9 Azután ezt a példázatot mondta a népnek: Egy ember szőlőt ültetett, és munkásoknak adta bérbe, majd hosszú időre idegenbe távozott. 10 És amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy adják oda neki a részét a szőlő terméséből. De a munkások megverték, és üres kézzel küldték el. 11 Azután egy másik szolgát küldött, de azt is megverték, megalázták, és üres kézzel küldték vissza. 12 Majd egy harmadikat is küldött, de ezt is megsebesítették és kidobták. 13 Akkor így szólt a szőlő gazdája: Mit tegyek? Elküldöm szeretett fiamat, őt talán meg fogják becsülni. 14 De mikor meglátták őt a munkások, így tanakodtak egymás között: Ez az örökös! Öljük meg őt, hogy mienk legyen az örökség! 15 És kidobták a szőlőből, majd megölték. Vajon mit fog velük tenni a szőlő ura? 16 Eljön, és elpusztítja ezeket a munkásokat, a szőlőt pedig másoknak adja. Amikor ezt hallották, így szóltak: Ez nem történhet meg! 17 Ő azonban rájuk nézett, és ezt mondta: Akkor mit jelent az Írásnak ez a szava: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő”? 18 Aki erre a kőre esik, összezúzódik, akire pedig ez a kő ráesik, szétmorzsolja azt. 19 Az írástudók és főpapok már abban az órában el akarták őt fogni, de féltek a néptől, mert megértették, hogy róluk mondta ezt a példázatot (Lukács 20,9-19).

Van egy nagy hazugság, ami beteríti az egész világot. Beleszületünk a hazugságba. És ez a hazugság az, hogy a világ, a világnak az a kis darabja, ami kezeink közé került, a miénk. Hogy van egy saját szőlőskertem, amivel van ugyan munka bőven, de a termés az enyém. Nekem jár. És ha adok valakinek, akkor annyit adok, amennyit akarok, és ha adok, azzal lekötelezem a másikat, hogy ő is adjon abból, ami ugyanígy az ő keze közé esett.

45 Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, 46 ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek. 47 Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, 48 de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.

1 Történt az egyik napon, amikor a templomban tanította a népet, és hirdette az evangéliumot, hogy odaléptek a főpapok és az írástudók a vénekkel együtt, 2 és megkérdezték tőle: Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat? 3 Ő pedig így válaszolt nekik: Én is kérdezek tőletek valamit, mondjátok meg nekem: 4 Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? 5 Ők pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? 6 Ha pedig azt mondjuk, emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg van győződve arról, hogy János próféta volt. 7 Ezért azt felelték neki, hogy nem tudják, honnan való. 8 Erre Jézus így szólt hozzájuk: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket (Lk 19,45-20,8).

Jézus naponként tanított a templomban. A nép pedig odaadó figyelemmel hallgatta őt.

Végre valami jól működik a templomban!

45 Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, 46 ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek. 47 Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, 48 de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.  (Lukács 19,45-48).

Ha most istentiszteleten volnánk, és volna „lekció”, amit még a prédikáció alapigéje előtt felolvasnánk, Sámuel könyvéből választanám azt a részt, ahol a silói szentély állapotairól van szó. Éli főpapról, két fiáról, Hofníról és Fineásról, akik rablók módjára bántak a templomba imádkozni, Istent dicsérni érkezőkkel.

12 Éli fiai azonban elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral, 13 sem azzal, hogy a papoknak a törvény szerint mi járt volna a néptől. Ha ugyanis valaki áldozatot mutatott be, odament a templomszolga, amikor a húst főzték, kezében egy háromágú villával, 14 és beleszúrta az üstbe vagy fazékba, bográcsba vagy lábosba, és elvette a pap mindazt, ami a villára akadt. Így bántak egész Izráellel, amikor odajártak Sílóba. 15 Sőt mielőtt elfüstölögtették volna a kövérjét, odament a templomszolga, és ezt mondta az áldozó embernek: Adj a papnak sütni való húst, mert nem fogad el tőled főtt húst, csak nyerset! 16 És ha azt felelte neki az az ember, hogy előbb el kell füstölögtetni a kövérjét, és csak azután veheti el, amit megkíván, akkor ezt mondta neki: Most add ide, mert ha nem, erőszakkal is elveszem! 17 Igen nagy volt tehát az ifjak vétke az Úr előtt, mert megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot. 18 Sámuel pedig végezte szolgálatát az Úr előtt, és ifjú létére gyolcs éfódot viselt.

22 Éli igen öreg volt. Meghallotta, hogy mi mindent tesznek fiai egész Izráellel, és hogy azokkal az asszonyokkal hálnak, akik a kijelentés sátrának a bejáratánál teljesítenek szolgálatot. 23 Mondta is nekik: Miért csináltok ilyeneket? Mert hallom gonosz dolgaitokat az egész néptől. 24 Ne tegyétek, fiaim, mert hallom, hogy nem jó hírt terjesztenek rólatok az Úr népe körében. 25 Ha ember vétkezik ember ellen, akkor Isten a döntőbíró, de ha az Úr ellen vétkezik valaki, ki merne ott döntőbíró lenni? De nem hallgattak apjuk szavára, mert úgy tetszett az Úrnak, hogy megöli őket. 26 A gyermek Sámuel pedig nőttön-nőtt, és kedves volt mind az Úr előtt, mind az emberek előtt (1Sám 2,12-18.22-26).

28 Miután ezeket elmondta, továbbhaladt Jeruzsálem felé. 29 Amikor közeledett Bétfagéhoz és Betániához, az Olajfák hegyénél elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: 30 Menjetek a szemben fekvő faluba, és amikor beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember: oldjátok el, és vezessétek ide! 31 Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért oldjátok el? – mondjátok ezt: Az Úrnak van szüksége rá. 32 Amikor a küldöttek elmentek, mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik. 33 Miközben eloldották a szamárcsikót, gazdái ezt kérdezték tőlük: Miért oldjátok el a szamárcsikót? 34 Ők így feleltek: Mert az Úrnak van szüksége rá. 35 Azután elvezették Jézushoz a szamárcsikót, ráterítették felsőruhájukat, és felültették rá Jézust. 36 Amint ment tovább, az emberek az útra terítették felsőruhájukat. 37 Mikor pedig már közeledett az Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész sokasága örvendezve fennhangon dicsérni kezdte Istent mindazokért a csodákért, amelyeket láttak, 38 és ezt kiáltották: Áldott a király, aki az Úr nevében jön! A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban!

39 A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! 40 De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. 41 Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, 42 és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. 43 Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, 44 földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét. (Lukács 19,28-44).

Szól az Úr, gyülekezetet, egyházat gyűjt magának az Úr, míg végül jön az Úr.

Minden, amit eddig Jézus élettörténetén keresztül Lukács elbeszélt, minden, amit Lukács evangéliumának Igéjén keresztül velünk megcselekedett eddig az Úr, azért volt, hogy templommá legyünk, „Jeruzsálemmé” legyünk, gyülekezetté, ahol hűségesen, kitartóan és éberen várják Jézus Krisztus eljövetelét, bevonulását.

Az egyház, a gyülekezet nem jótevők közössége, nem „nyugalom szigete”, nem az állam lelki rendfenntartó hatalmi ága. A gyülekezet Jézus Krisztus érkezésére váró közösség. Minden más jellegzetessége csak ebből következik, ennek fényében értelmezhető.

„Áldott a király, aki az Úr nevében jön!”