45 Miközben pedig az egész nép hallgatta őt, így szólt a tanítványaihoz: 46 Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szívesen veszik a köszöntéseket a tereken, szeretnek a zsinagógákban a főhelyeken ülni és a lakomákon az asztalfőn, 47 akik felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak. Ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.
1 Amikor Jézus feltekintett, látta, amint a gazdagok áldozati ajándékaikat a perselybe dobják. 2 Észrevett egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott abba, 3 és így szólt: Bizony mondom nektek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. 4 Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije volt, az egész vagyonát. (Lukács 20,45-21,4)
Valami ellentmondásos van a két egymást követő gondolatban. Óvakodjatok! – mondja Jézus a tanítványainak. A következő pillanatban pedig elismerőleg szól az özvegyasszonyról, akiben az óvatosságnak a nyoma sincsen meg: fogja, és önként engedi, hogy a Jeruzsálemi Templomban működő írástudók az utolsó fillérig felemésszék a vagyonát. Hogy lehet ezt összeegyeztetni?
A különbség abban van, hogy ott Jézus általánosan szól, egy magatartásformáról, mentalitásról, itt pedig Jézus jelen van, egy konkrét özvegyasszonyról van szó. Jézus feltekintett. Addig tanítványaira tekintett, a maguk ügyével volt elfoglalva, és most felnézett, hogy mi történik körülötte. Jönnek sorban a kegyes gazdagok, és Jézus látja őket. Látja őket, és nem szól semmit.
„Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod rejtve maradjon; és majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged” (Mt 6,1-4).
Jézus feltekint, és látja, hogyan „menőznek” a gazdagok, hogy mekkora ajándékot adnak a kultusz használatára. És ezekre nem szól semmit, mert elítélni nem akarja őket. Nem azért jött, hogy elítélje az embereket, hanem hogy megmentse őket.
És akkor egyszer csak látja ezt az özvegyasszonyt, aki szinte szégyenkezve dobja be a két fillérjét. És őt észreveszi. Kiemeli, megdicséri. „...majd a te Atyád, aki látja a rejtett dolgokat, megjutalmaz téged.” Rejtett dolog ez, hogy az özvegyasszonynak mennyi pénze van. Csak Isten tudja, hogy ez a teljes vagyona volt. Emberi szemnek ez láthatatlan. Emberi szemnek láthatatlan, hogy a mozdulatban benne volt az imádság: „Uram, itt van mindenem! Most már egészen a Te kezedben vagyok! Segíts meg, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!” És az asszony hiszi, hogy itt, Isten színe előtt van az a hely, ahol szegénységét, nélkülözését ki kell öntenie. Isten látja ezt.
De annak is üzenet értéke van, hogy nem csak az Atya látja, hogy mit teszünk, és nem csak majd a feltámadás után jutalmaz meg minket, hanem Jézus, Isten Fia vette észre ezt az asszonyt. Ott, „realtime”, az életben. A szent helyen, a Templomban, ahová imádsággal lépünk be.
Itt kerül egymással szembe a két igeszakasz: óvakodjatok az írástudóktól, akik általában a szent helyek körül sürgölődnek. De imádsággal lépjetek be a szent helyre, ahol Urunkkal, Istenünkkel találkozunk. De mégiscsak az ember Jézus vesz észre, és az Ő nevében az ott szolgálók közül valaki hiteles ember.
És ez a nehéz. Nem valami absztrakt szinten hinni „Istenben”, hanem konkrétan: egy adott gyülekezetben, egy adott közösségben, egy adott templomban. És nem valami belső érzéseket adunk Istennek, hanem anyagiakat, világi pénzt. Az életünket. Mert Jézus Krisztus a testté lett Isten, emberré lett Isten. Ő megszenteli a földi istentiszteletünket. Ő szenteli meg.
