Az éneklőmesternek, Dávid zsoltára. Uram, meddig felejtkezel el rólam végképpen? Meddig rejted el orcádat tőlem? Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként? Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam? Nézz ide, felelj nékem, Uram, Istenem! Világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra! Hogy ne mondja ellenségem: Meggyőztem őt. Háborgatóim ne örüljenek, hogy tántorgok! Mert én a te kegyelmedben bíztam, örüljön a szívem a te segítségednek. Hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem! (Zsoltárok 13)
Meddig, meddig, meddig, meddig végképpen?!!!
Nem az a kérdés, hogy az Úr meg akar-e menteni engem. Ez elvégzett ügy. Igen, megígérte szabadítását, és az Ő ígéretei igazak, és a maguk idejében beteljesednek. Jó, ha úgy tudjuk élni életünket, hogy életünk minden pillanatában az Úr akaratát kutatjuk, hogy megértjük az Úr akaratát, és Szentlelke vezetésével, erejével járjuk utunkat.
Nem egyszerű út ez. Sokan azt hiszik, hogy ez annyi, hogy a lelkiismeretünkre hallgatunk, és úgy általában nem sértjük meg az erkölcsi törvényeket, nem hágjuk át az illem szabályait. Vagy egyszerűen engedelmeskedünk a világi felsőbbségnek, és ezzel le is van rendezve minden. Mások valamiféle szegénységi fogadalmat, aszkéta életmódot képzelnek ide, és próbálják utánozni Assisi Szent Ferencet. De ők is meg vannak győződve róla, hogy ez egy életfilozófia, egy életérzés, amit követni kell, és ez mindenkinek élete minden pillanatában rendelkezésére áll, és csak a gonosz, megátalkodott lélek képes ennek az ösztönnek ellentmondani.
De nem ilyen egyszerű ez. Dávid megvallja, hogy tanakodik lelkében. Bánkódik szívében naponként. Az igazság az, hogy nem csak most, hogy az Úr elfordította tőle a tekintetét, hanem olyankor is sokat tanakodik Dávid, amikor jól mennek a dolgai, amikor érzi Isten vezetést.
A meditációról van itt szó. „Az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal” – mondja az 1. zsoltár az igaz emberről. Csakhogy vannak boldog, békességes korszakok az ember életében, amikor ez a gondolkodás eredményre vezet, amikor az ember kapja az Úr vezetését, és képes megtenni a következő lépést, és „És olyan lesz, mint a folyóvizek mellé ültetett fa, amely idejekorán megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el. És minden munkájában jó szerencsés lészen.” Ez volna a természetes, az Isten ígérete szerinti eredmény. És vannak az életnek olyan szakaszai, amikor „a halál árnyékának völgyében” jár, és mint egy rémálomban járja újra meg újra ugyanazokat a köröket, és nem találja meg a kivezető utat. Isten vezetését követte, de a Szentlélek kivitte a pusztába, ahol a pusztai démonok lakhelye van, bevitte a gonosz emberek közé, és még ki tudja, hová, ahol igaz embernek esélye sincsen győzni.
Van ilyen. Amikor Isten erejével szembeszáll „Dávid” „Góliáttal”, és „Góliát” fogságba ejti „Dávidot”. Dávid igazat mond, amikor az egész nép előtt hitvallást tesz: „Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illetél. A mai napon kezembe ád téged az Úr, és megöllek téged, és fejedet levágom rólad. A filiszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon, hogy tudja meg az egész föld, hogy van Izráelnek Istene. És tudja meg ez az egész sokaság, hogy nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr, mert az Úré a had, és ő titeket kezünkbe fog adni.” (1Sám 17,45-47) És Góliát kitér a kavics elől, a második kavics elől, … és Dávid fogságba kerül. Megtörténhet. Van Istene Izráelnek, mégis van úgy, hogy engedi, hogy az ellenség győzzön. Van Istene Izráelnek, harcra készíti az övéit, csatába vezeti, mégis engedi, hogy fogságba essenek.
És olyankor az ember töprengeni kezd, bánkódni. Uram! Biztosan én rontottam el valamit… Talán azt, hogy nem kellett volna Saul páncélját felvenni? Talán azt, hogy nem ismertem, milyen istentelen az a sereg, amit Saulnak sikerült összegyűjtenie? Hogy olyan ügy mögé álltam be, amit az Úr már megítélt? Mi a vétkem, hogy megbánhassam, hogy megtérhessek, és új életet remélhessek, Uram?
