1 Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy írásba foglalják a közöttünk beteljesedett eseményeket úgy, 2 amint ránk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: 3 magam is jónak láttam, hogy miután elejétől kezdve mindennek pontosan utánajártam, szép rendben megírjam neked, nagyra becsült Teofilosz, 4 hogy meggyőződhess annak a megbízhatóságáról, amire tanítottak. (Lukács 1,1-4)
Elhatároztam, hogy Lukács evangéliumát fogom olvasni. Mert az ember nem élhet magányosan, kell mellé egy igaz barát, egy társ, és mielőtt az igaz baráttal az ember találkozna, találkoznia kell az Úrral. Ezért hát, olvasom Lukács evangéliumát, hogy ezen keresztül találkozzam az én barátommal, barátaimmal. Hogy istenszemmel láthassam őket, láthassalak Benneteket, és talán Ti is néha-néha megpillantsatok valamit abból, amit Isten bennem meglátott.
„Sokan vállalkoztak már arra, hogy írásba foglalják a közöttünk beteljesedett eseményeket” – írja Lukács. Azt hiszem, Lukács módszerét bátran átvehetem. Írásba fogom foglalni a közöttünk beteljesedett eseményeket. Úgy, amint azt tették kezdettől fogva azok, akik szemtanúi és szolgái voltak az igének.
Ügyelnem kell majd arra, hogy én is éppen olyan gondosan utánajárjak, mint Lukács tette, nehogy olyasmit írjak, ami nem történik közöttünk. Vagy kihagyjak valamit, ami pedig megtörtént. Fontos ez, mert vannak ma is igehirdetők, akik azt mondják, ilyen rövidzárlatosan, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, tehát ugyanazok az események ma is naponta történnek velünk, amik ebben az evangéliumban írva vannak. Ma is mondhatjuk, hogy „vakok látnak, süketek hallanak, bénák járnak, szegényeknek hirdettetik az evangélium. Ha van valami nyomorúságod, és nem szabadulsz tőle, akkor nézz magadba, biztosan hitetlenül fogadtad az igehirdetést!” És jaj nekünk az ilyen igehirdetők markában, ha merjük észrevenni, hogy ma is éppúgy halandó az ember, és az Úrtól kapott ajándék minden könnycseppünk, amivel Neki elmondhatjuk bánatunkat. Fáj ez a világ, mert még nem jött el a teljes üdvösség.
Vagy a másik fajta ember – joggal bosszankodik miatta a fundamentalista! – ki azt mondja, hogy Lukács az ábrándos ókorban élt, amikor az emberek még mindenféle mennyei lényekkel népesítették be az azóta már felfedezett, bejárt világűrt, nem kell mindent készpénznek venni, amiről ő beszél. Az ilyen igemagyarázók mellett aztán úgy járunk, mint Stanisław Lem Kiberiádájában, amikor Trurl mérnök egyszer csinált egy olyan gépet, ami minden s betűvel kezdődő dolgot meg tudott csinálni. Klapanciusz pedig, az ő drága kritikus mérnök barátja, amikor kipróbálta a gépet, csináltatott vele „Semmit”.
… De íme a harmadik parancsom: gép! Csinálj Semmit!
A gép hosszabb ideig meg se moccant. Klapanciusz örömében dörzsölgetni kezdte a kezét, Trurl pedig vállat vont:
– Mi bajod? Azt mondtad, ne csináljon semmit, hát nem csinál semmit.
– Nem igaz. Azt mondtam, hogy csináljon Semmit, és az egészen más.
– Ugyan már! Semmit csinálni vagy semmit se csinálni: egy és ugyanaz.
– Szó sincs róla! Semmit kellett volna csinálnia, de ő nem csinált semmit, tehát én győztem. A Semmi ugyanis, tisztelt, bölcs kollégám, nem amolyan közönséges semmi, a tunya tétlenség terméke, hanem tevékeny és aktív Semmi, vagyis a tökéletes, egyetlen, mindenütt jelenlevő és legmagasabb Nemlét a maga nem létező személyében!!
– Megbolondítod a gépet! – fakadt ki Trurl, de hirtelen felzendült a gép érces hangja:
– Ne civakodjatok már egy ilyen fontos pillanatban! Nagyon jól tudom, mi az a Semmi, a Sehol és a Soha, mert mindezek s betűvel kezdődnek. Inkább nézzétek meg utoljára a világot, mert hamarosan nem lesz…
A két mérges mérnöknek ajkára fagyott a szó. A gép valóban Semmit csinált, mégpedig oly módon, hogy sorra eltüntetett a világból különféle dolgokat, amelyek azontúl nem léteztek, mintha soha nem is lettek volna. Eltüntette már a sullangot, a sajdabajdát, a sámot, a serenyét, a sókát, a silicsét és a samatot. Néha úgy rémlett, hogy csökkentés, fogyasztás, eltüntetés, rontás és kivonás helyett inkább nagyít, teremt, hozzáad, javít és gyógyít, mert eltüntette a selejtet, a satnyaságot, a sebeket, a sápot és sarcot, a sanyarúságot és a sematizmust, a sarlatánokat, spicliket és spionokat, a sutaságot, a suskust és a sóherságot. De aztán, ahogy körülnéztek, megint üresedni kezdett a világ…
Hát így tűnnek el a mi világunkból is a „demitologizálás” folytán az Isten ajándékai, ha nem vigyázunk. Lukács evangéliumában különösen is sok ilyen titokkal találkozunk, amire jó lesz odafigyelni, mert ez megóv bennünket a „a tökéletes, egyetlen, mindenütt jelenlevő és legmagasabb Nemléttől”, aki a maga nemlétező személyében megrabolja világunkat.
Kedves Barátom, tehát naplót fogok írni, rólunk, a közöttünk megtörténő eseményekről. A „sullangról”, „sajdabajdáról”, „sámról”, serenyéről”, „sókáról”, „silicséről” és a „samatról”. A selejtről, satnyaságról, sebekről, sápról és sarcról igyekszem nem szólni, és kerülni szeretném a sanyarúságot és a sematizmust. A sarlatánokat, spicliket, spionokat meg sem említem – szólj rám majd, ha ezt tenném –, és kihagyom a sutaságot, a suskust és a sóherságot is. Maradjanak meg ezek az antropológusoknak és a jogászoknak.
Fontos események történnek körülöttünk, amik nem a „Semmit” teremtik, hanem újjáteremtik a Mindenséget. Felfedezőútra indulok most Lukács példáját követve, és megpróbálom megtudni a kétségtelen valóságot arról, amit az evangéliumokból már olyan sokszor és sokféleképpen megtanultunk.
Kísérj el, és segíts nekem észrevenni a csodát!