1 Dávid miktámja. Tarts meg engem, Istenem, mert benned bízom. 2 Ezt mondom az Úrnak: Én Uram vagy te, feletted való jóm nincsen. 3 A szentekben, akik e földön vannak és a felségesekben, bennük van minden gyönyörűségem. 4 Megsokasodnak fájdalmaik, akik más isten után sietnek. Nem áldozom meg véres italáldozatukat, és nem veszem nevüket ajkaimra. 5 Az Úr az én osztályos részem és poharam. Te támogatod az én sorsomat. 6 Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem. 7 Áldom az Urat, aki tanácsot adott nékem, még éjjel is oktatnak engem az én veséim. 8 Az Úrra néztem szüntelen, mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök. 9 Azért örül az én szívem, és örvendez az én lelkem, testem is biztonságban lakozik. 10 Mert nem hagyod lelkemet a Seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. 11 Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad, a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké. (Zsoltárok 16)
Miért szólal meg Dávid imádságban? Mi az az ügy, amit Isten elé kell tárnia? Mert Dávid nem úgy imádkozott, hogy kezébe vette a zsoltároskönyvet, és kötelességből minden nap elmondott belőle egyet. Mi sem így imádkozunk. „Miktám” – írja a címfelirat. És csak találgatunk, hogy ez vajon milyen alkalomról szólhat.
A zsoltárból kiderül, hogy örökségről van szó.
„Nyilván szép örökség jutott nékem”. Az „osztályos rész” is az örökséget jelenti, amit sorsolással jelöltek ki időről időre Isten tulajdonából, hogy rábízzák egy-egy családra. „Te támogatod az én sorsomat” – itt sem a vakszerencséről, vagy az Isten kezében tartott életútról van szó, hanem a sorsolásra utal a szó.
„Uram, kicsoda tartózkodhatik sátorodban, kicsoda lakozhatik szent hegyeden?” – kérdezi az előző zsoltár. Ki lehet közösségben a szentekkel? Itt pedig arról van szó, hogy ki kaphat Istentől hatalmat, birtokot?
Lehetne ez a zsoltár egy ilyen sorsolás, örökségosztás előtti fohász. De a kezdő sora nagyobb mélységekről árulkodik: „Tarts meg engem, Istenem, mert benned bízom!” A 10. vers még félelmetesebb: „Mert nem hagyod lelkemet a Seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” Mintha valakit teljes vagyonelkobzásra ítéltek volna. És most ott áll az Úr előtt, talán nyilvánosan áll az Úr előtt és a nép előtt, és megesküszik, hogy tiszta a lelkiismerete, szíve mélyéig tiszta minden gondolata, és ha valaki úgy döntött, hogy kitagadja Isten örökségéből, akkor hibás döntést hozott. Istenhez fellebbez Dávid, hitvallást tesz, és várja az Úrtól a felmentő ítéletet.
Talán ezt a szituációt jelenti a „miktám”, ha arra gondolunk, hogy a szó a „kátam” igére vezethető vissza, ami azt jelenti, hogy beszennyez. Valaki beszennyezte magát, vagy úgy tűnik, valami folt esett a becsületén, tisztátalanná vált az emberek szemében, és most az Úr előtt kell tisztáznia magát. Nem ismeretlen ez az eljárás, találunk ehhez hasonlót Mózes törvényei között. Amikor egy férfi gyanítja, hogy felesége hűtlenné vált hozzá, de az asszony tudja magáról, hogy ártatlan, akkor viheti ügyét az Úr elé. Egy félelmetes, veszélyes próbának vetik ilyenkor alá, amiben valóban csak az Úr kegyelme tarthatja meg. De ha életben maradt, akkor senkinek sincs többé joga az Úr ítéletét megkérdőjelezni. (4Móz 5,11-31)
Itt áll valaki, aki vagyonos, hűségesen bánt az Úr vagyonával, és mégis megvádolták, az Úr elé állították, és átok alatt teljes vagyonelkobzásra akarják ítélni. Ebben a helyzetben imádkozik ez az ember. És ebben a helyzetben nem segítene neki az a módszer, amivel mi szoktunk az Úr előtt megállni, hogy töredelmes szívvel megvizsgáljuk magunkat, és kizárólag a bűneinket soroljuk fel. Azt mondjuk, Uram, hűtlen voltam, vétkem éjjel-nappal a szemem előtt van, és nem hagy nyugodni. Uram, loptam, csaltam, hazudtam, vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással, Uram, irgalmazz nékem! Nem, ez most nem segítene, mert aki rabolt, gyilkolt, parázna volt, azt jogosan sújtja Isten ítélete, azt jogosan közösítik ki a nép bírái, hogy ha majd megtér, vagy egykor az utolsó napon kegyelmet is kap Isten színe előtt, most, ebben a pillanatban már ne legyen több lehetősége bűnözni.
