5 Heródesnek, Júdea királyának idejében élt egy pap, név szerint Zakariás, Abijjá rendjéből; a felesége, Erzsébet Áron leányai közül való volt. 6 Igazak voltak mindketten Isten előtt, és feddhetetlenül éltek az Úr minden parancsolata és rendelése szerint. 7 Nem volt gyermekük, mert Erzsébet meddő volt, és már mindketten idősek voltak. 8 Történt pedig egyszer, hogy amikor rendjének beosztása szerint papi szolgálatát végezte Isten előtt, 9 a papi szolgálat szokott módja szerint, sorsolással őt jelölték ki arra, hogy bemenjen az Úr templomába, és bemutassa az illatáldozatot. 10 Az egész nép pedig kint imádkozott az illatáldozat órájában. 11 Ekkor megjelent neki az Úr angyala, és megállt az illatáldozati oltár mellett jobb felől. 12 Amikor Zakariás meglátta, megrettent, és félelem szállta meg. 13 De az angyal így szólt hozzá: Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, akit nevezz Jánosnak. 14 Örömöd lesz ő és vigasságod, és sokan örülnek majd az ő születésének, 15 mert nagy lesz ő az Úr előtt, bort és részegítő italt nem iszik, és már anyja méhétől fogva betelik Szentlélekkel, 16 Izráel fiai közül sokakat visszatérít majd az Úrhoz, az ő Istenükhöz, 17 és őelőtte jár Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a gyermekekhez térítse, és az engedetleneket az igazak lelkületére, hogy felkészült népet állítson az Úr elé. 18 Zakariás így szólt az angyalhoz: Miből tudom meg ezt? Hiszen én már öreg vagyok, és a feleségem is igen idős. 19 Az angyal pedig így válaszolt: Én Gábriel vagyok, aki az Isten színe előtt állok. Elküldött engem, hogy beszéljek veled, és meghozzam neked ezt az örömhírt. 20 De íme, most megnémulsz, és nem tudsz megszólalni egészen addig, amíg ezek végbe nem mennek, mert nem hittél szavaimnak, amelyek be fognak teljesedni a maguk idejében. 21 A nép várta Zakariást, és csodálkozott, hogy olyan sokáig marad a templomban. 22 Amikor mégis kijött, nem tudott hozzájuk szólni, és megértették, hogy látomást látott a templomban. Ő pedig csak integetett nekik, de néma maradt. 23 Amikor leteltek papi szolgálatának napjai, hazament. 24 E napok után fogant felesége, Erzsébet, és öt hónapon át nem mutatkozott. Ezt mondta: 25 Így tett velem az Úr azokban a napokban, amikor gondja volt arra, hogy elvegye gyalázatomat az emberek előtt. (Lukács 1,5-25)
Vasárnap már Advent első vasárnapja. Négy héttel utána Karácsony. Ígértem, azokról a dolgokról fogok beszélni, amik túl szépek voltak ahhoz, hogy igaznak tartsuk őket.
Papról van szó először, pontosabban egy pap házaspárról. Zakariásról és Erzsébetről. Így mondom, mert Lukács nem véletlenül nevezi meg mindkettőjüket. Melyikkel kezdjem? A „pap” csodájával, vagy a „házasság” csodájával? Talán azzal kezdem, hogy ők ketten vannak. Minden elismerésem Lukácsé, amikor nekiállt tolmácsolni az evangéliumot egy erősen patriarchális zsidó hagyomány alapján egy olyan gyülekezetnek, amilyen a Filippi gyülekezet is volt.
Filippiben Lídia, a bíborárus volt az első alapító, aki egész háza népével megkeresztelkedett. És utána is úgy alakult a gyülekezet élete, hogy férfiak és nők egyformán vettek részt a vezetésben, a terhek hordozásában. Lukácsnak tehát, ha volt benne empátia, ha volt benne emberi érzés és szeretet – márpedig volt benne –, akkor az evangéliumot, az örömhírt kellett továbbadnia, nem pedig zsidó hagyomány és törvények szerint korlátozni, szűkíteni, kalodába zárni a megtérő hívőket. Meg kellett tehát megkeresnie az evangélium időközben elhallgatott, elveszett női oldalát, hogy most már a kettőt, szimmetrikusan állítsa olvasói elé.
