1 Az éneklőmesternek Jeduthunnak, Dávid zsoltára. 2 Mondám: Nosza, vigyázok útjaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom szájamat, amíg előttem van a hitetlen. 3 Elnémultam, vesztegléssel hallgattam a jóról, de fájdalmam felzaklatódott. 4 Fölhevült bennem az én szívem, gondolatomban tűz gerjede fel, így szólék azért az én nyelvemmel: 5 Jelentsd meg, Uram, az én végemet és napjaim mértékét, mennyi az? Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok! 6 Ímé, tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem teelőtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is. Szela. 7 Bizony árnyékként jár az ember, bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat. 8 Most azért, mit reméljek, oh, Uram?! Tebenned van bizodalmam. 9 Ments ki engem minden álnokságomból; ne tégy engem bolondok csúfjává! 10 Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, mert te cselekedted. 11 Vedd le rólam a te ostorodat; kezed fenyítéke miatt elenyészem én. 12 Mikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit, elemészted, mint moly, az ő szépségét. Bizony merő hiábavalóság minden ember. Szela. 13 Halld meg, Uram, az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könnyhullatásomra ne vesztegelj; mert én jövevény vagyok tenálad, zsellér, mint minden én ősöm. 14 Ne nézz reám, hadd enyhüljek meg, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé! (Zsoltárok 39)
„Mondám: Nosza, vigyázok útjaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom szájamat, amíg előttem van a hitetlen.”
Jó tanács. A zsoltár többi részéből ki is derül, hogy milyen helyzetben van az imádkozó. Fájdalma van. „Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok!” – mondja Istennek. Szinte szemtelen Istennel, tiszteletlen. Képzeljük csak el, hogyan beszélünk Istenről gyülekezetben, hittan órákon: Isten jó, Isten a szeretet, Isten a világot jónak teremtette. Isten nem akarja az ember halálát. Isten mindenható erejével jóra fordítja az ember sorsát. Segít az Úr a hívő embernek, aki igazán keresi Őt. És akkor ott a szikla, aminek minden emberi élet nekicsapódik: minden élet vége halál.
Szinte kikiált a mindent elmaszatolni, eltussolni akaró illedelmes vallásos közbeszédből a zsoltár éneke. Ezekkel itt nem lehet beszélni, mert meg sem hallgatnak! De Te, Uram, halld meg kiáltásomat: „Jelentsd meg, Uram, az én végemet és napjaim mértékét, mennyi az? Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok! Ímé, tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem teelőtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is. Bizony árnyékként jár az ember, bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat. Most azért, mit reméljek, oh, Uram?!”
Hozhatnak bármilyen csillogó-villogó vadonatúj teológiát, a halál marad. Itt kezdődik a hit. Aki úgy hisz, hogy nem számol ilyen keményen a halállal, az csak hitegeti magát. A hit tudja, hogy a halál leküzdhetetlen akadály, amely az élet minden mozdulatába beleeszi magát, mint valami kellemetlen szag, amitől semmiféle mosással, illatosítással nem lehet megszabadulni. Az olyan hit, amelyik nem a kíméletes, tetszetős, óvatos hittantételekben bízik, hanem Istenben magában, amelyik egyszerűen és őszintén ki tudja mondani, hogy „Tebenned van bizodalmam”, az kötelességének érzi, hogy a halál kegyetlen valóságáról is tudni akarjon.
Mégpedig nem a tudomány különféle kutatásai alapján akar a hívő ember a halálról tudni, hanem Istentől akar hallani róla. Istentől hallani a saját halálomról. Ez a hit egyik legfontosabb kérése.
Ezért olyan fontos a zsoltár kezdősora: Néma vagyok, amikor hitetlen ember kerül elém, és nem neki mondom el fájdalmamat. Nem a hitetlen embertől akarok hallani a halálomról. Mert a hitetlen ember is lát valamit, igazságot lát, de az ő igazsága számomra nem jó. Megöl a hitetlen ember igazsága, amit a halálról mondani fog. Ezért is zárkózik el a legtöbb hitetlen ember még a gondolatától is, hogy a halált szóba hozza, mert őt is megöli az emberi optikából felfedezett igazság. Ezért úgy éli le az életét, mintha halál nem is volna. Mert nem tud szembenézni vele. És ha én hozom szóba a dolgot, akkor minden igyekezetével azon fog dolgozni, hogy valamiképp semmissé tegye a halál tényét. „Nem lesz odaát semmi, csak elalszol, és vége.” „Ne gondolj rá, keress valami szebb témát, légy inkább szerelmes.” „Fogadd el, a halál ugyanolyan jó, mint a születés.” „Depressziós lehetsz, hogy egyfolytában a halála gondolsz. Pszichiáterhez kellene menned, hogy felírjon neked valamit.” Felejtő tablettát.