Nagy mulasztásunk az egyházban, a kegyességünkben, hogy nem tudunk eskü alatt vallani azokról a dolgokról, amiben hűségesek voltunk. Isten segítségével, az Ő erejével voltunk hűségesek, nem a magunk jóságából, de ez annál inkább kötelez minket arra, hogy erről vallást tegyünk, ha valaki megkérdőjelezi.
„Én Uram vagy te, feletted való jóm nincsen” – mondja a zsoltáros. Milyen jó így élni! Milyen jó, ha ezt tudjuk magunkról. Milyen jó, ha az Úr megadta nekünk ezt az ajándékot. Akkor szabad ezt Neki elmondanunk, és szabad ennek örülni.
„A szentekben, akik e földön vannak és a felségesekben, bennük van minden gyönyörűségem” – mondja az imádság. Volt olyan kísérlet, ahol valamiféle protestáns történelmi gőgből megpróbálták ellenkezőjére fordítani ezt a mondatot, egy „k” betűt a hozzá alakban nagyon hasonló „b” betűre cseréltek, mintha szövegromlás volna, és akkor ezt kapták: „Nem gyönyörködöm a szentekben és a hatalmasokban, akik e földön vannak.” Pedig az eredeti mondat sokkal jobban illeszkedik az imádságba. Örökségről van szó, amit az imádkozó elődeitől vesz át. Nem úgy, mint Dagobert bácsi, egy nagy páncéltermet, ami dugig van arannyal, hanem „működő vagyont”. Országot, földeket, városokat, embereket, életeket, hitet, célokat, reményeket, Isten országát, hatalmát és dicsőségét, sáfárságra. Ahhoz pedig, hogy ezen az örökségen hűséges lehessen, Isten Lelkét is „örökölnie” kell. Az atyai áldás mozdulata ábrázolta ki azt, amikor Isten az örökös mellé szegődött Szentlelkével, áldásával. Az örökös lelki közösségben van elődeivel. Tiszteli őket – „tiszteld apádat és anyádat” – példát vesz róluk. Gyönyörködik bennük, hogy Isten Lelkének munkáját felfedezze bennük.
Ezért fontos hitvallásosan beszélni őseinkről, elődeinkről. Felfedezni, hol munkált Isten ereje az ő életükben, még ha látjuk is hibáikat, és óvakodunk is attól, hogy a hibáikat is lemásoljuk.
„Ha tehát Krisztust és valamennyi szentjét nézed, és az őket kiválasztó Istennek a kegyelmében leled tetszésedet, és szilárdan meg is maradsz ebben a tetszésedben, akkor máris kiválasztott vagy, amint ő mondja 1Móz 12,3-ban: »Megáldom a téged áldókat.« De ha nem egyedül ehhez ragaszkodsz, hanem magadhoz térsz vissza, akkor Isten és az ő szentjei ellen kedvetlenség ébred benned, és akkor semmi jót nem fogsz magadban találni. Őrizkedj hát ettől, mert a gonosz lélek sok csalárdságával ide akar űzni téged.” (Luther, Sermo a halálra való készülődésről, Luter válogatott művei 6, Budapest 2015, 117.)
„Íme, egybegyűltünk itt és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat” – mondjuk néha Kálvin imádságát. Kálvin is nagy tisztelettel tekintett az „idvezült lelkekre”, az előttünk járókra, akik hitükkel, életükkel hordozták Isten népét, míg ránk nem hagyták ezt a feladatot itt a földön. „A szentekben, akik e földön vannak és a felségesekben, bennük van minden gyönyörűségem”. És nem keveredünk bele mindenféle gyarló, hétköznapi vitába. Nagy összeszedettséget igényel ez az út, de csak így tudunk hűségben megmaradni.
Az Úrtól kaptuk ezt a pillanatot, amiben most vagyunk, bármi is érjen minket. Ez a mi örökségünk, a pillanat, a hely, ahol állunk, és itt kell küzdeni az Ő országáért. Ebben a pillanatban szólít meg minket az Úr, és szelíden megkér, hogy éljünk az Ő Igéjével, merjünk így imádkozni:
Tarts meg engem, Istenem, mert benned bízom.
Ezt mondom az Úrnak: Én Uram vagy te, feletted való jóm nincsen.
A szentekben, akik e földön vannak és a felségesekben, bennük van minden gyönyörűségem.
Megsokasodnak fájdalmaik, akik más isten után sietnek.
Nem áldozom meg véres italáldozatukat, és nem veszem nevüket ajkaimra.
Az Úr az én osztályos részem és poharam.
Te támogatod az én sorsomat.
Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem.
Áldom az Urat, aki tanácsot adott nékem, még éjjel is oktatnak engem az én veséim.
Az Úrra néztem szüntelen, mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök.
Azért örül az én szívem, és örvendez az én lelkem, testem is biztonságban lakozik.
Mert nem hagyod lelkemet a Seolban, nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.
Te tanítasz engem az élet ösvényére,
teljes öröm van tenálad,
a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.
Ámen.