A karmesternek: Dávid zsoltára.
Várva vártam az Urat, – és ő lehajolt hozzám, – meghallotta kiáltásomat.
Kiemelt a pusztulás verméből, – a sárból és az iszapból.
Sziklára állította lábamat, – biztossá tette lépteimet.
Új éneket adott a számba, – Istenünknek dicséretét.
Sokan látják ezt, félik az Urat, – és bíznak benne.
Boldog ember az, aki – az Úrba veti bizodalmát,
nem igazodik a kevélyekhez – és az elvetemült hazugokhoz.
Uram, Istenem! – Sok csodás tervet
vittél véghez értünk, – nincs hozzád fogható.
Szeretném hirdetni és elmondani, – de több annál, mint amit fel tudnék sorolni.
Véresáldozatban és ételáldozatban nem telik kedved: – nyitott fület adtál nekem. – Égőáldozatot és vétekáldozatot nem kívánsz.
Akkor így szóltam: – Íme, megjelentem,
a könyvtekercsben – írva van rólam.
Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, – törvényed szívemben van.
Hirdetem igazságodat – a nagy gyülekezetben,
és nem zárom be számat, – jól tudod, Uram!
Igazságodat nem rejtegetem – szívem mélyén,
hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. – Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.
Uram, ne vond meg – tőlem irgalmadat,
szereteted és hűséged – őrizzen szüntelen!
Mert annyi gyötrelem vett engem körül, – hogy megszámlálni sem lehet.
Bűneim utolértek engem, – áttekinteni sem tudom őket,
számosabbak hajam szálainál, – és a szívem is elhagyott engem.
Légy kegyelmes, Uram, és ments meg, – Uram, siess segítségemre!
Szégyenkezzen, piruljon mindenki, – aki életemet el akarja venni!
Riadjanak vissza, és érje gyalázat azokat, – akik gyötrelmemben gyönyörködnek!
Döbbenjenek meg szégyenükben, – akik azt mondják nekem, hogy na ugye, ugye!
Örüljenek és örvendezzenek benned – mindazok, akik téged keresnek!
Akik szabadításodra vágyódnak, – hadd mondhassák mindig, hogy nagy az Úr!
Elesett és szegény vagyok, – de gondol rám az Úr!
Te vagy segítségem és megmentőm, – Istenem, ne késlekedj!
(Zsoltárok 40)
Pusztulás verme, sok volt belőlük a történelem során, és átvitt értelemben az életünk is hemzseg az iszapos, kiszáradt ciszternáktól. Jeremiásra gondolunk itt először, aki joggal énekelhette ezt a zsoltárt. Jeremiás könyvének 38. fejezetében olvasunk erről, Jeruzsálem végső pusztulása előtt.
„Hallotta Sefatjá, Mattánnak a fia, Gedaljá, Pashúrnak a fia, Júkal, Selemjának a fia és Pashúr, Malkijjának a fia is, amikor Jeremiás ezt mondta az egész népnek: Ezt mondja az Úr: Aki ebben a városban marad, az fegyver, éhínség és dögvész miatt fog meghalni. Aki azonban kimegy a káldeusokhoz, az megmarad, életét ajándékul kapja, és élni fog. Ezt mondja az Úr: A babilóniai király hadseregének a kezébe fog kerülni ez a város, és elfoglalja. Ezért a vezető emberek ezt mondták a királynak: Meg kell halnia ennek az embernek, mert elcsüggeszti a városban megmaradt harcosokat és az egész népet azzal, hogy ilyeneket hirdet nekik. Hiszen ez az ember a népnek nem a javára, hanem a vesztére törekszik! Cidkijjá király így válaszolt: A kezetekben van, hiszen a király tehetetlen veletek szemben! Fogták tehát Jeremiást, és beledobták Malkijjának, a király fiának a ciszternájába, amely a börtön udvarán volt. Köteleken bocsátották le Jeremiást, és mivel a ciszternában nem volt víz, csak sár, belesüllyedt Jeremiás a sárba.” (Jeremiás 38,1-6)
„Várva vártam az Urat, – és ő lehajolt hozzám, – meghallotta kiáltásomat.
