1 Dávidé. Perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj az ellenem harcolókkal! 2 Ragadj pajzsot, vértet, és siess segítségemre! 3 Végy elő lándzsát és csatabárdot üldözőim ellen! Szólj így hozzám: Én megsegítelek téged! 4 Érje szégyen és gyalázat azokat, akik életemre törnek! Hátráljanak meg, és piruljanak, akik rosszat terveznek ellenem! 5 Legyenek olyanok, mint a szélhordta pelyva. Az Úr angyala szórja szét őket! 6 Legyen útjuk sötét és síkos, az Úr angyala üldözze őket! 7 Mert ok nélkül vetették ki rám hálójukat, ok nélkül ástak vermet nekem. 8 Érje őket váratlan veszedelem, fogja meg őket a háló, amelyet kivetettek, ők maguk essenek gödörbe! 9 Én pedig ujjongok az Úrnak, és örvendezek szabadításának. 10 Minden porcikám ezt mondja: Ki volna hozzád fogható, Uram? Mert megmented az elesettet az erőszakostól, az elesettet és szegényt a fosztogatótól. 11 Hamis tanúk állnak elő, olyanról faggatnak, amiről nem tudok. 12 Rosszal fizetnek a jóért, életemre törnek. 13 Pedig ha ők betegek voltak, én zsákruhát öltöttem, böjttel gyötörtem magamat, újra meg újra szívből imádkoztam. 14 Úgy jártam-keltem, mintha barátomról, testvéremről lett volna szó, mély bánatba merültem, mint aki anyját gyászolja. 15 De mikor én meginogtam, örömükben összegyűltek. Összegyűltek körülöttem mint idegenek és ismeretlenek, szitkozódnak szünet nélkül. 16 Elvetemülten gúnyolódnak, acsarkodnak ellenem. 17 Uram, meddig tűröd ezt? Ments meg engem az ordítozóktól, életemet az oroszlánoktól! 18 Magasztallak a nagy gyülekezetben, hatalmas nép között dicsérlek. 19 Ne engedd, hogy kinevessenek hazug ellenségeim, és összekacsinthassanak, akik ok nélkül gyűlölnek. 20 Mert nem jó szándékkal beszélnek, csalárd dolgokat terveznek azok ellen, akik szelíden élnek a földön. 21 Feltátották rám szájukat, hahotázva mondják rólam: Saját szemünkkel láttunk! 22 Láttad mindezt, Uram! Ne hallgass, Uram, ne légy távol tőlem! 23 Serkenj fel, ébredj, tégy igazságot peremben, Uram, Istenem! 24 Ítélj meg igazságod szerint, Uram, Istenem, ne engedd, hogy kinevessenek! 25 Ne mondhassák magukban: Ez az, ezt akartuk! Ne mondhassák: Végeztünk vele! 26 Szégyenkezve piruljon mindenki, aki örül bajomnak! Szégyen és gyalázat borítsa azokat, akik dölyfösek velem szemben! 27 Ujjongjanak, örüljenek, akik igazamat kívánják! Beszéljék mindenkor, hogy nagy az Úr, aki szolgája javát akarja! 28 Nyelvem hirdeti igazságodat és dicséretedet mindennap. (Zsoltárok 35)
Miféle zsoltár ez? Szabad-e egy hívő, keresztyén embernek ezt a zsoltárt olvasnia? „Perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj az ellenem harcolókkal!”, „Végy elő lándzsát és csatabárdot üldözőim ellen!”… És ennél durvább dolgok is vannak ebben a zsoltárban. Szabad nekünk így imádkozni? …újszövetségi embereknek, akik Jézus Krisztus parancsát követjük: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5,44)?
Szabad-e mennybemenetel ünnepén olvasni a 35. zsoltárt? Szabad-e ünneprontónak lenni egy ilyen szent, tiszta ünnepen, hogy átkokról, ellenségekről beszélünk?
Én azt mondom, éppen ma kell ezzel a zsoltárral imádkoznunk. Azt a feliratot is kaphatta volna ez a zsoltár, hogy „A szelíd ember imádsága mennybemenetel ünnepén”.
Ezt olvassuk a zsoltár 20. versében: „csalárd dolgokat terveznek azok ellen, akik szelíden élnek a földön”.
Ebben a zsoltárban egy szelíd ember imádkozik. Egy szelíd ember, aki szereti embertársait, szívből imádkozik értük: „ha ők betegek voltak, én zsákruhát öltöttem, böjttel gyötörtem magamat, újra meg újra szívből imádkoztam. Úgy jártam-keltem, mintha barátomról, testvéremről lett volna szó, mély bánatba merültem, mint aki anyját gyászolja.” (13-14)
Onnan is tudjuk, hogy szelíd emberről van szó, mert nem ő perel ellenségeivel, nem ő ragad lándzsát és csatabárdot, hanem erre Istenét kéri.
„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.”
