1 Dávid imádsága. Hallgasd meg, Uram, az igazságot, vedd észre könyörgésemet, figyelmezzél imádságomra, mely nem jő csalárd ajakról! 2 A te orcádtól jöjjön ki ítéletem, a te szemeid hadd lássanak igazat! 3 Megpróbáltad az én szívemet, meglátogattál éjjel; próbáltál engem, nem találtál semmi rosszat, ha tán gondoltam is, nem jött ki a számon. 4 Az emberek cselekedeteinél a te ajkad igéjével vigyáztam az erőszakosnak ösvényeire. 5 Ragaszkodtak lépteim a te ösvényeidhez, nem ingadoztak lábaim. 6 Hívtalak én, mert te felelhetsz nékem, Istenem! Hajtsd hozzám füledet, hallgasd meg az én beszédemet! 7 Mutasd meg csudálatosan a te kegyelmedet, aki megszabadítod jobboddal a tebenned bízókat a támadóktól. 8 Tarts meg engemet, mint szemed fényét; szárnyaid árnyékába rejts el engemet 9 a gonoszok elől, akik pusztítanak engem; ellenségeim elől, akik lelkendezve vesznek körül engem! 10 Megkövéredett szívüket elzárták, szájukkal kevélyen szólanak. 11 Körülvettek most minket mentünkben, szemeiket ránk szegzik, hogy földre terítsenek. 12 Hasonlók az oroszlánhoz, amely zsákmányra szomjaz, és a rejtekhelyen ülő oroszlánkölyökhöz. 13 Kelj fel, oh, Uram! Szállj vele szembe, terítsd le őt, szabadítsd meg lelkemet a gonosztól fegyvereddel; 14 az emberektől, oh, Uram, kezeddel, a világ embereitől! Az ő osztályrészük az életben van; megtöltötted hasukat javaiddal, bővölködnek fiakkal, amijük pedig marad, gyermekeikre hagyják. 15 Én igazságban nézem a te orcádat, megelégszem a te ábrázatoddal, midőn felserkenek. (Zsoltárok 17)
Sorsunk el van rejtve valahol. Valahol bennünk, mélyen, mint fecskében a fészekrakás, méhekben a közös megfeszített munka ösztöne. Örökli a fecske a sarat, a szárnyakat, mert sár és szárnyak nélkül nemigen tudna építkezni, de a sárban ott látja a mozdulatot, amiből jövőt épít magának. Szántóföldbe rejtett kincs az ő öröksége, nem egyszerűen a szántóföld.
Minden örökségben van ilyen kincs, ilyen láthatatlan erő, ami megőriz, megtart. A Római Birodalom sem egyszerűen egymásra rakott kövekből állt, hanem kemény akaratú uralkodók terelték egybe a népet, a leigázott népeket, hogy utakat, vízvezetékeket és arénákat építsenek. Ha az épített örökséget meg akarta valaki őrizni, akkor a kőbe rejtett lelket is át kellett vennie, azzal kellett táplálkoznia, megtelnie. Fegyelemmel, parancsokkal, könyörtelen következetességgel. Halálos örökség az ilyen, mert végül azzal laktak jól, amit másoknak elkészítettek. A Harmadik Birodalom nem ismerte fel ezt a törvényt, és ugyanabba a csapdába esett.
Ha dőlnek össze az európai gótikus katedrálisok, ez sem feltétlenül azért van, mert nincs rá elég pénz, vagy mert nem tiszteli az állam eléggé a vallást. Azért van, mert az örökségbe rejtett kincset nem örökölte senki, a lelket, ami felépítette ezeket. Hogy ez Isten Lelke volt-e, vagy a Római Birodalom lelke, ma már nem lehet megmondani. Azt hiszem, valahol a kettő keveréke lehetett. Talán éppen a katedrálisokba épített „sors” hordozta magában a pusztulásukat, mint örökséget.