Kiemelt a pusztulás verméből, – a sárból és az iszapból.
Sziklára állította lábamat, – biztossá tette lépteimet.
Új éneket adott a számba, – Istenünknek dicséretét.
Sokan látják ezt, félik az Urat, – és bíznak benne.
Boldog ember az, aki – az Úrba veti bizodalmát,
nem igazodik a kevélyekhez – és az elvetemült hazugokhoz.”
Nehéz a próféták sorsa. Nem azért, mert ilyen retorziók érik őket, elsősorban nem azért. Hanem azért, mert én úgy gondolom, hogy ők sem hallották hangosabban Isten életmentő szavát, amit tovább kellett adniuk, mint mi, amikor Igét hirdetünk. Hiszem, hogy Jeremiáshoz is ugyanaz a Szentlélek szólt, aki ma megnyitja nekünk az Igét, miközben a Szentírást magyarázzuk a gyülekezetben. Hozzánk is szól az Úr olyan határozottan, ahogy Jeremiáshoz is szólt. És Jeremiás is legalább olyan bizonytalan volt a maga igazában, amilyen bizonytalanok mi tudunk néha lenni.
Az ember hajlamos felülvizsgálni az álláspontját, amikor ciszternákba dobják, és az iszap már derékig ér, nyakig ér. Várom az Urat, és Ő nem hallja kiáltásomat. Ott vagyok a veremben, a sárban és az iszapban, és Ő nem emel ki, nem állítja sziklára lábamat. És hiába keresgélek a régi énekek közt, már azok is alig-alig szólalnak meg bennem, új éneknek pedig nyoma sincs.
Felnézek, és nem az Urat látom, hanem a verem peremén büszkén és győztesen álló igaz embereket, akik küzdenek Jeruzsálemért, akik nem akarják elcsüggeszteni a harcosokat. Akik őrködnek, hogy semmi deprimáló szó el ne hangozzon ebben az éles helyzetben, mert az a város életébe is kerülhet. És hallom, ahogy az ügyem határozott elrendezése után elégedetten néznek le rám: Ugye, ugye! Így jár, aki törvényt sért! Bennem pedig visszhangoznak a saját „bomlasztó” szavaim: „Aki ebben a városban marad, az fegyver, éhínség és dögvész miatt fog meghalni.” Biztos, hogy ezt kellett mondanom? Nem lehet, hogy mégis nekik volt igazuk? Hiszen most én bűnhődöm, ők pedig küzdenek szeretett népünkért, vallásunkért. Hitünkért.
„Bűneim utolértek engem.” „Áttekinteni sem tudom őket, számosabbak hajam szálainál.”
El sem tudom sorolni, hányszor beszéltem ilyen romboló, bomlasztó dolgokat! Pedig „hallgatni arany”. „A felsőbbségnek feltétel nélkül engedelmeskedni kell.” Különösen háború idején. Mégis, kinek gondolom én magam? Ki jogosított fel erre?
Eltűnt az a régi magabiztosság is, amivel akár a király elé is oda tudtam állni, hogy „Így szól az Úr!” Mit tudom én, az Úr mit szól? Hát láttam én az Istent? Találkoztam vele? Talán csak a félelem beszélt belőlem, az óemberem.
És akkor elhagy minden erőm. Ha volna is talaj alattam, akkor sem tudnék lábra állni a szégyentől, a rémülettől, a bűntudattól. Hogy Isten nevében hazudtam.
„A szívem is elhagyott engem.”
Le kell küzdeni valahogy ezt az óriási feszültséget, hogy nekem fontosak azok az emberek, akik odafönn állnak a verem szélén. Sefatjá, Gedaljá, Júkal, Pashúr és Cidkijjá, a király. Ők a népem vezetői, akikért naponta imádkozom. Ők szabják meg az ország életrendjét, és én olyan szívesen igazodnék ehhez a rendhez becsülettel és békességben. „Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak. Hadd tegyék ezt örömmel, és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra” (Zsidók 13,17). Miféle lélek vitt engem rá, hogy ellentmondjak nekik? Ki kéne békülni velük valahogy. Ha elismerném, hogy bűnös vagyok, akkor végre békességem lehetne.
