39 Néhány írástudó ekkor így szólt: Mester, jól mondtad. 40 És többé semmit sem mertek kérdezni tőle. 41 Ő azonban megkérdezte tőlük: Hogyan mondhatják azt, hogy a Krisztus Dávid Fia? 42 Hiszen maga Dávid mondja a Zsoltárok könyvében: „Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, 43 amíg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem.” 44 Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, hogyan lehet akkor a Fia? (Lukács 20,39-44).
Jézus teológiával foglalkozik. Két szakasz követi egymást: a szadduceusok jönnek oda hozzá először, akik tagadják, hogy van feltámadás, akik vitatják Jézus hitét, „tételeit”, most pedig néhány írástudó jön oda hozzá, és egyetértenek Vele.
A szadduceusok közül senki sem tért meg. A vita, az „apológia” nem értük volt, hanem értünk, hívő emberekért. Hogy értsük a különbséget: milyen hatalmas ajándékot kaptunk azzal, hogy hiszünk, hihetünk a feltámadásban. Jézus Krisztus feltámadásában és a mi feltámadásunkban. Igen, tudatosítsuk magunkban, hogy vannak a földi törvények, amik nagyon hasznosak, mert vigyáznak az életünkre, de vannak mennyei törvények is, amik örökkévalók, és mi Isten országának erre az örökkévalóságára készülünk, készítjük egymást.
De most jön néhány írástudó, akikkel már lehet beszélni. „Mester, jól mondtad!” Neked, idegennek, aki ilyen különös dolgokról beszélsz, hogy feltámadás, igazad van! Köszönjük, hogy tudtad úgy magyarázni a Szentírást, ahogy nekünk nem sikerült, mert nem volt ilyen jó rálátásunk.
„És többé semmit sem mertek kérdezni tőle” – az ellenfelei sem. Erről már volt szó. De azok sem, akik tisztelték a válaszáért. Mert azt érezték, hogy nem nőttek fel a kérdésekhez, nem kompetensek abban, hogy kijelöljék a beszélgetés terét.
Jézus viszont megajándékozza őket egy teológiai beszélgetéssel. „Hogyan mondhatják azt, hogy a Krisztus Dávid Fia?” Azaz, jól tesszük-e, ha a Messiást Dávid királynak egy közönséges utódjában keressük? Jól tesszük-e, ha Magyarország felemelkedését úgy képzeljük el, hogy genetikai vizsgálatok alapján megtaláljuk az Árpád-házi királyok mai leszármazottait, majd valamiféle sorsolással, heurisztikával, válogatóval kiválasztjuk közülük a királynak legalkalmasabbnak tűnő embert. És elvárjuk tőle, hogy tegye ismét naggyá az országot. Erről beszél a Szentírás?
És az ő beszélgetésükbe itt bekapcsolódik az írott, őrzött és énekelt Ige szava, a 110. zsoltár. Ráadásul épp az előbb tudatosítottuk, hogy az a Dávid, aki zsoltárban bizonyságot tesz, ma is él. Mi kérdezünk, az Ige válaszol. „Hiszen maga Dávid mondja a Zsoltárok könyvében: „Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem.”
1 Dávid zsoltára.
Így szól az Úr az én uramhoz:
Ülj a jobb kezem felől,
míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem!
2 Hatalmad pálcáját kinyújtja az Úr a Sionról:
Uralkodj ellenségeid között!
3 Néped önként követ szent öltözetben, ha sereget gyűjtesz.
Mint hajnal méhéből jött harmat, olyan a te ifjúságod.
4 Megesküdött az Úr, nem bánja meg:
Pap vagy te örökké, Melkisédek módján.
5 Az Úr van jobbodon:
királyokat zúz össze haragja napján.
6 Ítéletet tart a népek fölött,
mindenfelé holttestek lesznek,
összezúzza sok ország fejét.
7 A patakból iszik útközben,
azért emeli föl a fejét.
Jézus maga magyarázza ezt a zsoltárt, tanít minket a helyes írásmagyarázatra.
