1 Dávidé, mikor elváltoztatta értelmét Abimélek előtt, és mikor ez elűzte őt, és elment.
2 Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van.
3 Dicsekedik lelkem az Úrban, s hallják ezt a szegények és örülnek.
4 Dicsőítsétek velem az Urat, és magasztaljuk együtt az ő nevét!
5 Megkerestem az Urat, és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem.
6 Akik őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.
7 Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt.
8 Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül, és kiszabadítja őket.
9 Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki őbenne bízik.
10 Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert akik őt félik, nincs fogyatkozásuk.
11 Az oroszlánok szűkölködnek, éheznek, de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.
12 Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám, megtanítlak titeket az Úr félelmére!
13 Ki az az ember, akinek tetszik az élet, és szeret napokat, hogy jót láthasson?
14 Tartóztasd meg nyelvedet a gonosztól, és ajkadat a csalárd beszédtől!
15 Kerüld a rosszat, és cselekedjél jót, keresd a békességet, és kövesd azt!
16 Az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak kiáltásán.
17 Az Úr orcája pedig a gonosztevőkön van, hogy kiirtsa emlékezetüket a földről.
18 Ha igazak kiáltnak, az Úr meghallgatja, és minden bajukból kimenti őket.
19 Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket.
20 Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.
21 Megőrzi minden csontját, egy sem töretik meg azokból.
22 A gonoszt gonoszság öli meg, és meglakolnak, akik gyűlölik az igazat.
23 Az Úr kimenti az ő szolgái lelkét, és senki meg nem lakol, aki őbenne bízik.
Zsoltárok 34
Olyan szokványos ez a zsoltár, ha az általános teológia felől nézem. Az igaz embert megmenti az Úr, a gonoszt megbünteti: ezért légy jó, és minden rendben lesz. Mire a szemfüles hallgató megszólal: Annyi gonoszság van a világon, hol van Isten? – És akkor nagy okosan azt tudjuk válaszolni, hogy „Abban a korban még hittek az emberek abban, hogy Isten igazságos, hogy Istennek hatalma van itt a földön, de ma már felvilágosultak vagyunk.” – És nem hiszünk. Akkor inkább menjünk, és együnk egy rántotthúst.
Baj van az általános teológiával. Amikor a görög filozófia, a római jog és a „keresztény” etika alapjain építjük fel életünk minden struktúráját, az élő Istennek pedig nem ad szót senki, akkor kiüresednek a zsoltárok, akkor hatástalan és értelmetlen lesz az Ige minden szava. Meg kell térni ebből a hiábavalóságból. Kezdjük azért azzal, hogy hívjuk a Szentlélek Úristent, hogy tegye élővé az igeolvasásunkat, a beszélgetéseinket az Ige körül.
A zsoltárokat és általában is a Szentírást nem az általános teológiai tanítás felől kell vizsgálni, hanem mindig az az előfeltételezésünk, hogy az élő Isten jelenlétében állunk most, amikor a zsoltárt a kezünkbe vesszük. Nem véletlen, hogy éppen most, éppen hozzánk szól ez a zsoltár. Az Úr adja a kezünkbe, vagy az Úr akadályoz meg benne, hogy most kezünkbe kerüljön. A zsoltár választ minket, és a zsoltár választ egy-egy témát az életünkben, amihez hozzá akar szólni, hozzá akar tenni valamit. Az Ige uralkodik, és mint kétélű kard, ítéletet végez az életünkben. Van olyan része az életünknek, amit megszabadít, hogy éljen, és van, amit megítél, hogy ne tegyen több kárt.
„Dávidé, mikor elváltoztatta értelmét Abimélek előtt, és mikor ez elűzte őt, és elment.” (1)
Mi ez a történet? Dávid ügyes a harcban, de Saul féltékeny lesz rá. És minél inkább el akarja őt Saul pusztítani, Isten annál nagyobb győzelmekkel ajándékozza meg Dávidot. Saul végül saját kezével akarja Dávidot megölni. Dávid pedig elmenekül, először Ahímelek paphoz Nóbba. Ott történik meg, hogy csak szent kenyeret tud neki Ahímelek adni az Úr színe elől. És ott kapja meg Dávid Góliát kardját is, amit istenbizonyítékként őriznek a szent helyen. És Góliát kardjával a kezében elindul Dávid Góliát városába. Kétségbeesett döntés. A sarokba szorított ember vergődése, hogy mégis életben maradjon valahogy, valamiféle emberlakta vidéken, ahová Saul keze már nem ér el.