És amikor Ő észrevesz minket, akkor meg is ajándékoz valamiképpen megváltásával. Mert Ő nem csak a végidők Megváltója, hanem életünk megtartója is. Ő az, aki életünk zsákutcáiból kiemel. Mert észrevesz, amikor szent tisztelettel, imádsággal Őhozzá közeledünk, és az egész életünket, minden nélkülözésünket odatesszük az Ő lábai elé.
És ha az Atya Istenről volt szó, és a Fiú Istenről, akkor most legyen szó a Szentlélek Istenről is.
„Bizony mondom nektek” – mondja Jézus. Tanítványainak. Nekünk, mindenkori tanítványainak. Nem rendezi le Jézus ezt az ügyet titokban, hanem átruházza a feladatot tanítványaira, az egyházra. És adja hozzá az Ő Szentlelkét, hogy nekünk is legyen szemünk észrevenni a megszentelt két filléreket, amibe egy-egy egész emberi élet van rejtve.
És mi csakis ezért leszünk képesek, az Ő Szentlelke segítségül hívásával, mások lenni, mint az írástudók, akik aszerint ítélik, értékelik az embereket, hogy mennyit dobtak a perselybe. A Szentlélek segítségül hívásával van szemünk arra – bár homályosan látunk –, hogy lássuk, ha valaki a feleslegéből ad, és lássuk, ha valaki abból ad, ami a megélhetése, amit önmaga elől vesz el, hogy magát Isten gondviselésére bízza.
*
És ebből kétféle gyülekezeti szerkezet rajzolódik ki. Az egyik az írástudóké, akik a gazdag emberek feleslegéből építkeznek. A másik Jézus Krisztusé, aki azokat fogadja be a szentek közösségébe, akik egész életüket odaszánják, és mindent Tőle várnak.
A gazdag embernek van valahol, valamiféle jövedelme. Több a jövedelme, mint amire neki magának szüksége van. Ezért van feleslege. A feleslegét különféle szórakozásokra, kedvtelésekre költi. Az egyik ilyen kedvtelése a vallás. Elmegy a templomba, és adakozik, hogy az épület őhozzá, a gazdag emberhez méltó legyen. Adakozik, hogy készítsenek gazdag faragásokat, arany-ezüst díszítéseket. Mert kedvét leli abban, hogy van egy szép hely, amiben az ő anyagi ereje is nyomot hagyhat. Kicsit versenyeznek is egymással, hogy a gazdagok közül ki tudott több „téglajegyet” venni. Kinek van inkább joga azt mondani, hogy ez a templom az enyém! Egyébiránt az életébe nem sok beleszólása van a kultusznak. A vagyonának a szórakozásra szánt feleslegéből ad, és az idejének a szórakozásra szánt részéből megy oda. Nem is lehet igazán beleszólása a kultusznak az életébe, mert hiszen mi baj lehet egy olyan ember életével, akit ennyire megáldott az Úr, hogy templomépítésre is tud adakozni? Még a végén elszegényedne, ha például szabadon kellene bocsátania a rabszolgáit, vagy nem szedhetne akkora kamatot. Akkor ugyan miből tartanák fenn ezt a díszes templomot? Megvan a kompromisszum: ti nem szóltok bele az én életembe, és akkor én tudok adni nektek a kultuszra adományokat.
És itt a másik fajta gyülekezet. Amiről Lukács evangéliuma kezdettől fogva beszél. Nincs különválasztva a „szent” és a „profán” területe az életnek. Azt, ami a pénzt hozza, teljes egészében a templomi, gyülekezeti, kultuszi kontextusban végzem. Ezt tette az özvegyasszony. Azt mondta: vegyetek észre! Nincs miből élnem, de odaadom minden vagyonomat, ezt a két fillért. Fogadjatok be, és én cserébe imádkozom értetek, mert azzal tudok szolgálni. Isten ezt adta nekem, ezt tudom nektek adni. Sok ilyen özvegyasszony élt ott a Templom körül. Ilyen volt Anna is, aki az újszülött Jézusról prófétált, amikor elvitték Őt a templomba. Így rendelkezik Pál apostol Timóteusnak is: „Az özvegyasszonyokat, akik valóban özvegyek, tiszteld... A valóban özvegy és magára maradt asszony pedig Istenben reménykedik, és kitart a könyörgésben és imádkozásban éjjel és nappal” (1Tim 5,3.5).