Mert emberileg nézve, „tudományosan”, úgy tűnik, mintha Dávid egy énekese, egy prófétája írta volna ezt az éneket Dávidnak. Az énekes Dávidot nevezi „uram”-nak. Isten üzenetét énekeli el a királynak egy szorult helyzetben: Ne félj, Dávid, Isten megsegít ellenségeiddel szemben!
De, ha jobban szemügyre vesszük ezt a zsoltárt, akkor látnunk kell, hogy nem fér bele ebbe a szűk történelmi keretbe. „Ülj a jobb kezem felől”. Isten jobbjára ült az, akit a zsoltár „Uram”-nak szólít. Dávid maga fogott fegyvert, a maga fegyvereseivel járt az országot, és próbált rendet tartani. Itt az ellenségeket Isten csodálatos ereje győzi le: te csak maradj veszteg, ülj itt a jobbomon, és lásd, hogyan lesznek ellenségeid lábad zsámolyává. Nem a te erőd viszi ezt véghez, hanem Isten ereje.
A Messiás, a Krisztus serege nem kényszersorozással keletkezik, nem valami vasfegyelem uralkodik benne, hanem önként követi Őt népe, „szent öltözetben”, tisztán, szentül élve, jót cselekedve, szeretetben és igazságban. „A mennyei seregek követték őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve” (Jel 19,14).
A hajnal méhe, a harmat, az ifjúság a világ újjáteremtésének képei. A régi, ami elromlott, az enyészeté lesz. De Ő jön, és új világot teremt, tisztát, gyönyörűt, amiben nincs többet fájdalom.
„Örökké.” Nagy szó. Túl nagy egy halandónak. „Pap vagy te örökké.” Mert az emberek nem lehetnek örökké papok. Mert a papnak tisztának kell lennie, hogy bemehessen Isten színe elé. Mint Sámuel, aki olyan tiszta életet élt, hogy nem halt meg attól, hogy az Úr ládája mellett aludt éjjel. Talán ő volt az egyetlen, ott Hofní és Fineás korában, aki egyáltalán bemehetett az Úr színe elé anélkül, hogy az Úr haragja azonnal meg ne ölte volna.
Nagy tragédiája az egyháznak, hogy papjaink vannak, akikről időről időre kiderül, hogy nem elég tiszták, és akkor meg kell válniuk hivatásuktól. Pedig az ember nem marad tiszta örökké. Csak Isten marad tiszta örökké. A zsoltár pedig hirdeti a Krisztusról, hogy „pap vagy te örökké”...
A király rendet tart. A pap viszont ítéletet. Ezt is elfelejtettük.
A pap feladata az, hogy megkülönböztessen tiszta és tisztátalan ember között. A papé a „kulcsok hatalma”.
Néha szétnézünk az egyházban, a gyülekezeteinkben, és vannak buzgó hívek, akik követelni kezdik az „egyházfegyelmet”. De itt valami rövidzárlat folytán azonnal a büntető törvénykönyv ugrik be nekik, és arra gondolnak, hogy aki nem az elvárások szerint viselkedik, azt örökre ki kell zárni az egyházból, hogy szalonképes legyen a gyülekezet, hogy a világ felé megnyerő képet mutasson. A kegyelem pedig kiüresedik. Amikor jól elintézte a jog az embert, akkor a kegyelemre már nincs szüksége.
Azt hiszem, az történt, hogy különvált a papi és a jogi funkció. A bűnelkövetést a jog területére utaljuk, a papoknak pedig meghagyunk valami mágikus szerepet, legyenek ők a sámánok, beszéljék meg az Istennel a dolgokat, varázsoljanak el minket, hogy érezzük Isten jelenlétét, adjanak életvezetési tanácsokat, és mindenekelőtt hirdessék nekünk Isten bocsánatát, hogy bármit is követünk el itt, ezen a földön, és bármilyen büntetés is jár érte, azért mi vigasztalódjunk azzal, hogy odaát, halálunk után majd jó lesz nekünk. Az „egyházfegyelmet” pedig majd elrendezzük jogi úton.