És akkor jön az Úr, és Igét ad, még éppen idejében, nehogy az ilyen helyzetbe került próféták elkövessék a Szentlélek káromlás bűnét. Jeremiás hálaadó imáját adja elénk az Úr, amit akkor mondhatott el, amikor végül kiemelték a ciszternából. És hozzágondolhatjuk azt is, hogy Jeremiás igéi beteljesedtek, hogy erőt merítsünk ezekben a hitünket próbáló helyzetekben.
„Meghallotta az etióp Ebed-Melek, a királyi palota egyik udvarnoka, hogy Jeremiást a ciszternába vetették. A király akkor a Benjámin-kapuban tartózkodott, ezért kiment Ebed-Melek a királyi palotából, és így szólt a királyhoz: Uram, királyom! Rosszul tették ezek az emberek, hogy így bántak Jeremiás prófétával, és a ciszternába dobták. Anélkül is meghalt volna az éhínség miatt, hiszen nincs már kenyér a városban! Akkor a király ezt parancsolta az etióp Ebed-Meleknek: Vigyél innen magaddal harminc embert, és húzasd föl Jeremiás prófétát a ciszternából, mielőtt meghalna! Ebed-Melek tehát magával vitte az embereket, bement a királyi palotába, a kincstár alatt levő helyiségbe, összeszedett ott régi és elnyűtt ruhadarabokat, és leeresztette azokat Jeremiásnak köteleken a ciszternába. Majd ezt mondta az etióp Ebed-Melek Jeremiásnak: Tedd ezeket a régi és elnyűtt ruhadarabokat hónod alatt a kötelek alá! Jeremiás úgy is tett, és akkor kihúzták Jeremiást a kötelekkel, és kiemelték a ciszternából. Jeremiás ezután ott maradt a börtön udvarában.” (7-13)
Teljes bizonyossággal imádkozhatott Jeremiás így a történtek után:
„Várva vártam az Urat, – és ő lehajolt hozzám, – meghallotta kiáltásomat.
Kiemelt a pusztulás verméből, – a sárból és az iszapból.
Sziklára állította lábamat, – biztossá tette lépteimet.
Új éneket adott a számba, – Istenünknek dicséretét.
Sokan látják ezt, félik az Urat, – és bíznak benne.
Boldog ember az, aki – az Úrba veti bizodalmát,
nem igazodik a kevélyekhez – és az elvetemült hazugokhoz.”
Miért pont Jeremiásra illik a zsoltár folytatása is? Mert arról szól az ének, hogy az Úr Igéjét hirdeti a nagy gyülekezet előtt. Akkor is! Ha ezerszer is bevetnek ellene minden módszert, hogy jóbb belátásra bírják, és igazodjon a vezetők célkitűzéseihez, ő akkor is az Úr szavához ragaszkodik, mert ez az élete.
„Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, – törvényed szívemben van.
Hirdetem igazságodat – a nagy gyülekezetben,
és nem zárom be számat, – jól tudod, Uram!
Igazságodat nem rejtegetem – szívem mélyén,
hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. – Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.”
„Hűségedről s szabadításodról” – mondja a zsoltár. Isten hűsége és szabadítása volt az, amikor Jeremiás által figyelmeztette a város vezetőit, hogy nem lesz erejük ellenállni a babiloni seregnek. Hogy mentsék az életüket még mielőtt késő lenne. Megadni magukat, és megmenteni az életüket, ez most az Úr által kijelölt szabadítás módja. Ezékiás idejében még másképp szólt az Úr. Akkor az volt az érvényes Ige, hogy csak maradjanak veszteg, imádkozzanak, és az Úr csodás szabadítást ad a városnak (2Kir 19). Most cselekednie kellene a királynak, kimenni az ellenség vezéreihez, megadni magát, vezetői akaratával szemben kellene cselekednie, hogy megmentse magát és a rá bízottakat.
