11 Ekkor megjelent neki az Úr angyala, és megállt az illatáldozati oltár mellett jobb felől. 12 Amikor Zakariás meglátta, megrettent, és félelem szállta meg. 13 De az angyal így szólt hozzá: Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, akit nevezz Jánosnak. 14 Örömöd lesz ő és vigasságod, és sokan örülnek majd az ő születésének, 15 mert nagy lesz ő az Úr előtt, bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel, 16 Izráel fiai közül sokakat visszatérít majd az Úrhoz, az ő Istenükhöz, 17 és őelőtte jár Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a gyermekekhez térítse, és az engedetleneket az igazak lelkületére, hogy felkészült népet állítson az Úr elé.
18 Zakariás így szólt az angyalhoz: Miből tudom meg ezt? Hiszen én már öreg vagyok, és a feleségem is igen idős. 19 Az angyal pedig így válaszolt: Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok. Elküldött engem, hogy beszéljek veled, és meghozzam neked ezt az örömhírt. 20 De íme, most megnémulsz, és nem tudsz megszólalni egészen addig, amíg ezek végbe nem mennek, mert nem hittél szavaimnak, amelyek be fognak teljesedni a maguk idejében. 21 A nép várta Zakariást, és csodálkozott, hogy olyan sokáig marad a templomban. 22 Amikor mégis kijött, nem tudott hozzájuk szólni, és megértették, hogy látomást látott a templomban. Ő pedig csak integetett nekik, de néma maradt. 23 Amikor leteltek papi szolgálatának napjai, hazament. 24 E napok után fogant felesége, Erzsébet, és öt hónapon át nem mutatkozott. Ezt mondta: 25 Így tett velem az Úr azokban a napokban, amikor gondja volt arra, hogy elvegye gyalázatomat az emberek előtt. (Lukács 1,11-25)
Zakariás némasága külön figyelmet érdemel. Azért, mert így említi az Ige: „A nép várta Zakariást, és csodálkozott, hogy olyan sokáig marad a templomban. Amikor mégis kijött, nem tudott hozzájuk szólni, és megértették, hogy látomást látott a templomban.” (21-22)
Egyszer, néhány éve egy ünnepélyes alkalommal egy lelkész nem csak prédikációt tartott, hanem az is feladata volt, hogy önmagáról, az addig megtett útról mondjon néhány szót. Megható pillanatok voltak, ahogy megköszönte hűséges munkatársainak, akik végig elkísérték a nehéz időkben is. Egy ponton sírva fakadt, úgyhogy abba kellett hagynia a beszédet. A „nép” pedig mit csinált? Én hátul ültem, és mellettem megszólalt valaki: „Mit mondott? Nem hallottam! Nem igaz, hogy nem képes érthetően, hangosan beszélni!”
Csoda, hogy Zakariás hallgatását érti a nép! Megértették, hogy az Úr megjelent a templomban, és üzenetet küldött a számukra. Mert egy szívvel-egy lélekkel állták körül a templomot, imádsággal, amikor Zakariás az angyallal beszélt, ezért ők is részesedtek az Isten jelenlétéből. És a hallgatásból is kiértették a csodát.
De azért ez a hallgatás mégsincs így rendben. Zakariásnak szólnia kellett volna ott és akkor valamit, ha lett volna hite.
Eleve, milyen kérdés az, hogy „Miből tudom ezt meg?” Hát, ha a rendőr hozza az elfogatóparancsot, és mondja, hogy csomagolj háromnapi hideg élelmet, akkor az ember nem kezd el kérdezősködni, hogy „Miből tudom ezt meg?” Onnan tudom, hogy a rendőr mondja. A rendőr hatóság, mert annak az államnak a nevében érkezik, akinek hatalma van végrehajtani azt, amit eldöntött.
Jön az angyal, kimondja, és az elég. Mert az angyal, Gábriel, az, aki annak az Istennek a nevében érkezik, akinek hatalma van végrehajtani azt, amit eldöntött. Milyen boldogság, hogy nem „elfogatóparancs” érkezik, hanem világraszóló örömüzenet! Ne félj! Nem úgy jön ez az üzenet, ahogy a hatóságoktól általában megszoktad!
Melyik bíróság, amelyik ilyen ítéletet képes hozni: „meghallgatásra talált a te könyörgésed.” Én nagyon vágyom valamire, könyörgöm érte az Úrnál, és Ő úgy viszi végbe a világ üdvözítését, hogy megadja az én szívem kérését. Ez a mi boldogságunk!
„Miből tudom ezt meg?” – hogy az Úr akarata nem mindig az, hogy „De ne úgy legyen, ahogy én akarom…” Sőt, megváltottak vagyunk, és hívő emberként olyan gyakran könyörgünk olyasmiért, ami az Úr akarata is! Ezért, amikor hirtelen csodálatos módon ígéretet kapunk, hogy megtörténik, akkor szívből remélhetjük, várhatjuk, akár világgá is kiálthatjuk reményünket – mert Ő beteljesíti, amit megígért. Nem fogunk megszégyenülni.
Lehetett-e más kérése egy papnak, egy igaz embernek, mint hogy születendő fia „már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel, Izráel fiai közül sokakat visszatérít majd az Úrhoz, az ő Istenükhöz, és őelőtte jár Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a gyermekekhez térítse, és az engedetleneket az igazak lelkületére, hogy felkészült népet állítson az Úr elé” (15-17). Ebben az ígéretben Zakariás szívének minden vágya benne van. Ezért ébredt minden nap, ezért vette kézbe a Szentírást, ezért tartotta meg a törvényeket, a szövevényes vallási előírásokat, ezért imádkozott napjában többször is. Szinte vérévé vált ez a kérés, maga ez a kérés lépett az Úr elé Zakariás személyében azon a napon.