„Pap vagy te örökké” – és ebből az következik a zsoltár szerint, hogy „Ítéletet tart a népek fölött”.
Mint Mózes. Amikor elmegy képviselni népe ügyét a Sínai-hegyre. Hozza a kőtáblákat, de a nép ott táncol az aranyborjú körül. 40 napot sem bírtak ki szigorú felügyelet nélkül. És akkor Mózes ítéletet tart népe körében: „Ezt mondta nekik: Így szól az Úr, Izráel Istene: Kössön mindenki kardot az oldalára! Járjátok be a tábort egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont!”
Ezután megy fel Mózes ismét a hegyre, könyörögni népéért, hátha kegyelmet kaphat Istentől.
Így kell itt is érteni Krisztus feladatát:
Pap vagy te örökké, Melkisédek módján.
Az Úr van jobbodon:
királyokat zúz össze haragja napján.
Ítéletet tart a népek fölött,
mindenfelé holttestek lesznek,
összezúzza sok ország fejét.
Túlságosan ószövetségi a kép? Akkor az Újszövetségből is hozok egyet: „Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és ő tapossa majd a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját.” … „És láttam, hogy egy angyal áll a napban, aki hatalmas hangon kiáltott minden madárhoz, amely fenn a magasban repül: Jöjjetek, gyülekezzetek össze az Isten nagy lakomájára, hogy királyok, vezérek és hatalmasok húsát egyétek, lovak húsát és a rajta ülőkét, minden szabad ember és rabszolga húsát, kicsinyekét és nagyokét.” (Jelenések 19,15.17-18).
Túl nagy feladat ez egy „Dávid fiának”, egy királyi leszármazottnak. Ilyen ítéletet csak Isten maga tarthat az emberek közt.
„A patakból iszik útközben, azért emeli föl a fejét.”
A 110. zsoltár utolsó sora. Titokzatos. Útközben, ahol fegyverben, viszontagságok közt jár a harcos, elfogy a víz. De Isten ellátja őt mindennel, ahogy 40 évig a pusztában vándorló népét is ellátta vízzel, mannával, fürjekkel. Isten, az ő mennyei Atyja adja Felkentjének az életet, bármerre is jár. Bár le kell hajolnia a patakhoz, meg kell aláznia magát, amikor belekortyol sorsának vizébe. A Lélek vezetése, a Szentlélek halálból is életre támasztó ereje élteti, azért emelheti föl a fejét harmadnapra, Húsvét hajnalán.
Ha volt is olyan próféta-énekese Dávid királynak, aki királyának akarta ajánlani ezeket a sorokat, Dávid biztosan azt mondta, hogy halálos bűn volna önmagát Istenné tenni. Ezért, nem őt illetik ezek a sorok, hanem csakis az Urat, az ő Urát.
Jól mondja Jézus, a mi Urunk: maga Dávid mondja a Zsoltárok könyvében: „Így szólt az Úr az én Uramhoz: Ülj a jobb kezem felől”.
Dávid hallotta a prófétai szót, énekelte a prófétai zsoltárt, és Dávid már az eljövendő Messiásról énekel, amikor hirdeti, maga az Úr, az Atya Isten szól a Krisztushoz, aki szintén örökkévaló Isten.
Nekünk pedig Jézus Krisztus tanítja, hogy lépjünk ki az emberi, kicsinyes tudományoskodás keretei közül, érezzük át ezt a hatalmas, tágas teret, amibe a mi Urunk beszélgetése hív minket írásmagyarázatra. Merjük így magyarázni a zsoltárokat, mert ez a helyes értelmezés. Azért írattak meg, hogy Őróla tegyenek bizonyságot.
Akik önként követik Őt szent öltözetben, azokat Ő megszólítja, bevonja a beszélgetésbe, és Ővele közösségben magyarázhatjuk, értelmezhetjük az írott Igét. És akkor számunkra ez a beszélgetés, a valódi „teológia” válik élő vízzé, hogy mi is feljebb emelhessük a fejünket az Ő követésében.