„Dávid még aznap elindult, és Saul elől Ákíshoz, Gát királyához menekült. Ákísnak ezt mondták udvari emberei: Hiszen ez Dávid, az ország királya! Róla énekelték a körtáncban: Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert! Amikor Dávidnak tudomására jutott ez a beszéd, nagyon félni kezdett Ákístól, Gát királyától. Félkegyelműnek tettette hát magát előttük, és amikor köztük volt, úgy viselkedett, mint egy eszelős: firkálgatott az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta. Akkor ezt mondta Ákís az udvari embereinek: Hát nem látjátok, hogy ez az ember bolond? Minek hoztátok ide? Nincs itt elég bolond, idehoztátok még ezt is, hogy a bolondját járja előttem? Egy ilyen kerüljön a házamba?” (1Sám 21,11-16)
Ákís királyt említ a szakasz. Abímelek egy másik menedékkérő történet szereplője, ő Gerár királya volt Ábrahám és Sára történetében (1Móz 20). Ábrahám, még amikor Abrám volt a neve, és amikor Sárát még Szárajnak hívták, Egyiptomban is járt, ugyanaz a történet kétszer is megesett velük, más-más idegen nép hatalma alatt. (1Móz 10).
De Izsák és Rebeka is járt (egy) Abímeleknél, Gerárban: „Egyszer éhínség támadt az országban, azon az első éhínségen kívül, amely Ábrahám idejében volt. Ekkor elment Izsák Abímelekhez, a filiszteusok királyához Gerárba. Mert megjelent neki az Úr, és ezt mondta: Ne menj Egyiptomba, hanem abban az országban lakj, amelyet én mondok neked! Maradj jövevényként ebben az országban, én pedig veled leszek, és megáldalak, mert neked és utódaidnak adom ezeket az országokat mind, és megtartom azt az esküt, amelyet apádnak, Ábrahámnak tettem.” (1Móz 26)
A 34. zsoltár címsorában mind a négy történet tükröződik, összeolvad. Amikor az igaz ember saját földjéről menekülve, de mégis Istenhez hűségesen, az Úr erejében bízva egy idegen nép hatalma alá menekül. Isten választottja jövevény lesz egy idegen városban, ahol pogány módon kezdenek uralkodni rajta. Ő pedig próbál kitalálni valamit, hogy mégis megúszhassa valahogy.
Az egész helyzet szégyenteljes. A fényes győzelem után, amikor Dávid egyetlen kővel legyőzi a hatalmas Góliátot – most is ott van Góliát kardja nála –, megy Góliát városába egy filiszteusnak könyörögni az életéért. Hirtelen semmivé foszlanak a nagy szavai: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek Urának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az Úr, leváglak, és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom, hadd tudja meg mindenki a földön, hogy van Isten Izráelben. És megtudja ez az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az Úr. Mert az Úr kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket.” (1Sám 17,45-47)
Még visszhangzik az Ige szava Dávid életében, hogy nem Egyiptomba menekül, még bízik az Úr ígéretében, ami Izsákhoz szólt egykor: „Ne menj Egyiptomba, hanem abban az országban lakj, amelyet én mondok neked! Maradj jövevényként ebben az országban, én pedig veled leszek, és megáldalak, mert neked és utódaidnak adom ezeket az országokat mind, és megtartom azt az esküt, amelyet apádnak, Ábrahámnak tettem.” Csak a szomszédos Gátba. Nem a nagy Fáraóhoz, csak egy kiskirályhoz. Menedéket keresni. Mert az Úr kezében van a háború, és most az Úr ítéletet tart választott népén, és a filiszteusok kezébe adja Dávidot, aki a legjobb harcosuk volna a filiszteusok ellen.
Nyomorúságos helyzet, mert Dávidnak csak akkor volna esélye Ákís királynál, ha nem volna semmiféle múltja. Ha szó szerint egy senki volna. Így vannak ezek a városok berendezve, hogy kell a sok jövevény, akiket lehet használni, hogy a valakik, az otthoniak jól éljenek.