„Cidkijjá király magához hívatta Jeremiás prófétát az Úr házának a harmadik bejáratához. A király így szólt Jeremiáshoz: Akarok valamit kérdezni tőled, de ne titkolj el semmit előlem! Jeremiás így válaszolt Cidkijjának: Ha kijelentést mondok neked, biztosan megöletsz, ha pedig tanácsot adok, nem hallgatsz rám. Cidkijjá király ekkor titokban megesküdött Jeremiásnak: Az élő Úrra mondom, aki az életet adta nekünk, hogy nem öletlek meg, és nem adlak azoknak a kezébe, akik az életedre törnek! Jeremiás ezt mondta Cidkijjának: Így szól az Úr, a Seregek Istene, Izráel Istene: Ha kimégy a babilóniai király vezéreihez, akkor életben maradsz, és nem perzselik föl ezt a várost sem; életben maradsz házad népével együtt. De ha nem mégy ki a babilóniai király vezéreihez, akkor ez a város a káldeusok kezébe kerül, és fölperzselik, és te sem menekülsz meg a kezükből! De Cidkijjá király ezt felelte Jeremiásnak: Aggódom, hogy a káldeusokhoz pártolt júdaiak kezébe adnak, és azok gúnyt űznek belőlem. Nem adnak! – szólt Jeremiás. – Hallgass az Úr szavára, amelyet most mondok neked, akkor jól jársz, és életben maradsz! De ha nem akarsz kimenni, megmutatta nekem az Úr, hogy akkor mi történik: Kivisznek minden asszonyt, aki itt maradt a júdai király palotájában, a babilóniai király vezéreihez, és akkor ezt mondják az asszonyok: Rászedtek, hatalmukba kerítettek legjobb barátaid. És amikor lábad ingoványba merült, ők cserbenhagytak! Feleségeidet és fiaidat is mind kiviszik a káldeusokhoz. Te sem menekülsz meg kezükből, hanem elfognak, és a babilóniai király kezébe adnak; ezt a várost pedig fölperzselik.
Cidkijjá ezt mondta Jeremiásnak: Senkinek sem szabad megtudnia ezeket a dolgokat, mert különben meghalsz! Ha meghallják a vezető emberek, hogy beszéltem veled, elmennek hozzád, és ezt mondják neked: Mondd el, miről beszéltél a királlyal! Ne titkolj el előttünk semmit, különben megölünk! Miről beszélt veled a király? Akkor te így válaszolj nekik: A király elé terjesztettem kérésemet, hogy ne vitessen vissza Jónátán házába, mert ott meghalnék. El is mentek a vezető emberek Jeremiáshoz, és kikérdezték. De ő úgy tájékoztatta őket, ahogyan a király megparancsolta. Azok aztán békén hagyták, mert semmit nem tudtak meg tőle.
Így maradt Jeremiás a börtönudvarban egészen addig, amíg el nem foglalták Jeruzsálemet. Ott volt, amikor elfoglalták Jeruzsálemet.” (14-28)
Mi a bűn, és mi az Istenhez való hűség? Mindig attól függ, hogy Istennek mi az adott pillanatra szóló kijelentése. Nem a pozitív gondolkodás ment meg. Ha a média minden tudományával is írjuk azt az emberek fejébe, hogy győzni fogunk, és ha a lakosság 100%-a hiszi is, amit elhitettünk velük, akkor is az Úr akarata fog megvalósulni.
Ezért figyeljünk Arra, Akire a leginkább illik a zsoltár:
„Akkor így szóltam: – Íme, megjelentem,
a könyvtekercsben – írva van rólam.
Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, – törvényed szívemben van.”