„A világ embereiről” beszél a zsoltár, „az ő osztályrészük az életben van”. Miféle örökségem van? Olyan-e, mint a gazdag embernek, akinek sok termést hozott a földje, és erre új csűröket épített, hogy legyen hová eltennie feleslegét? Hogy élete végéig gondtalanul éljen (Lk 12, 16-21). Ha pedig valaki odament volna hozzá, hogy kérlek, adj nekem, mert éhezünk, akkor értetlenül nézett volna, hogy mégis, miért kellene adnom abból, ami az enyém? „Megkövéredett szívüket elzárták, szájukkal kevélyen szólanak” – mondja zsoltárunk. Aki meg akarja őrizni földi örökségét, az óhatatlanul is kénytelen elzárni a szívét és kevélyen szólni azokhoz, akik kérni jönnek. De mi lesz velünk, ha mindenünket szétosztogatjuk a fosztogatók között? Ez sem jó megoldás.
De a zsoltárban nem csak arról van szó, hogy meg akarja őrizni valaki az örökségét, hanem gyarapítani akarja. „Jogosan”. Minden korban jogosnak mondják azt, hogy aki hatalmon van, az elveszi attól, akiért nincs, aki kiálljon. Mindig vannak jogfosztottak, akiket nem tekintenek embernek, akiket dehumanizáltak, és mivel többé nem emberek, a javaikat korlátlanul lehet osztogatni azok közt, akihez valamiféle érdek fűz. Így működnek a hódító birodalmak, zsákmányszerzésből tartják fenn magukat. Ez is az örökségük. A szántóföldjükbe rejtett kincs, amivel jóllaknak, amit gyerekeikre és unokáikra is hagynak. Ami végül csapdává lesz számukra.
Ebben a világban kiált fel a zsoltáros: az Úr az én örökségem! Én nem csak ebben az életben reménykedem! „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” – vallja Pál apostol (1Kor 15,19). A zsoltár utolsó verse is Pál apostol szavaira emlékeztet: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre” (2Kor 3,18). „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20) – vallja Pál apostol.
Él bennünk Krisztus. Ő a „szántóföldbe rejtett kincsünk”. Ő a mi „ösztönünk”, aki a sárból életet tud teremteni körülöttünk. Ha örökültünk régi Bibliát, amit jól-rosszul tudunk magyarázni, ha örököltünk énekeskönyvi énekeket, amiket jól-rosszul el tudunk énekelni, ha örököltünk templomokat, amiket jól-rosszul ki tudunk fűteni és fel tudunk újítani, akkor ezekben csak akkor van élet, ha Krisztus él bennünk. Erről szól ez a zsoltár. Ha nem a „világ emberei” vagyunk, akik csak ebben az életben reménykednek, hanem Krisztussal együtt megfeszíttettünk, hogy Krisztus feltámadását is magunkban hordozzuk mindenütt. „Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk” (Róm 6,8).
„Én igazságban nézem a te orcádat, megelégszem a te ábrázatoddal, midőn felserkenek” (15). Lélekben és igazságban imádom Urunkat, és a feltámadásra tekintek, mert látni Őt feltámadásunk után elég, mindenre elég. Ebből adatik ennek a földi életnek is minden átmeneti öröme. Őrá tekintve más döntéseket hozunk a hétköznapi életben is. Őrá tekintve beragyogja a mennyei fény és az otthonos meleg a mi régi templomainkat is, megszólalnak énekeink, mert felébred az alvó Ige a régi Szentírásból.
Ő a mi örökségünk, akitől semmiféle földi vagyonért nem szakadhatunk el. Ha igazak, őszinték vagyunk, akkor azért vagyunk őszinték, hogy egykor színről színre találkozhassunk Urunkkal. Mert már most Ővele találkozunk az Ő Lelke által, amikor kerülünk minden hamisságot, minden kevélységet és tiszta szívvel járunk a világban.
Ha így van, ne féljünk ezt Urunk előtt megvallani, és Ő nem hagy minket elveszni, mint szeme fényére fog vigyázni, elrejt szárnya árnyékába. Addig is.