Messze vagyunk még Jézus Krisztus tanításától: „Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok fejedelmeinek számítanak, zsarnokoskodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak fölöttük. De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok; és aki közöttetek első akar lenni, az legyen mindenki rabszolgája! Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,42-45)
Ha Dávid tudna eltűnni a szürke mindennapokban, elmenne teherhordónak vagy visszamenne pásztornak, akkor megvolna a mindennapi kenyere, eléldegélhetne élete végéig tisztes szegénységben a filiszteusok földjén.
De az Úr nem hagyja, hogy Dávid senkivé legyen. Dávid már valaki. És ezt el is kezdik suttogni Ákís királynak: „Vigyázz! Dáviddal ott van Isten ereje!” Ez itt a „probléma”, hogy Dávid az Úré, hogy Dávidnak ereje van az Úrtól. Dávid „nagy ember”, mert az Úr naggyá teszi őt, megáldja a harcait. Az Dáviddal a gond, hogy volt életében egy pillanat, amikor Sámuel próféta az Úr megbízatásából felkereste apját, Isait, végigszámlálta mind a hét fiát, míg végül nyolcadikként behívták Dávidot is a mezőről: „Sámuel pedig fogta az olajos szarut, és testvérei körében fölkente őt. Akkor az Úr lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt.” (1Sám 16,13)
„Nem rejthető el a hegyen épült város.” Az az ellentmondás okozza itt a bajt, hogy Isten embere a szegény, a megalázott. Mert ahogy Jézus Krisztus sem úgy adta életét váltságul, hogy a halál fogva tartsa, úgy az Ő feltámadása erejéből, az Ő feltámadása előképeként Dávid sem maradhat így, ebben az állapotában. Isten ereje érvényesülni akar az Ő választottjai életében. Mert nem hagy minket a mi Megváltó Urunk a halálban, a nyomorúságban. Egészen speciális helyzet. Amikor az Úr vár valami többet egy embertől, amikor az Úr ad valami többet, és az ember nem békélhet meg a peremre szorult létével.
Nem ez az utolsó eset, hogy Dávid Ákíshoz megy Gátba. Majdnem az a szerencsétlenség is megesik vele, hogy Saul ellen kell harcolnia. Csak a filiszteus vezérek a bizalmatlansága menti meg attól, hogy éppen ő okozza Saul halálát, és a döntő csata előtt Ákís végül mégis hazaküldi (1Sám 29). Ez sem véletlen, mert az Úr kezében van a háború. Néha úgy, hogy győzni kell a Góliátok ellen. Néha úgy, hogy az Úr nem engedi, hogy bizonyítsuk a hűségünket ott, ahová nem hívott el. Mert Dáviddal csak ott van Isten ereje, ahová Ura küldi. Itt, az első alkalommal sem adja az Úr áldását Dávidnak erre a menekülésére. Megszabadítja a bűnös elköteleződéstől. Ilyen különös történettel, hogy egyszerűen bolondot csinál belőle az Úr, hogy senkivé legyen a valakik szemében.
És valljuk be, azért Dávidnak nem eshetett jól, hogy saját emberei, saját ellenségei mind bolondnak látják. Firkálgatni az ajtószárnyakra, csorgatni a nyálát a szakállán… És örökre elkönyveltetni magát beszámíthatatlannak ország-világ előtt. Úgy tűnik, örökre elvágta magát attól, hogy bárhol, bármikor király lehessen, felkenetés ide vagy oda. Nem csoda, ha szívvel-lélekkel imádkozni kezd ebben a helyzetben.
Kinézete groteszk ellentéte a 133. zsoltárnak. Testvérek egyetértése helyett testvérharc.
„Dávidé. Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.” (Zsoltárok 133).
Vajon mit firkálhatott Dávid a filiszteusok ajtószárnyaira? Valami torz emléke csak annak, amit Mózes törvénye parancsol. Lehetséges egyáltalán menedék ott, ahol az Úr Igéjének nincs helye?
„Ezek azok a parancsolatok, rendelkezések és törvények, amelyekről azt parancsolta Istenetek, az Úr, hogy tanítsam meg nektek; ezeket teljesítsétek azon a földön, ahová átkeltek, hogy birtokba vegyétek. Féld Istenedet, az Urat, és tartsd meg minden rendelkezését és parancsolatát, amelyeket én parancsolok neked, te magad, a fiad és unokád, életed minden napján, hogy hosszú ideig élhess. Hallgasd meg, Izráel, tartsd meg és teljesítsd ezeket, hogy jó dolgod legyen, és igen megsokasodj a tejjel és mézzel folyó földön, ahogyan megígérte neked atyáid Istene, az Úr. Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; írd föl azokat házad ajtófélfáira és a kapuidra!” (5Mózes 6,1-9)
Dávid pedig féli az Urat, igyekszik megtartani minden rendelkezését és parancsolatát. Dávid szereti az Urat, Istenét teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes erejéből.