És érkezik a válasz: örömöd teljes lehet, mert azt a kérést, ami te magad vagy, az Úr meghallgatta. Be fogja tölteni minden szükségedet, minden vágyadat. Ez már maga az üdvösség Zakariásnak.
Az ilyen válaszokból születnek a prófétai igehirdetések. Ugyan ma nem szoktak a lelkészek íróasztala mellett, jobb felől, vagy a templomok Úrasztalai mellett angyalok megjelenni, hanem a Szentlélek finomabb jelzésekkel beszélget azokkal, akik sokakért lépnek imádságban az Úr színe elé, de azért mégiscsak a lényeg ugyanaz. Ők saját személyükben hordozzák az egész nép minden könyörgését, és az Úr Igéje és Szentlelke által egy pillanatban válaszol, megszólítja őket, és azt mondja: „meghallgatásra talált a te könyörgésed”. És akkor születik egy hosszú üzenet. Amit a lelkiismeretes lelkész szépen sorról sorra, pontról pontra megpróbál emberi szavakba, gondolatokba önteni.
Ezt hallgatjuk a szószékről olyankor, amikor nem általános tanítást hallgatunk, hanem amikor megadatik az a csoda, amit így mondunk, hogy „Isten Igéje szólott hozzám, és hiszem, hogy Lelke által hozzátok is szólni kíván”.
Mivel pedig nem angyalok szólnak ma hozzánk, sokkal élesebben merül fel bennünk Zakariás kérdése: „Miből tudom ezt meg?” A Szentlélek szól hozzánk, kapjuk az üzenetet, örülnénk is neki, de félünk hinni az örömünknek. Sokkal könnyebb valahogy egy dörgedelmes erkölcsi rendreutasítást továbbítani, mint egy ilyen nagy örömöt, aminek semmi alapja nincsen! A bűnt mindenki látja, mindenki érzi, azt a többiek is „adnák”, ha a szószékről is ezeket az embereket osztanánk ki. De egy „légből kapott” ígéret? „Miből tudom ezt meg?”
Ebből a reakcióból születik az, amit én szívesen nevezek szószéki némaságnak. De ugyanez a helyzet, amikor először egyedül, magunkban imádkozunk, eljutunk valameddig a hitben, és ki kell lépni ezzel a gyenge hitünkkel egy kis közösségbe. Egy bibliakörben, például. Megszólalni, együtt imádkozni a többiekkel. Nem sablonokban, mert aki hívő családban nőtt fel, az kisgyermek korától megtanulta azokat a szófordulatokat, amiket ilyen körben használhat. De vajon milyen mélyen érintenek ezek ilyenkor minket? Aki most találkozott az Úrral, annak van egy belső élménye, istenélménye, amit ilyenkor fel kell vállalnia a többiek előtt.
De nem mehet úgy oda a többiek elé, mint Mózes, amikor az Úr elől érkezett, mert sugárzó arcával botránkozást okozott volna azok között, akik odalenn voltak kénytelenek várakozni. Fel kell öltöztetni istenélményünket. Nyelvbe, szavakba öltöztetni, hogy illendő módon jelenjünk meg vele a közösség előtt. Nem ruhákat, rongyokat egymásra dobálni, mert ott van, alapnak az örömüzenet, amit szívünkben hordozunk, de mégsem a meztelen istentapasztalással lépünk oda a többiekhez, mert számukra ez nem volna építő. Megvan az imádságnak a belső szobába való intim formája, és megvan az imádságnak, a bizonyságtételnek a közösségi nyelve, megjelenése. Tanulni kell ezt, megértő, elfogadó, támogató közösségben.
Zakariás erre a megjelenésre nem volt készen. Túlságosan hirtelen, túlságosan felfoghatatlan volt számára az üzenet. Ezért az angyal megtiltja neki, hogy ügyetlenül, töredékesen próbáljon hebegni-habogni valamit arról, amit pedig ékes és szép rendben kell a nép elé tárni.
Eljön az ideje annak, amikor Zakariásnak megoldódhat a nyelve, és rendbe szedheti gondolatait, elmondhatja, amit Keresztelő János hivatásáról, Isten üdvözítő tervéről az emberiségnek tudnia kell. Koraszülött volna Zakariás beszéde, ha Keresztelő János születése előtt mondaná el.
És Zakariás hallgatásában felesége, Erzsébet is részt vesz. Öt hónapra elrejtőzik a világ elől. Mert ők ketten egyek. Egyek abban, hogy hordozzák a nép ügyét az Úr előtt, és egyek abban is, amikor hirdetik az evangéliumot: fiút szül, akit nevezz Jánosnak. Ami azt jelenti, hogy „Az Úr könyörül.” Ezt pedig mindketten, egyként vallják meg, amikor János megszületik.
Lehet nagy az örömünk, és az egész nép öröme, mert az Úr könyörül. De ezt hittel mondjuk ki. Amikor nem csak megfogant bennünk az Ige üzenete, hanem meg is érett a születésre, amikor már illendő módon fel tudjuk öltöztetni, hogy az Isten szent, ünnepi népe előtt méltósággal meg tudjon jelenni.