41 Ő azonban megkérdezte tőlük: Hogyan mondhatják azt, hogy a Krisztus Dávid Fia? 42 Hiszen maga Dávid mondja a Zsoltárok könyvében: „Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, 43 amíg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem.” 44 Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, hogyan lehet akkor a Fia?
45 Miközben pedig az egész nép hallgatta őt, így szólt a tanítványaihoz: 46 Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, és szívesen veszik a köszöntéseket a tereken, szeretnek a zsinagógákban a főhelyeken ülni és a lakomákon az asztalfőn, 47 akik felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak. Ezekre vár a legsúlyosabb ítélet (Lukács 20,41-47).
Félelmetes jelenet. Jézus az írástudókkal beszélget, a teológusokkal. Akik egész életüket Isten várásában töltötték. Éjt nappallá téve olvasták a Szentírást, keresték benne az összefüggéseket. Gondolkodtak, meditáltak Istenről: „ Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal”(Zsoltárok 1,1).
Kissé elhomályosodott látással egyik nap feltekintenek, és ott áll mellettük egy ember. Különös ember. Egy bátor ember, aki mer feltenni egy olyan teológiai kérdést, amiről eddig évszázadokon át hallgattak, nem illett feltenni, mert a nagyszakállú bölcsek sem tudták rá a választ. „Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, hogyan lehet akkor a Fia?”
Lukács evangéliumában nincs válasz. Mert a válasz maga Jézus, aki ott áll előttük. A válasz az, amit Tamás mondott, amikor Jézus külön őérte belépett közéjük a következő vasárnapon is: „Én Uram és én Istenem!” A válasz az, amit Mária tett, amikor egy szent pillanatban Jézust a nárdusolajjal élet-halál királyává kente, és lábát hajával törölte meg.
A napokban az interneten találtam egy igehirdetést. Ahogy hallgattam, valóban megtörtént a csoda, ami minden igehirdetés jellemzője kellene, hogy legyen. „Praedicatio verbi Dei est verbum Dei”. Miközben a lelkipásztor magyarázta az igét, beszélt, maga Jézus Krisztus, Isten Fia jött közel, szinte érezhető lett a jelenléte. És én nem tudtam mást tenni, mint leborulni Őelőtte.
Arra gondoltam, milyen jó, hogy otthon, 14 év távlatából hallgatom ezt az igehirdetést, és nem okozok zavart, mintha egy közönséges halandó ember előtt hajbókolnék. Mert nem neki szólt ez a tisztelet, imádat, akármilyen hittel, szakszerűen, szívvel-lélekkel hirdette is az Igét, hanem csakis Jézus Krisztusnak, aki megáldotta az emberi szavakat, és megajándékozott jelenlétével.
Erről a zavarról szól a következő igeszakaszunk. Hogy beszél ember és beszél Isten egy szent pillanatban, és amikor mi őszinte hittel leborulunk Isten előtt, akkor az ember úgy érzi, hogy ez neki szól. És miért is ne érezné, amikor őt hallgatjuk, felé fordulunk, rá nézünk úgy, ahogy emberre nézni nem szabad. Amikor boldoggá tesz, megvált, a mennyországba repít, biztonságot és egészséget ad, értelmet ad az életünknek. És mégsem ő teszi. Csak olyan a lelkipásztor a szószéken, mint napfogyatkozáskor a Hold. Oda nézünk, mert az ég különleges, de mégiscsak a Hold takarásából előtörő napsugarakat keressük.
„Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni.” Jézus figyelmeztetése életmentő! Hatalmas, dicsőséges, mennyei dolgokról van szó egy valódi istentiszteleten, vagy négyszemközt egy lelkigondozásban. Óvakodjatok azoktól, akik visszaélnek ezzel a helyzettel, és istenné teszik magukat, maguknak tulajdonítják az igehirdetés erejét és hatalmát. Akik maguknak követelik meg a tiszteletet Isten tisztelete helyett. „Vigyázz, ne tedd!” – mondja az angyal Jánosnak a Jelenések könyvében, amikor az le akar borulni előtte. Az angyal úgy fejezi be az üzenetet, ahogy egy-egy istentiszteleten a Szentírás felolvasását szokás befejezni: „Ezek Isten igaz igéi.” János pedig érzi Isten jelenlétét, és leborulna az angyal előtt. Ekkor mondja az angyal: „Vigyázz, ne tedd! Szolgatársad vagyok, és testvéreidé is, akikben megvan Jézus bizonyságtétele. Istent imádd, mert a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke” (Jel 19,10)..