A szelíd ember nem örököl magától semmit. Önmagában a szelídség, a tapintat, a szeretet nem képes embereket megnyerni. A szelíd emberek szeretetével visszaélnek, pontosan úgy, ahogy ebben a zsoltárban is látjuk: „De mikor én meginogtam, örömükben összegyűltek. Összegyűltek körülöttem mint idegenek és ismeretlenek, szitkozódnak szünet nélkül. Elvetemülten gúnyolódnak, acsarkodnak ellenem.” (15-16)
Akitől nem tart a világ, akinek a bosszújától nem tartanak az emberek, arra nincsenek tekintettel. Annak a kezéből egyszerűen kiveszik a dolgokat, és gátlástalanul vádolják, rágalmazzák, kinevetik, lejáratják. A szelídség önmagában nem alkalmas arra, hogy a földet megörökölje vele az ember. Amikor Jézus Krisztus azt mondja, hogy „boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet”, akkor boldogmondása mögött az is ott van, hogy „boldogok a szelídek, mert amikor megtámadják őket, Istenhez kiáltanak úgy, ahogy a 35. zsoltárban is látjuk, és akkor Istenük meghallgatja őket, igazságot szolgáltat, és nekik adja a földet.” Boldogok a szelídek, mert nem maguknak kell fegyvert ragadniuk, hanem az Úr őrzi a vagyonukat és igazságukat.
Így van-e? Nem túlzás-e ennyire bízni Istenben?
Pontosan ezért emlékezünk Jézus Krisztus mennybemenetelére. „Felment a mennybe, ott ül az Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat” – mondjuk az Apostoli Hitvallásban. Van a mennyben Valaki, aki ugyanúgy hall minket, mint amikor még itt járt közöttünk a földön. Van Pártfogónk a mennyei Atyánál, aki maga is imádkozik, hogy a szelídeknek, akik az Ő útján járnak, legyen szabadulásuk, megmenekülésük. Példát is mutatott nekünk: Ő a szelídek útját járta, és mennyei Atyja megszabadította Őt. Hogy legyen valami kézzelfogható bizonyítékunk, hogy érdemes, igen, ez a jó út.
Szólj így hozzám: Én megsegítelek téged! (3b)
Én pedig ujjongok az Úrnak, és örvendezek szabadításának. (9)
Minden porcikám ezt mondja: Ki volna hozzád fogható, Uram?
Mert megmented az elesettet az erőszakostól, az elesettet és szegényt a fosztogatótól. (10)
Magasztallak a nagy gyülekezetben, hatalmas nép között dicsérlek. (18)
Ne engedd, hogy kinevessenek hazug ellenségeim, és összekacsinthassanak, akik ok nélkül gyűlölnek. (19)
Láttad mindezt, Uram! Ne hallgass, Uram, ne légy távol tőlem! (22)
Serkenj fel, ébredj, tégy igazságot peremben, Uram, Istenem! (23)
Ítélj meg igazságod szerint, Uram, Istenem, ne engedd, hogy kinevessenek! (24)
Ujjongjanak, örüljenek, akik igazamat kívánják! Beszéljék mindenkor, hogy nagy az Úr, aki szolgája javát akarja! (27)
Nagy az Úr, aki szolgája javát akarja!
Mert ez a szelíd ember egyetlen lehetősége, hogy bízik az Úrban. Mert az Úr szolgája javát akarja. Ha tudom, hogy az Úr megment, megsegít, megvéd az ellenségeim ellen, ha kiment a bajból, akkor megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy szelíd legyek. És ha Ő megment, akkor ezt elmondom a gyülekezetben, akkor beszélek róla, hogy van Isten a mennyben, hogy Jézus Krisztus felment a mennybe, ott ül az Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Végül minden a helyére kerül.
Sőt, az Atya Isten jobbján azért ül, mert Ő már most a világ Bírája, aki már most ítél minket, igazságot szolgáltat, hogy ne a végső, megváltoztathatatlan ítéletben kelljen elpusztulnunk.
Ezért vannak ebben a zsoltárban az átokmondások:
Érje szégyen és gyalázat azokat, akik életemre törnek!
Hátráljanak meg, és piruljanak, akik rosszat terveznek ellenem!
Legyenek olyanok, mint a szélhordta pelyva. Az Úr angyala szórja szét őket!
Legyen útjuk sötét és síkos, az Úr angyala üldözze őket! (4-6)
Hogyan imádkozzunk ellenségeinkért? Így valahogy. Urunk, előbb állítsd meg ellenségeinket! Mint Pál apostolt a damaszkuszi úton! Állj eléjük, kivont karddal, hogy megrémüljenek, hogy érezzék az erőt. Borítsd rájuk a félelmet, hogy megtudják, hogy nem ők a világ urai, hanem van Isten fölöttük. Mert a gonoszt előbb meg kell állítani. Mert a gátlástalan, gonosz ember a szeretet minden érintésétől csak vérszemet kap, és felbátorodik, hogy még több gonoszságot műveljen. De ne én uraljam le a gonosz embert, ne én tapossam meg az ellenségemet, mert ember ember fölött nem uralkodhat igazságosan. Az Úr legyen maga, aki útját állja az elvetemült embereknek. Ezért imádkozik Dávid ebben a zsoltárban. És jól tesszük, ha mi is merjük kérni Urunkat, hogy mutasson fel erőt a mi védelmünkre.
