szereti, csak a bűnt gyűlöli benne. Dehogyis! Az ember elválaszthatatlan a cselekedeteitől. Aki szereti az erőszakot, az érezni fogja Isten gyűlöletét. Nem a bűnös ember cselekedetei fogják érezni Isten gyűlöletét, elutasítását, ítéletét, a kárhozatot, hanem a bűnös ember maga.
Mivel pedig Isten itt Dávid „üss” reakcióját is megszólítja, teret ad a természetesen felgyülemlett agresszió kifejezésére is. Van helye Isten tervében az agressziónak is. De ez már egy megszentelt agresszió, Istennek szentelt önvédelem.
Dávid, fiam! Én is gyűlölöm a támadóidat. Ne félj, nem kell harcolnod velük. Nem ütnek vissza, ha megtámadom őket. Mondd bátran, mi történjen velük? – És akkor oldódik a félelem, és Dávidban felcsillan a remény: mégis vannak alapjai ennek a világnak. Az egyetlen Kőszikla, az élő Isten biztos menedék, és nem csak menedék, hanem igazságot is szolgáltat. Megsemmisíti az ellenséget.
„Hullasson a bűnösökre kénköves, tüzes parazsat, perzselő szél legyen osztályrészük!”
Ezt kívánom most nekik – mondja Dávid. Mert nem lehet úgy élni, hogy folyton oldalunkban, hátunkban vannak az ellenségek, és üldöznek egész életünkön át. Uram, adj valami megoldást, hogy ne legyenek többet a támadóim!
Jézus Krisztusban pedig még ennél is szebb megoldást kaptunk. Őbenne a már véglegesen elveszett igazságot is visszakapjuk. Őbenne nem kell minden bűnösnek elpusztulnia kénköves, tüzes parázsban, hanem van megtérés. Őbenne a koromfekete is válhat hófehérré.
De az alapok biztosak, az igaz ember mindig megértést, menedéket talál az Úrnál.
„Bizony, igaz az Úr, igaz tetteket szeret; a becsületes emberek meglátják arcát.”
A becsületes emberek olyankor is mernek az Úr előtt megállni, amikor ilyen szélsőséges támadások érik őket, amikor már-már ők is szélsőségesen reagálnának rá.
A becsületes emberek meglátják arcát. Látni az Úr arcát, ez maga az örök élet, az egyetlen öröm.
Legyen ez az életcélunk, hogy meglássuk az Ő arcát, és akkor minden a helyére kerül.