A karmesternek: Dávid zsoltára.

Várva vártam az Urat, – és ő lehajolt hozzám, – meghallotta kiáltásomat.

Kiemelt a pusztulás verméből, – a sárból és az iszapból.

Sziklára állította lábamat, – biztossá tette lépteimet.

Új éneket adott a számba, – Istenünknek dicséretét.

Sokan látják ezt, félik az Urat, – és bíznak benne.

Boldog ember az, aki – az Úrba veti bizodalmát,

nem igazodik a kevélyekhez – és az elvetemült hazugokhoz.

1 Az éneklőmesternek Jeduthunnak, Dávid zsoltára. 2 Mondám: Nosza, vigyázok útjaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom szájamat, amíg előttem van a hitetlen. 3 Elnémultam, vesztegléssel hallgattam a jóról, de fájdalmam felzaklatódott. 4 Fölhevült bennem az én szívem, gondolatomban tűz gerjede fel, így szólék azért az én nyelvemmel: 5 Jelentsd meg, Uram, az én végemet és napjaim mértékét, mennyi az? Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok! 6 Ímé, tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem teelőtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is. Szela. 7 Bizony árnyékként jár az ember, bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat. 8 Most azért, mit reméljek, oh, Uram?! Tebenned van bizodalmam. 9 Ments ki engem minden álnokságomból; ne tégy engem bolondok csúfjává! 10 Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, mert te cselekedted. 11 Vedd le rólam a te ostorodat; kezed fenyítéke miatt elenyészem én. 12 Mikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit, elemészted, mint moly, az ő szépségét. Bizony merő hiábavalóság minden ember. Szela. 13 Halld meg, Uram, az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könnyhullatásomra ne vesztegelj; mert én jövevény vagyok tenálad, zsellér, mint minden én ősöm. 14 Ne nézz reám, hadd enyhüljek meg, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé! (Zsoltárok 39)

„Mondám: Nosza, vigyázok útjaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom szájamat, amíg előttem van a hitetlen.”

Jó tanács. A zsoltár többi részéből ki is derül, hogy milyen helyzetben van az imádkozó. Fájdalma van. „Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok!” – mondja Istennek. Szinte szemtelen Istennel, tiszteletlen. Képzeljük csak el, hogyan beszélünk Istenről gyülekezetben, hittan órákon: Isten jó, Isten a szeretet, Isten a világot jónak teremtette. Isten nem akarja az ember halálát. Isten mindenható erejével jóra fordítja az ember sorsát. Segít az Úr a hívő embernek, aki igazán keresi Őt. És akkor ott a szikla, aminek minden emberi élet nekicsapódik: minden élet vége halál.

1 Dávid zsoltára. Emlékeztetőül.

2 Uram, ne feddj meg felindulásodban,

ne ostorozz lángoló haragodban!

1 Dávidé.

(’) Ne bosszankodjál az elvetemültekre, ne irigykedjél a gonosztevőkre! 2 Mert hirtelen levágattatnak, mint a fű, s mint a gyönge növény elfonnyadnak.

(B) 3 Bízzál az Úrban, és jót cselekedjél; e földön lakozzál, és hűséggel élj! 4 Gyönyörködjél az Úrban, és megadja néked szíved kéréseit!

(G) 5 Hagyjad az Úrra a te utadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti. 6 Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet.

(D) 7 Csillapodjál le az Úrban, és várjad őt! Ne bosszankodjál arra, akinek útja szerencsés, se arra, aki álnok tanácsokat követ!

(H) 8 Szűnj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet! Ne bosszankodjál, csak rosszra vinne. 9 Mert az elvetemültek kivágattatnak, de akik az Urat várják, öröklik a földet.

(V) 10 Egy kevés idő még, és nincs gonosz, nézed a helyét, és nincsen ott. 11 A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben.