1 Az éneklőmesternek a neginóthra, Dávid zsoltára. 2 Mikor kiáltok, hallgass meg engem, igazságomnak Istene! Szorultságomban tág tért adtál nékem. Könyörülj rajtam, és halld meg az én imádságomat! 3 Emberek fiai! Meddig lesz gyalázatban az én dicsőségem? Meddig szerettek hiábavalóságot, és kerestek hazugságot? Szela.

4 Tudjátok meg hát, hogy kedveltjévé választott az Úr! Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok. 5 Haragudjatok, de ne vétkezzetek! Beszéljetek szívetekkel a ti ágyasházatokban, és csillapodjatok! Szela.

6 Igazságnak áldozatával áldozzatok, és bízzatok az Úrban! 7 Sokan mondják: Kicsoda láttat velünk jót? Hozd fel reánk arcodnak világosságát, oh, Uram! 8 Nagyobb örömöt adsz így szívembe, mint amikor sok az ő búzájuk és boruk. 9 Békességben fekszem le, és legott elaluszom, mert te, Uram, egyedül adsz nékem bátorságos lakozást. (Zsoltárok 4)

A „neginóthra” – mondja a Károli fordításunk. Az Új Fordítás lefordítja nekünk: „húros hangszerre”. Igen, valóban ezt jelenti a szó. De hálás vagyok a Károlinak, mert így, hogy idegenül hagyta a szót, elgondolkodtatott. Kénytelen voltam bejárni a lexikonokat, és most szinte magam előtt látom a sok ábrázolást, ahogy Dávid király kezében tartja a hárfát, a „húros hangszert”, és imádkozik.

Például Rembrandt: Saul és Dávid c. képén. Ez volt Dávid királyságának első nyilvános feladata, közvetlenül felkenetése után: lantot pengetett az őrjöngő Saulnak, és így imádkozott érte (1Sám 16,11-23). „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6).

1 Dávid zsoltára fia, Absolon elől való futásakor. 2 Uram! Mennyire megsokasodtak ellenségeim! Sokan vannak a reám támadók! 3 Sokan mondják az én lelkem felől: Nincs számára segítség Istennél. Szela. 4 De te, oh, Uram, pajzsom vagy nékem, dicsőségem, az, aki felmagasztalja az én fejemet! 5 Fennszóval kiálték az Úrhoz, és ő meghallgata engemet az ő szentsége hegyéről. Szela. 6 Én lefekszem és elalszom, felébredek, mert az Úr támogat engem. 7 Nem félek sok ezernyi néptől sem, amely körös-körül felállott ellenem. 8 Kelj fel, Uram, tarts meg engem, Istenem, mert te verted arcul minden ellenségemet, a gonoszok fogait összetörted. 9 Az Úré a szabadítás. Legyen a te népeden a te áldásod! Szela. (Zsoltárok 3, Károli)

Dávid zsoltára fia, Absolon elől való futásakor, írja a címsor. Van-e itt lelkész vagy teológus, aki már tudja, tanulta, hogy ez a zsoltár semmiképp sem lehet Dávid zsoltára? Pár szóval erről is beszélni kell először. A tudománynak igaza van, amikor ezt mondja. Viszont félmunkát végzett a tudomány, ha csak ennyit állapít meg. Mert a felismerés előtt első naiv állapotunkban képesek voltunk úgy imádkozni a zsoltárral, hogy magunk elé képzeltük Dávid alakját, 2Sám 15kk szerint. Szinte szívünkbe hasíthatott, hogy igen, én is bíztam valakiben, és legközelebbi munkatársam, legkedvesebb gyermekem, legjobb barátom magához édesgette a népet, kitúrt engem a helyemről, és most az én korábbi seregemmel támad rám, üldöz engem. Én pedig menekülök, árkon-bokron az ismeretlenbe. Milyen jó, hogy az Úr imádságot küldött nekem ajándékba erre a nehéz útra!

Miért dühösködnek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek?

A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen:

Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!

Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket.

Majd szól nékik haragjában, és megrettenti őket gerjedelmében:

Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen!

Törvényül hirdetem: Az Úr mondá nékem:

Én fiam vagy te, én ma nemzettelek téged.

Kérjed tőlem, és odaadom néked a pogányokat örökségül és birtokodul a föld határait.

Összetöröd őket vasvesszővel, széjjelzúzod őket, mint cserépedényt.

Azért, királyok, legyetek eszesek, és okuljatok földnek bírái!

Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel!

Csókoljátok a fiút, hogy meg ne haragudjék, és el ne vesszetek az úton,

mert hamar felgerjed az ő haragja. Boldogok mindazok, akik őbenne bíznak!

(Zsoltárok 1, Károli)

*

Miután sokszor és sokféleképpen magyarázták félre ezt a zsoltárt, megpróbálkozom én is megérteni.

Az első, amit a zsoltárról el kell mondanunk, hogy ez a mi zsoltárunk. Én imádkozom ezt a keresztyén egyház közösségében. A pogány népek, azok nem mi vagyunk. A pogányok éppen abban pogányok, hogy nem imádkozzák ezt a zsoltárt.

Tehát nekem van Uram, Istenem, aki rendezni kezdi az életemet. Az én Uram választ ki egy embert, akit egy szent helyen királlyá koronáz. „Felken”, azaz megajándékozza a Szentlélekkel is, mennyei erőkkel, hogy be tudja tölteni küldetését. Csak akkor születik értelmes, rendezett, Istennek és embernek kedves közösség, ha ez a szervezőerő, amit a király akarata képvisel, felülről való, Istentől.

Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint,

nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére,

hanem az Úr törvényében gyönyörködik,

és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal.

Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa,

amely idejében megtermi gyümölcsét,

és nem hervad el a lombja.

Minden sikerül, amit tesz.

Nem így járnak a bűnösök,

hanem úgy, mint a pelyva,

amelyet szétszór a szél.

Ezért nem állhatnak meg a bűnösök az ítélet idején

és a vétkesek az igazak közösségében.

Mert ismeri az Úr az igazak útját,

a bűnösök útja pedig semmibe vész.

*

„Az Úr törvényében gyönyörködik”. Furcsa ez. A törvényről nekem egy bírósági tárgyalóterem jut eszembe, amikor „törvény elé idéznek” valakit. Bolond, aki egy bíróság előtt vádlottként gyönyörködni kezd. De felperesként sem az lesz az első dolga, hogy gyönyörködjön. Zsoltárt énekeljen. Bolond – mondanánk mi, őrá. Pedig lehet, hogy éppen fordítva áll a dolog.