Adódik a különös megoldás: ha félnek attól, hogy ő valaki, akkor mutassa magát senkinek. Mégis nehéz lehetett magához térni, amikor Ákís elűzte őt. Az embernek szüksége van a külső elismerésre, a tiszteletre, a megbecsülésre, a befogadásra, a menedékre. Akit bolondnak néznek, attól ez mind elvétetik.
„Elment azért onnan Dávid, és az Adullám-barlangba menekült. Amikor meghallották testvérei és apjának egész rokonsága, elmentek hozzá. Odasereglett még hozzá mindenféle elnyomott, eladósodott és elkeseredett ember, ő pedig a vezérük lett. Mintegy négyszáz ember volt vele.” (1Sám 22,1-2)
Mert nem csak Dáviddal történt ez így. Sok elnyomott, eladósodott és elkeseredett ember kóborolt az országban, a bolondok, akik egyik szekértáborba sem álltak be, akik sem Saulnál sem Ákísnál nem találhattak többet menedéket.
Én azt hiszem, az ő közösségükben, ott az Adullám-barlang környékén aktuális ez a zsoltár. Mert a számkivetett, elkeseredett, elnyomott, eladósodott ember sok istentelenségre képes. Amikor elszakadnak az emberi élethez, közösséghez kötő kapcsolatok, megszűnik a szeretteink visszajelzése, akkor már „minden mindegy”. És akkor kapnak rá az emberek a mindenféle „felszabadításteológiákra”.
Itt van a helye a 34. zsoltár imádságának. Hogy mindenkor legyen egy Dávid az elbujdokoltak barlangjában, kézbe vegyen egy gitárt, vagy egy sípos orgonát akár – attól függ, milyen történelmi korszakot élünk – és kezdjük el megtanulni Dávid imádságát. Nehogy mi legyünk azok a gonosztevők, akiről a zsoltár énekel. Urunk, óvj meg minket ettől a kísértéstől, bárhová is száműzött a sors! Segítsen minket ez a zsoltár a kitartásban, a hűségben, olyankor is, amikor a mieink irigysége és féltékenysége üldöz, de az Úr ellenségénél sem találtunk menedéket, mert ott nem is találhatunk soha. Amikor már önmagunkat sem tudjuk embernek látni, és a sok nyomorult ember gyűrűjében csak panaszra találnánk okot. Akkor szólaljon meg köztünk ez a zsoltár, mint végső szó és mint új kezdet, hogy menedéket találjunk az Igében, Istenünk jelenlétében, Urunk Jézus Krisztust követve.
Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van.
Dicsekedik lelkem az Úrban, s hallják ezt a szegények és örülnek.
Dicsőítsétek velem az Urat, és magasztaljuk együtt az ő nevét!
Megkerestem az Urat, és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem.
Akik őreá néznek, azok felvidulnak, és arcuk meg nem pirul.
Ez a szegény kiáltott, és az Úr meghallgatta, és minden bajából kimentette őt.
Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül, és kiszabadítja őket.
Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki őbenne bízik.
Féljétek az Urat, ti szentjei! Mert akik őt félik, nincs fogyatkozásuk.
Az oroszlánok szűkölködnek, éheznek, de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek.
Jöjjetek fiaim, hallgassatok rám, megtanítlak titeket az Úr félelmére!
Ki az az ember, akinek tetszik az élet, és szeret napokat, hogy jót láthasson?
Tartóztasd meg nyelvedet a gonosztól, és ajkadat a csalárd beszédtől!
Kerüld a rosszat, és cselekedjél jót, keresd a békességet, és kövesd azt!
Az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak kiáltásán.
Az Úr orcája pedig a gonosztevőkön van, hogy kiirtsa emlékezetüket a földről.
Ha igazak kiáltnak, az Úr meghallgatja, és minden bajukból kimenti őket.
Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket.
Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.
Megőrzi minden csontját, egy sem töretik meg azokból.
A gonoszt gonoszság öli meg, és meglakolnak, akik gyűlölik az igazat.
Az Úr kimenti az ő szolgái lelkét, és senki meg nem lakol, aki őbenne bízik.