Óvatosan, mint mikor egy orvos az ember pulzusát nézi, mint mikor az alvó ember légzését figyeli, végigjárta Lukács Jézus életének a helyszíneit, beszélgetett a szemtanúkkal, és azokkal, akik őrizték az emlékeket. Így juthatott el Máriához is, Jézus édesanyjához, aki emlékezett olyan részletekre is, amire addig, a politikailag – hogy azt ne mondjam, háborús készültség szerint – szervezett társadalomban úgy tűnt, nem is lesz szükség. Ha Máté a királyi tisztség, felhatalmazás és hatalomgyakorlás isteni eredetéig jutott el, akkor Lukács épp ellenkezőleg: a legbelső titkot, az élet keletkezését, a halhatatlan élet születését indult felfedezni. Ehhez pedig Máriát kellett felkeresnie és az asszonyokat.
Erzsébet és Zakariás ekkor már valószínűleg nem élt, így Mária őrizte Erzsébet emlékeit is erről az időszakról.
Egy idős házaspár. Szentek. Abban az értelemben, hogy egész életüket annak szentelték, hogy Istennek kedves módon éljenek. Olvasták Isten Igéjét, megtartották Isten törvényét. A szeretet parancsolatát is, és a vallási előírásokat is. És legfőképp imádkoztak. Nem csak önmagukért, hanem az egész népért.
Zakariás pap volt. Illetve, Zakariás és Erzsébet, lettek ketten egy testté, és papok voltak az Úr előtt. Bár szolgálatot teljesíteni csak Zakariás ment be a templomba. Mégis lélekben vitte magával „másik felét”, feleségét. Felesége pedig lélekben ott volt vele bent, az Úr színe előtt. Elválaszthatatlanok, életükben és halálukban, mert hűséget fogadtak egymásnak, és igaz emberek voltak. Az Úr előtt is, és egymás felé is. Látszik ez abból is, ahogy az angyal megszólítja őt: „Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed: feleséged, Erzsébet…”
Zakariás jó pap volt, mert én hiszem, hogy nem csak feleségét vitte magával az Úr színe elé, hanem az egész népet, aki kint várakozott a templom előtt. „A papi szolgálat szokott módja szerint, sorsolással őt jelölték ki arra, hogy bemenjen az Úr templomába, és bemutassa az illatáldozatot. Az egész nép pedig kint imádkozott az illatáldozat órájában.”
Szokott módja, sorsolás… Már-már érzem rajta a futószalag szagát. Mint amikor egy nagy fesztiválon beosztják az embert a megfelelő helyre, belépőjegyeket ellenőrizni, ételt osztani ebédnél, parkolóhelyre terelni az érkező autókat, vagy ülni a hangosbemondónál, és felolvasni a cédulákat, amiket elénk tesznek. Vagy kilökik az embert egy színpadra, száz reflektor világít a szemünkbe, és akkor elbotorkálunk valamiféle pulpitusig, és magunk is meglepődünk, amikor ezerszeresére kihangosítva meghalljuk a saját ügyetlen hangunkat: „Kegyelem néktek és békesség…” – Kinek? Kitől? Hogyan?
Zakariás óvatosan szívébe helyezte az egész népet, igyekezett rájuk egyenként gondolni. Nem csak most, amikor élete alkonyán egyszer őt sorsolták ki, és végre bemehetett az Úr elé, hanem minden nap. Amikor Jeruzsálembe hívták, az év egy adott időszakában, és amikor otthon volt, és mindennapi feladatait végezte. Misztikus közösségben élt velük. Egy testté lett velük. Ami a népet érte, az érte őt is. És mivel ennyire átérezte a nép sorsát, ezért nem tudott nem imádkozni értük.
Öreg volt ez a nép. Még őrizte ősei hagyományát, visszamenőlegesen ezer évet is fel tudott mutatni. De csak Zakariás és Erzsébet tudta, hogy a jövő teljesen hiányzik. Ha az Úr nem segít, nincs folytatás. Ha az Úr nem kezd valami újat, hiába igyekeznek megtartani a törvényt, hiába igyekeznek gondját viselni, tartósítani a száraz fatörzset. Amiből kihalt az élet, az előbb-utóbb szétmállik, elporlad.
Zakariás naponta könyörgött a népnek életért. Istentől jövő éltető erőért. És naponta megszenvedte ezt saját gyermektelenségében, felesége meddőségében. Mert a papoknak ez a hivatása, hogy teljes életükkel átérezzék azoknak a sorsát, akikért az Úr elé állnak imádkozni.