Az erő kell, hogy megfékezze a gonoszt. Sőt, néha az Úr maga is oszt valamit ebből az igazságszolgáltató hatalmából nekünk, embereknek. Óvatosan és alázatosan kell erről a témáról beszélni, de én hiszem, hogy létezik Istennek kedves fegyveres szolgálat, van Isten szolgálatában működő büntetőbíróság, és Isten néha gyülekezeti vezetőket bíz meg azzal, hogy valakire kimondják Isten átkát. Mert az ember nincs tekintettel arra, akinek nincs tekintélye. Tekintélye meg csak annak van, akinek erő van a kezében, aki fájdalmat tud okozni, aki valóságosan büntetni tud.
Mennybemenetel ünnepén arra is gondolnunk kell, hogy sok segélykiáltás jutott fel az égbe, és sokszor imádkoznak a szentek az Úr parancsára úgy, hogy ebből átok, büntetés, szenvedés gyűlik üldözőik feje fölött. Ez valóság. Amikor Jézus Krisztus a földön járt, csak egyszer mutatta meg, hogy Ő képes arra, hogy megátkozzon valamit, és az egyszerűen a szavára elpusztuljon. Amikor a fügefát megátkozta, szavára azonnal elszáradt a fa. Neki nem csak arra van hatalma, hogy tűrjön, hanem ítéletre is van hatalma. „Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.” (Mt 18,18). Ha figyelünk a Lélek vezetésére, akkor Urunk akaratával leszünk harmóniában. Akkor ha befogadunk valakit a gyülekezetbe, akkor Jézus Krisztus is befogadja a láthatatlan egyházba, ha pedig kiközösítünk valakit, ha átok alá helyezzük, akkor Ő is átkozottnak fogja tekinteni a láthatatlan egyházban. Megvan ez a lehetőségünk, hogy gátlástalan üldözőinkre átkot kérjünk, hogy maga az Úr állítsa meg őket.
De sokszor ezek az átkok, büntetések csak időlegesek. Ezek most történnek meg, itt köztünk, térben és időben, hogy neveljék az istenteleneket. Mert Jézus Krisztus nem csak a végidőkben fog ezzel a világgal foglalkozni, hanem „felment a mennybe, ott ül az Atya Isten jobbján”, és érvényesíti ezeket a kéréseket. Hogy mi, akik Őbenne bízunk, ne kapjunk erőnket meghaladó terheket, kísértéseket.
De, ha kicsit magunkhoz térünk félelmünkből, akkor rá kell jönnünk, hogy „ember embernek farkasa”, és lehet, hogy egy bizonyos szempontból mi vagyunk a szelídek, és az a másik üldöz minket ok nélkül, de egy másik szempontból meg ő a szelíd, és mi üldözzük őt ok nélkül. És ő ugyanolyan jogosan áll meg tiszta szívvel Isten előtt, és megátkoz minket. Nem volt ritkaság az egyháztörténetben sem a kölcsönös kiátkozás. Talán mert mind a két félnek igaza is volt, meg nem is. „Mert nincs igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek.” (Róm 3,10-18)
Isten átka minket is ér, valakinek a jogos imádságára. Ezért a mi mennybe ment Urunk, Jézus Krisztus mégsem egy az egyben teljesíti ezeket a kéréseinket. Mert van olyan büntetés, van olyan átok, amit Ő szenvedett el helyettünk. Helyettem és ellenségem helyett. Hogy nekem is, neki is nyitva álljon a kegyelem lehetősége.
Ezért aztán mégiscsak komolyan kell vennünk Urunk szavait: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket!
Ne az átoké legyen az utolsó szó. Ne annak örüljünk, ha ellenségünk hatástalanítva van. A szabadításunknak örüljünk. Hogy mi is megszabadultunk abból a börtönből, amibe bűneink miatt kerültünk Urunk igazságos akaratából. Ennek örüljünk. És imádkozzunk azért, hogy ellenségünk is megszabaduljon abból a fogságból, amibe akkor került, amikor mi megmenekültünk. Imádkozzunk azért, hogy kezet tudjunk nyújtani neki. Mint a damaszkuszi keresztyének az üldöző Saulból lett Pálnak.
Ez is a szelídség, hogy elfogadom az Úr másoknak nyújtott kegyelmét. Mert olyan Közbenjárónk van a mennyben, aki felvitte a keresztfára a mi büntetéseinket, átkainkat, hogy ne csak igazság legyen és büntetés, hanem életünk legyen Őbenne. Hogy ne pszichológiai értelemben kelljen „elengedni” a sérelmeket, hanem a mi Urunk engedje el nekünk a jogos büntetést, engedjen minket szabadon, engedjen minket közel önmagához, hogy valóságosan igaz emberek lehessünk, akinek senki felé semmi tartozása nincsen, hanem áldássá lehetünk egymás számára.