45 Miközben pedig az egész nép hallgatta őt, így szólt a tanítványaihoz: 46 Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szívesen veszik a köszöntéseket a tereken, szeretnek a zsinagógákban a főhelyeken ülni és a lakomákon az asztalfőn, 47 akik felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak. Ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.

1 Amikor Jézus feltekintett, látta, amint a gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe dobják. 2 Észrevett egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott abba, 3 és így szólt: Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. 4 Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije volt, az egész vagyonát. (Lukács 20,45-21,4)

Valami ellentmondásos van a két egymást követő gondolatban. Óvakodjatok! – mondja Jézus a tanítványainak. A következő pillanatban pedig elismerőleg szól az özvegyasszonyról, akiben az óvatosságnak a nyoma sincsen meg: fogja, és önként engedi, hogy a Jeruzsálemi Templomban működő írástudók az utolsó fillérig felemésszék a vagyonát. Hogy lehet ezt összeegyeztetni?

A különbség abban van, hogy ott Jézus általánosan szól, egy magatartásformáról, mentalitásról, itt pedig Jézus jelen van, egy konkrét özvegyasszonyról van szó. Jézus feltekintett. Addig tanítványaira tekintett, a maguk ügyével volt elfoglalva, és most felnézett, hogy mi történik körülötte. Jönnek sorban a kegyes gazdagok, és Jézus látja őket. Látja őket, és nem szól semmit.

41 Ő azonban megkérdezte tőlük: Hogyan mondhatják azt, hogy a Krisztus Dávid Fia? 42 Hiszen maga Dávid mondja a Zsoltárok könyvében: „Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, 43 amíg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem.” 44 Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, hogyan lehet akkor a Fia?

45 Miközben pedig az egész nép hallgatta őt, így szólt a tanítványaihoz: 46 Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szívesen veszik a köszöntéseket a tereken, szeretnek a zsinagógákban a főhelyeken ülni és a lakomákon az asztalfőn, 47 akik felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak. Ezekre vár a legsúlyosabb ítélet (Lukács 20,41-47).

Félelmetes jelenet. Jézus az írástudókkal beszélget, a teológusokkal. Akik egész életüket Isten várásában töltötték. Éjt nappallá téve olvasták a Szentírást, keresték benne az összefüggéseket. Gondolkodtak, meditáltak Istenről: „ Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal”(Zsoltárok 1,1).

Kissé elhomályosodott látással egyik nap feltekintenek, és ott áll mellettük egy ember. Különös ember. Egy bátor ember, aki mer feltenni egy olyan teológiai kérdést, amiről eddig évszázadokon át hallgattak, nem illett feltenni, mert a nagyszakállú bölcsek sem tudták rá a választ. „Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, hogyan lehet akkor a Fia?”

39 Néhány írástudó ekkor így szólt: Mester, jól mondtad. 40 És többé semmit sem mertek kérdezni tőle. 41 Ő azonban megkérdezte tőlük: Hogyan mondhatják azt, hogy a Krisztus Dávid Fia? 42 Hiszen maga Dávid mondja a Zsoltárok könyvében: „Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, 43 amíg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem.” 44 Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, hogyan lehet akkor a Fia? (Lukács 20,39-44).

Jézus teológiával foglalkozik. Két szakasz követi egymást: a szadduceusok jönnek oda hozzá először, akik tagadják, hogy van feltámadás, akik vitatják Jézus hitét, „tételeit”, most pedig néhány írástudó jön oda hozzá, és egyetértenek Vele.

A szadduceusok közül senki sem tért meg. A vita, az „apológia” nem értük volt, hanem értünk, hívő emberekért. Hogy értsük a különbséget: milyen hatalmas ajándékot kaptunk azzal, hogy hiszünk, hihetünk a feltámadásban. Jézus Krisztus feltámadásában és a mi feltámadásunkban. Igen, tudatosítsuk magunkban, hogy vannak a földi törvények, amik nagyon hasznosak, mert vigyáznak az életünkre, de vannak mennyei törvények is, amik örökkévalók, és mi Isten országának erre az örökkévalóságára készülünk, készítjük egymást.

De most jön néhány írástudó, akikkel már lehet beszélni. „Mester, jól mondtad!” Neked, idegennek, aki ilyen különös dolgokról beszélsz, hogy feltámadás, igazad van! Köszönjük, hogy tudtad úgy magyarázni a Szentírást, ahogy nekünk nem sikerült, mert nem volt ilyen jó rálátásunk.

„És többé semmit sem mertek kérdezni tőle” – az ellenfelei sem. Erről már volt szó. De azok sem, akik tisztelték a válaszáért. Mert azt érezték, hogy nem nőttek fel a kérdésekhez, nem kompetensek abban, hogy kijelöljék a beszélgetés terét.

27 Azután odamentek hozzá néhányan a szadduceusok közül, akik tagadják, hogy van feltámadás, és ezt kérdezték tőle: 28 Mester, Mózes elrendelte nekünk, hogy ha valakinek meghal a testvére, akinek volt felesége, de gyermeke nem, akkor annak a testvére vegye el az asszonyt, és támasszon utódot az ő testvérének. 29 Volt hét testvér. Az első megnősült, de meghalt gyermektelenül. 30 Ekkor a második vette el az asszonyt, 31 aztán a harmadik, majd sorban mind a hét, de mind úgy haltak meg, hogy nem hagytak maguk után gyermeket. 32 Végül meghalt az asszony is. 33 Ez az asszony melyikük felesége lesz a feltámadáskor, hiszen mind a hétnek a felesége volt? 34 Jézus így válaszolt nekik: E világ fiai házasodnak és férjhez mennek, 35 de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. 36 Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és Isten fiaivá lesznek, mivel feltámadnak a halálból. 37 Arra pedig, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is rámutatott a csipkebokorról szóló részben, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákób Istenének mondta. 38 Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké. Mert az ő számára mindenki él. 39 Néhány írástudó ekkor így szólt: Mester, jól mondtad. 40 És többé semmit sem mertek kérdezni tőle (Lukács 20,27-40).

„És többé semmit sem mertek kérdezni tőle.” Miért nem? Mert nem sikerült Őt nevetségessé tenni. Mert Jézus úgy válaszolt, hogy csak nagyobb lett a hallgatóság szemében, pedig nyilvánosan meg akarták alázni, rá akarták bizonyítani tudatlanságát. Mert akárhány támadás lett volna, Jézus mindegyik után csak még népszerűbb lett volna a hallgatóság körében. Tehát nem mertek többé semmit kérdezni tőle. Inkább visszavonultak, megsértődtek, és örökre elkönyvelték Őt ellenségnek.

Van ez a fajta ember: ha nem tud mások előtt megalázni, akkor még ő érzi sértve magát, és azt sugallja, hogy te vagy olyan bűnös, olyan lehetetlen bajkeverő, hogy ő inkább nem is szól hozzád többé, és másokat is óva int attól, hogy szóba álljanak veled. Mert lám, most ő mennyire megütötte a bokáját, te is így jársz majd! „Vigyázz vele!”

Mi Jézus „tudatlanságának” a lényege, amivel a szadduceusok le akarták Őt leplezni? Az, hogy hirdette: van feltámadás.