Így bánkódik, őrlődik az ember, miközben úgy tűnik, az ellenség sokáig, örökké győztes marad már, hatalmaskodik a hívő ember fölött, és az Úr erejét is kétségbe vonja. A látszat azt mutatja, hogy nem érdemes hinni, hanem valóban csak a fegyver, az erőszak a célravezető út.
És felfakad az emberben az imádság: Uram, Te megígérted, hogy mellettem leszel, hogy ez a Te akaratod, hogy így tegyek hitvallást Rólad. Megígérted, hogy akárhová is megyek, Te velem leszel, megerősítesz, felemelsz. Hol marad a Te szabadításod? Meddig várjak? Már-már kezdem azt hinni, hogy félreértettelek! Pedig nem feltétlenül azért kerülünk ilyen vesztes helyzetbe, mert félreértettük Istent. Lehet, hogy pont azért, mert nagyon is jól értjük Őt, és hűséges krisztuskövetők vagyunk.
„Én a te kegyelmedben bíztam”. Igen, erőnk mindig olyan kevés, mint Dávidé Góliáttal szemben, ezért ahányszor ki kell állnunk az Úr ügyéért, mindig az Úr kegyelmében bízunk. Bíztam, Uram, a Te kegyelmedben, úgy indultam el, és most kezdem elveszíteni ezt a bizalmat. Mint aki lassan-lassan álomba merül. Mint hosszú úton a sivatagban, apránként elszivárog az erőm, a bizalmam, a reménységem, a hitem. Halálos álomba merülök, Uram, ha nem cselekszel valamit!
Az ellenség pedig gúnyosan röhög rajtam: „Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt” (Mt 27,43).
Van-e ilyenkor az egyszerű embernek még ereje egyáltalán felkiáltani: „Nézz ide, felelj nékem, Uram, Istenem! Világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra!”
Azt hiszem, a Szentlélek ajándéka, amikor ezt ki tudjuk ilyen helyzetünkben mondani. Nézz ide, felelj nékem, Uram, Istenem! Világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra! Add, hogy lássam szabadulásom pillanatát, hogy ebben az átmeneti nyomorúságban minden pillanatot úgy tudjak megélni, hogy az üdvösségre tekintek, amit Tőled kapok. Hogy el ne aludjam a halálra, hanem már most felébredjek az örök életre!
Milyen égető szükségünk van ilyenkor az Úr szavára. „Felelj nékem!” Hallanunk kell az Úr szavát valahogy, érezni érintését, jelenlétét. Ahogy nevünkön szólít. Ahogy a Jelenések könyvében is ott vannak a mártírok, akik türelmetlenül, kétségbeesve várják az Úr megnyugtató válaszát:
És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak? Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket. (Jelenések 6,9-11)
Meddig, meddig még? Meddig? Végképpen?
És akkor az Úr odalép hozzánk, és fehér ruhába öltöztet, és békességét adja nekünk. Mert teljesnek kell lennie a szentek seregének, akik imádkoznak ezért a világért. Teljesnek kell lennie a hitvallók számának, akik belekiáltják a halál árnyékának völgyébe Isten nevét, Isten jelenlétét. Saját életüket kockáztatva, Jézus Krisztus nyomdokain járva belekiáltják az ellenség képébe Isten jelenlétének erejét. Teljessé kell lennie ennek a gyülekezetnek. Meg kell várni egymást. Türelmesen meg kell várni a többiek bizonyságtételét. Addig nincs ítélet. Addig még tart a kegyelmi idő, hogy legyen ideje hatni annak az Igének, annak a bizonyságtételnek, amiért sokan az életüket adták.
Felelt nekünk az Úr, a mi Urunk, Jézus Krisztus, amikor megmutatta, hogy a halál után van élet. Hogy van feltámadás. Ahogy Ő feltámadott, úgy mi is feltámadunk, és ott leszünk Vele, Tőle kapott tiszta, fehér ruhában.
Ekkor megszólalt az egyik vén, és megkérdezte tőlem: Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek? Ezt mondtam neki: Uram, te tudod. Ő így válaszolt: Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónja előtt, és szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában, és a trónon ülő velük lakik. Nem éheznek és nem szomjaznak többé, sem a nap heve, sem más hőség nem bántja őket, mert a Bárány, aki középen a trónnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz, és Isten letöröl szemükről minden könnyet. (Jelenések 7,13-17)