Szolgatársaink azok, akik Igét hirdetnek. Istent imádjuk, és Jézus Krisztust.
Azoktól pedig, akik szánt szándékkal lopják el Isten dicsőségét, és maguknak követelik – óvakodnunk kell. Hosszú köntös, köszöntések, főhelyek a tanítás helyén, és főhelyek a lakomákon. Olyan emberek, akik azt követelik maguknak, hogy őket hallgassák meg. De akik másokat soha nem hallgatnak meg. Olyan emberek, akik a legjobb falatokat veszik el egy asztalnál, a többieknek csak a maradék jár.
És milyen ezeknek az embereknek a szolgálata? Üres. Hiábavaló. Mivel Isten előtt nem tudnak leborulni, Jézus Krisztus elől nem tudnak kitérni, amikor Ő egy elesett ember felé indul, hogy felemelje, hanem csak önmagukat árulják, és teszik kirakatba mindenütt, ezért erőtlenné válik a szolgálatuk is. Hangzik az igehirdetés, de nem ad semmit. Unalmas. Az ilyen ember mindent tud, legalábbis azt a látszatot kelti. Soha nem tesz fel olyan kérdéseket, amelyekre nem tudja a választ – nem kockáztat, nehogy megszégyenüljön, ha kiderülne, hogy mégsem olyan okos – ezért az Úr nem is válaszol neki soha, és nincs is üzenete az Úrtól, amit a népnek továbbadhatna. Színlelésből tud csak imádkozni. És milyen szép, cifra imádságokat tud mondani! Nagyon tudja, hogyan kell könnyeket csalni az ember szemébe. Embereknek imádkozik. Az ilyen embert, ha szép imádságot mondott, meg lehet tapsolni, mint egy színészt, az előadói teljesítményéért. Az ilyen ember imádságát lehet vele együtt mondani, le lehet jegyezni, és otthon lehet a szavaival őszintén imádkozni, és az Úr megáldja ezt az imádságot. De amit ő maga tesz, az üres és hiábavaló. Az Úr nem hallgatja meg azt, aki csak azért imádkozik, hogy mély benyomásokat keltsen a többiekben.
És végül azért emésztik fel ezek az emberek az özvegyek házát, mert hamis biztonságot, hamis támogatást ígérnek. Az egész színjáték csak azért van, hogy pénzt szerezzenek. De gonosz színjáték ez, mert Isten kegyelmét, befogadását, szeretetét, irgalmát ígéri, szegény, elhagyott, gyenge embereknek. És ezért az érzelmi támogatásért pénzt kér. Olyan emberektől, akiknek nincs, akik maguk is szűkölködnek, és épp ezért jöttek segítséget kérni. Gonosz színjáték ez, mert a szegény embert kényszeríti adakozásra, a beteg embert gyógyításra, az elhagyottat pedig elítéli szomorúságáért és hazaküldi megtérni. Mert a színlelésből mondott imádságok nem képesek Jézus Krisztus megváltó szeretetét közel hozni a megtört életeknek.
Óvakodjatok tőlük – mondja Urunk. Mert olyan ragaszkodni hozzájuk, tisztelni őket, mint a bálványimádás, halálba visz. Egy ideig bírjuk hordozni őket, de egy idő után felemészt minket.
És óvakodjunk attól, nehogy mi magunk legyünk ilyenek!
Bár adná az Úr, hogy csodák történjenek közöttünk, hogy kisebb és nagyobb közösségeinkben gyógyulások történjenek, hogy megforduljon a sorsunk, és ami eddig a reménytelenség felé haladt, az reményteljes legyen! Mert ezért vagyunk Egyház, ezért vagyunk a „szentek közössége”, hogy ilyen jelek kísérjék azt a szent üzenetet, hogy Urunk, Jézus Krisztus alászállt a mennyből, élt, tanított és gyógyított közöttünk, és miután az utolsó vacsorán szent szövetséget kötött velünk, megölték, meghalt, eltemették, alászállt a poklokra, de harmadnapon feltámadt a halottak közül, felment a mennybe, és most onnan segíti ennek a világnak a teljes újjáteremtését, hogy arra a napra, amikor visszajön, készen álljunk az Ő fogadására.
Bár adná az Úr, hogy csodák történjenek közöttünk. Áldunk, Urunk, hogy történnek közöttünk ilyen csodák!
És ha történnek, akkor óvakodjunk a leginkább! Akkor mondjuk a legőszintébben magunknak, egymásnak: Mennyei Atyánk! A Te neved szenteltessék meg, „mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.” Ámen.