Jézus Krisztus az, aki megjelent, akiről írva van a „könyvtekercsben”, a teljes Szentírásban. Őneki telik kedve abban, hogy mennyei Atyja akaratát teljesítse, és Isten tökéletes törvénye az Ő szívében van. Ő volt az, aki megjárta a világtörténelem legmélyebb vermét, alászállt a poklokra. Mert mi igaznak tartottuk magunkat Vele szemben, és mert a mi pozitív gondolkodásunkat, a mutatós hazugságainkat többre tartottuk, mint Isten mentő szeretetéből hozzánk szóló, és testté lett Igéjét. A bűnösök közé soroltuk az Igazságot. Ő volt az, aki várva várta az Urat, és így kiáltott Hozzá:
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!
Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.
Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei.
Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket.
Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg.” (Zsoltárok 22)
És ha azon a Pénteken nem is, de Vasárnap hajnalban már meghallgattatott az Ő kiáltása. És Jézus Krisztus lett az első, aki a halál verméből is szabadult, hogy Őbenne mi is mind megszabaduljunk minden mélységből. Ezért:
Hirdetem igazságodat – a nagy gyülekezetben,
és nem zárom be számat, – jól tudod, Uram!
Igazságodat nem rejtegetem – szívem mélyén,
hanem beszélek hűségedről és szabadításodról. – Nem titkolom el szeretetedet és hűségedet a nagy gyülekezet előtt.
Hirdetjük Isten igazságát, nem zárjuk be a szájunkat, hanem beszélünk az Evangéliumról, hogy Jézus Krisztus, Isten Fia meghalt és feltámadott. És most már rólunk is szól a „könyvtekercs”, a Szentírás, hogy mi is szabadulunk minden veremből, mindenféle iszapos sárból, amibe a látszat-igazságok miatt a magabiztos emberek, a magukban biztos emberek beledobtak. Isten Igéjéért. Vagy a magunk bűnei miatt. Mivel nem is tudunk különbséget tenni, amikor ott vagyunk a mélységben, mindenképp kiálthatunk ennek a zsoltárnak a szavaival.
Mert Jézus Krisztus helyettünk is meghalt. Megrendítő hallani az Ő szájából ilyen imádságot: „Bűneim utolértek engem, – áttekinteni sem tudom őket, számosabbak hajam szálainál.” Mert a mi bűneinket a magáénak vallja, és úgy áll oda velünk mennyei Atyja ítélőszéke elé. „Nem az én testvérem bűne ez, hanem az enyém! Atyám, én akarom a büntetést elhordozni helyette! Én kibírom – az egész világot is elhordozom, de ő csak egyszerű halandó, aki porból lett, ő végképp összetörne a jogos haragod alatt! Engedd, Atyám, hogy én haljak meg helyette!” Így imádkozik értünk a mi Urunk. És amikor mi jogtalan vagy jogos büntetésünket töltjük valami mélységben, akkor velünk együtt kiált szabadításért, hogy biztos legyen a meghallgattatásunk.
Hirdetjük az Ő igazságát és hűségét a nagy gyülekezet előtt, hogy Jézus Krisztus a mennyei Atya jobbján most, ebben a pillanatban is így imádkozik értünk, velünk:
Uram, ne vond meg – tőlem irgalmadat,
szereteted és hűséged – őrizzen szüntelen!
Mert annyi gyötrelem vett engem körül, – hogy megszámlálni sem lehet.
Bűneim utolértek engem, – áttekinteni sem tudom őket,
számosabbak hajam szálainál, – és a szívem is elhagyott engem.
Légy kegyelmes, Uram, és ments meg, – Uram, siess segítségemre!
Szégyenkezzen, piruljon mindenki, – aki életemet el akarja venni!
Riadjanak vissza, és érje gyalázat azokat, – akik gyötrelmemben gyönyörködnek!
Döbbenjenek meg szégyenükben, – akik azt mondják nekem, hogy na ugye, ugye!
Örüljenek és örvendezzenek benned – mindazok, akik téged keresnek!
Akik szabadításodra vágyódnak, – hadd mondhassák mindig, hogy nagy az Úr!
Elesett és szegény vagyok, – de gondol rám az Úr!
Te vagy segítségem és megmentőm, – Istenem, ne késlekedj!
Áldott légy, Urunk, Jézus Krisztus, hogy Tebenned már most miénk a szabadítás!