Mi lehetett Zakariás kedves Igéje? Talán Ezékiel könyvéből, a csontok megelevenedése.
1 Az Úr megragadott engem; elvitt engem az Úr lélek által, és letett egy völgyben. Tele volt az csontokkal. 2 Végigvezetett köztük körös-körül, és láttam, hogy nagyon sok csont volt a völgyben, és már nagyon szárazak voltak. 3 Megkérdezte tőlem: Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok? Én így feleltem: Ó, Uram, Uram, te tudod! 4 Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj e csontokról! Mondd nekik: Ti, száraz csontok, halljátok az Úr igéjét! 5 Így szól az én Uram, az Úr ezekhez a csontokhoz: Én lelket adok belétek, és életre keltek. 6 Inakat adok rátok, húst rakok rátok, és beborítlak benneteket bőrrel, azután lelket adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr! 7 Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Amint prófétálni kezdtem, hirtelen nagy zörgés támadt, a csontok pedig remegni kezdtek, és egymáshoz illeszkedtek. 8 Láttam, hogy inak kerültek rájuk, majd hús növekedett, és végül bőr borította be őket, de lélek még nem volt bennük. 9 Akkor ezt mondta nekem: Prófétálj a léleknek, prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az én Uram, az Úr: A négy égtáj felől jöjj elő, lélek, és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek! 10 Én tehát prófétáltam, ahogyan megparancsolta nekem. Akkor lélek szállt beléjük, életre keltek, és talpra álltak: igen-igen nagy sereg volt. 11 Akkor ezt mondta nekem: Emberfia! Ez a sok csont Izráel egész háza, amely most ezt mondja: Kiszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van. 12 Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az én Uram, az Úr: Íme, felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izráel földjére. 13 Majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor fölnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem! 14 Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken. Akkor majd megtudjátok, hogy én, az Úr, meg is teszem, amit megmondtam – így szól az Úr. (Ezékiel 37,1-14)
Miből tudom én azt meg, hogy Izráel népe kezd megelevenedni, hogy teljesül imakérésem? – tehette fel magának Zakariás naponta a kérdést. És valahol érezte, hogy abból, ha neki magának gyermeke lesz. Ha az ő életének van folytatása. Mert szívében hordozza népét, mert egy testté lett népével. Mert ő komolyan vette hivatását, hogy pap az Úr előtt, népéért. Erzsébet szíve pedig együtt dobbant vele. Együtt szenvedték a gyalázatot, amit nem saját bűneik miatt kellett elszenvedniük.
Ma is vannak ilyen emberek, akik szívükben hordoznak minket. Akiken látjuk, hogy szenvednek, látjuk, hogy mintha átok volna rajtuk – de ha őszintén az Úr törvényének tükrébe nézünk, hirtelen rádöbbenünk, hogy értünk szenvednek ők. Értünk lépnek az Úr elé naponta, és nekünk könyörögnek életért. Mert mi nem is érezzük, hogy halottak vagyunk.
Ébredjünk fel! Vegyük észre őket, álljunk be mögéjük, mint itt, a nép a templom köré, és mondjuk együtt velük: „A négy égtáj felől jöjj elő, Lélek!”
Ez ma is tud közöttünk történni. Ez ma is történik közöttünk olyan sokszor. És akkor, ilyenkor, égi üzenet érkezik közénk. A rendes, futószalag-szerűen végzett egyházi szolgálatokon keresztül. Ott, ahol valamilyen emberi szimbólummal kiábrázolják, hogy imádság történik a népért, az Úr előtt. Nem azért, mert a tömjén elfüstölése mindjárt istent teremtene nekünk, nem azért, mintha egy kegyes kiskörben az imádság automatikusan teljesülne. Hanem azért, mert vannak közöttünk emberek, akiket az Úr papi szolgálatra hívott el. Akik arra adták az életüket, hogy másokat magukra vegyenek, mint palástot, és mások életével járuljanak Isten ítélő és gyógyító, mindent elrendező színe elé.
Mi pedig körbeálljuk őket, és bekapcsolódunk az ő szolgálatukba, hogy értünk viselt szenvedésük ne legyen hiábavaló. Hogy részesedjünk abból a kegyelemből, ami – értünk is imádkozva – nekik adatott.