A hívő ember tudja, hogy van válasz a halálra. Már az ószövetségi ember, a prófétai lélekkel imádkozó zsoltáros is tudta, hogy Isten beszélni akar az ember haláláról, hogy valami valódi vigasztalást adjon.
És mit mond a kegyes ember? „Térj meg, és minden rendben lesz.”, „Majd kapod Isten áldását, ha megszabadulsz a bűneidtől.” De a zsoltáros őszinte. És tudja, hogy a halálunk független attól, hogy megvalljuk-e a bűnünket, hogy megtérünk-e. „Mikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit, elemészted, mint moly, az ő szépségét. Bizony merő hiábavalóság minden ember.” A becsületes hívő ember igenis megvallja, hogy a megtérés nem hoz automatikusan egészséget, olyan végtelenített életet, amiben már többet nincs fájdalom, nincs könny, nincs gyász és nincs halál.
Uram, jelentsd ki, amit a halálunkról mondani akarsz! – kiált a zsoltáros. Mert így egy pillanat csak az életem, és hiábavalóság minden munkám. Ha nem oldozol fel a fizikai halálom alól valamiképpen, ha rajtam tartod ítélő szemed, akkor semmivé leszek, és ez a semmi már most keresztülhúzza az egész életemet. Ments meg, Uram a haláltól!
És akkor erre a kérésre is válaszként, megszületik Jézus Krisztus, aki meghalt és feltámadott értünk. Ő a testté lett válasz, a testté lett Ige, Ő a mennyei Atya kijelentése. Őbenne kell szemlélnünk a mi halálunkat, és Őbenne szűnik meg arasznyinak, tenyérnyinek lenni a mi életünk, amikor bevon minket az Ő feltámadásába, az örök életbe. Őbenne nyernek értelmet a mi bűnvallásaink, mert a Tőle kapott bűnbocsánat felemel, erőt ad, gyógyít, megvigasztal.
„Halld meg, Uram, az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könnyhullatásomra ne vesztegelj; mert én jövevény vagyok tenálad, zsellér, mint minden én ősöm. Ne nézz reám, hadd enyhüljek meg, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé!”
Ne nézz reám ítélő szemmel, hanem tekintsen rám „szelíd szemed, Úr Jézus”. Urunk kijelentette nekünk, amit halálunkról tudnunk kell. Ezért volt olyan hatékony, amikor Pál apostol mindenütt Krisztust mint megfeszítettet prédikálta. Elmesélte, hogy Isten Fiát az emberiség hogyan végezte ki. Isten, aki emberré lett, közöttünk lakott, akit mi, emberek elítéltünk, elátkoztunk és megöltünk. Erről szólt Pál apostol üzenete, és erről beszélnek mind a mai napig az evangéliumok. És miközben hallgatjuk annak a Jézus Krisztusnak a történetét, aki azonosult az emberrel, aki eggyé vált velünk, emberiséggel, közben mi is azonosulunk Ővele, és átélünk valamit abból, ami Ővele történt, részesedünk valamiképp az Ő útjából. Őbenne feloldódik a mi halálunk. A mi halálunk, ami a bűnünkért járó jogos büntetés, feloldódik az Ő halálában, aki magára vette a mi bűneinket.
Hogy aztán az Ő feltámadásában is részünk legyen.
„Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is.” (Róm 6,3-5)
Elvétetett rólunk az ítélet. Már nem ítélő szemmel néz ránk a Mindenható Isten, a világ Bírája, hanem szelíden néz ránk, terelget minket az örök élet felé, mert Jézus Krisztusért Atyánkká lett.
„Most azért, mit reméljek, oh, Uram?! Tebenned van bizodalmam.”
És most már nem csak úgy vakon bízunk Istenben, hanem az Ő kijelentett ígéreteiben is bízunk. Rövidke kis életünk alatt nem hiába térünk meg bűneinkből, hanem a megszentelődésre térünk meg, hogy részünk legyen az örökké tartó nagy királyi menyegzőben.
Tebenned van bizodalmam, Uram, Jézus Krisztus, aki kegyelmesen szóltál, cselekedtél a mi haláunk ügyében, aki elmentél helyet készíteni nekünk, és elküldted Szent Lelkedet, hogy addig se maradjunk vigasztalás és reménység nélkül.