Isten egyházában nincs hasznavehetetlen ember, ha valóban önmagát adta az Úrnak. De vigyázat, mert aki csak a feleslegéből ad, amihez egzisztenciálisan nem sok köze van, az lehet, hogy önmagát még nem adta az Úrnak, hanem csak valamit, ami őrajta kívül áll. Talán a szolgák lelkét, akik megtermelték neki ezt a felesleget, akik egy kis szabadságért könyörögnek. Ki tudja?
Sokféle őszinte adományunk lehet egy-egy gyülekezetben, a hívők kisebb-nagyobb közösségében, amiben a szívünket adjuk, amiben mi magunk benne vagyunk. Nem csak pénz. Szaktudás. Kapcsolatok. De pénz is. Akár gürcöléssel megkeresett pénz is. „Sátorkészítéssel”.
Én azt hiszem, Pál apostol sátorkészítéséről érdemes pár szót ejteni. El nem tudom képzelni, hogy Pál apostol képes lett volna „két műszakban” úgy dolgozni, hogy hét közben szabja, varrja a sátorlapokat, és nem is gondol Istenre, és amikor jön a szombat, akkor elfelejti a hétközi feladatait, és egészen Isten felé fordul. Az, aki arra tanított, hogy „szüntelenül imádkozzatok” kizárt, hogy így csinálta volna. Én azt hiszem, hogy a sátorkészítés közben Pál imádkozott. A monoton munka közben sorra vette munkatársait, testvéreit, és imádkozott értük. Közben megtervezte missziós útjainak következő állomásait. Amikor valamire oda kellett koncentrálnia hétköznapi munkája során, a tudatalattijában érlelődött Jézus Krisztus halálának és feltámadásának teológiája. Pál a munkatársi kapcsolatokat sem úgy kezelte, ahogy mi szoktuk, hogy talán vannak olyan üzemek, ahol a szalagnál a mellettünk robotolónak a nevét sem tudjuk, de a vallását biztosan nem, mert azt tiltja a céges előírás. Pál Akvilánál és Priszcillánál lakott, mert ugyanaz volt a mesterségük, sátorkészítők voltak. Náluk lakott, esténként együtt törték meg a kenyeret, tanulmányozták a Szentírást, és nyilvánvalóan Jézus Krisztusról beszélgettek. Pál nem egyszerűen valahol egy „világi munkahelyen” dolgozott, hanem gyülekezetben dolgozott, testvéri közösségben.
Mert aki egyszer találkozik Jézus Krisztussal, és aki az Ő tanítványa lesz, az már nem tud visszamenni „halászni”, mintha mi sem történt volna. Az nem tud olyan értelemben „sátorkészítő” lenni, ahogy azt ma sokan gondolják, hogy van egy világi állásom, de a gyülekezetben is osztom az észt egy emelvényről, vagy csak ülök némán az első padsorban. Eltéphetetlen kötelék fűzi Jézus Krisztushoz azt, aki egyszer elindult az Ő útján. Bármibe is fog, az igehirdetéssé válik. Ha először praktikus tevékenységnek is tűnik, végül az is úrvacsorás istentisztelettel ér véget, ahol a Szentírás alapján hirdetik Jézus Krisztus evangéliumát.
Többet adott ez az özvegyasszony, mint bárki más, mert önmagát Isten kezébe adta, hogy Jézus Krisztus megváltó ereje felemelje őt, és így a Szentlélek által ő is többet adhasson a gyülekezetnek, és a gyülekezeten keresztül a világnak, mint az összes gazdag együttvéve, akikben nem volt meg ez a mindent feláldozó bátorság.