45 Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, 46 ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek. 47 Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, 48 de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt. (Lukács 19,45-48).
Ha most istentiszteleten volnánk, és volna „lekció”, amit még a prédikáció alapigéje előtt felolvasnánk, Sámuel könyvéből választanám azt a részt, ahol a silói szentély állapotairól van szó. Éli főpapról, két fiáról, Hofníról és Fineásról, akik rablók módjára bántak a templomba imádkozni, Istent dicsérni érkezőkkel.
12 Éli fiai azonban elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral, 13 sem azzal, hogy a papoknak a törvény szerint mi járt volna a néptől. Ha ugyanis valaki áldozatot mutatott be, odament a templomszolga, amikor a húst főzték, kezében egy háromágú villával, 14 és beleszúrta az üstbe vagy fazékba, bográcsba vagy lábosba, és elvette a pap mindazt, ami a villára akadt. Így bántak egész Izráellel, amikor odajártak Sílóba. 15 Sőt mielőtt elfüstölögtették volna a kövérjét, odament a templomszolga, és ezt mondta az áldozó embernek: Adj a papnak sütni való húst, mert nem fogad el tőled főtt húst, csak nyerset! 16 És ha azt felelte neki az az ember, hogy előbb el kell füstölögtetni a kövérjét, és csak azután veheti el, amit megkíván, akkor ezt mondta neki: Most add ide, mert ha nem, erőszakkal is elveszem! 17 Igen nagy volt tehát az ifjak vétke az Úr előtt, mert megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot. 18 Sámuel pedig végezte szolgálatát az Úr előtt, és ifjú létére gyolcs éfódot viselt.
22 Éli igen öreg volt. Meghallotta, hogy mi mindent tesznek fiai egész Izráellel, és hogy azokkal az asszonyokkal hálnak, akik a kijelentés sátrának a bejáratánál teljesítenek szolgálatot. 23 Mondta is nekik: Miért csináltok ilyeneket? Mert hallom gonosz dolgaitokat az egész néptől. 24 Ne tegyétek, fiaim, mert hallom, hogy nem jó hírt terjesztenek rólatok az Úr népe körében. 25 Ha ember vétkezik ember ellen, akkor Isten a döntőbíró, de ha az Úr ellen vétkezik valaki, ki merne ott döntőbíró lenni? De nem hallgattak apjuk szavára, mert úgy tetszett az Úrnak, hogy megöli őket. 26 A gyermek Sámuel pedig nőttön-nőtt, és kedves volt mind az Úr előtt, mind az emberek előtt (1Sám 2,12-18.22-26).
„Igen nagy volt tehát Éli fiainak vétke az Úr előtt, mert megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot.” Velük szemben áll ott Sámuel, aki tiszta, szent életet él, aki kedves az Úr előtt és az emberek előtt. Ő az, aki megszeretteti az emberekkel az Úrnak szóló áldozatot. Ezek állnak itt egymással szemben, míg végül Isten Sámuelt választja ki, hogy meghirdesse az ítéletet Éli fiai fölött.
Jézus, akiről szintén feljegyzi a Szentírás, hogy „Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben” (Lukács 2,52) megérkezik Isten népének akkori vallásos centrumába. Ahogyan a bírák korában Siló volt ez a központ, Jézus korában Jeruzsálem. Nem a helyszín számít, hanem a funkció, a lelkület. Isten népe azért megy oda, hogy Urával, Istenével találkozzon. Minden egyes mozdulatnak ezt kell szolgálnia egy templomban. A mi templomainkban is. Kis szentélyeinkben is, otthonunkban.
Jézus szemszögéből sokszor sokan magyarázták ezt az Igét. Nézzük most a kultuszi hely fenntartóinak a szemszögéből. Tudjuk, nem a kis, szegény, nyomorult nép költségén épült fel a templom. Nem „a hívek adományaiból”, ahogy azt ma a megtisztulni vágyó gyülekezetek célul kitűzik. Először Círus perzsa király adja ki a parancsot, hogy építsék újjá a jeruzsálemi templomot. Felszólítja izráel népét, hogy menjenek vissza Jeruzsálembe, és adakozzanak a templom építésére. De kevés lett volna az ő adományuk, még így is, hogy a hatalmas perzsa király parancsára kell adakozniuk. A szomszédaik egészítik ki az adományokat (Ezsd 1).
Elkészül a második templom, de nem lesz olyan szép, olyan dicsőséges, mint az első. Végül Jézus születése körül építteti át Nagy Heródes. Ebben a templomban történik ez a jelenet. És Heródes módszereiről már a Bibliából is hallunk. Véreskezű, gonosz uralkodó volt. Rablott vagyonból díszítette fel Isten házát. Aztán meghalt. És ott maradt a papi üzem, aminek nem volt szabad leállnia. Működtetni kellett.
A hit, Isten közvetlen cselekedetei nagyon elhalványodtak. A pogányok udvara kiürült. Azok közül, akik nem születtek bele a kultuszba, nem sokan keresték azt az Istent, aki így magára hagyja népét, és engedi beolvadni a nagy Római Birodalomba. Jobban megérte a császári udvar, a római polgárság felé igyekezni. Akik pedig felmentek ünnepek idején a Templomba, egyfajta nemzeti identitásként gyakorolták vallásukat. Ha úgy vesszük, szekularizálódott az a kor. Mivel pedig keletkezett egy üres, ki nem használt tér a templomi komplexumban, itt rendezték be azokat a vállalkozásokat, amik pénzt hozhattak az üzemeltetésre. Kiadták a helyeket pénzváltóknak, állatkereskedőknek. Érthető.
És akkor jön Jézus. És azt mondja, nem az állatáldozatok bemutatásában van a vallás centruma, nem az ünnepek liturgiáiban és énekeiben. Nem a papok érinthetetlenségének őrzésében. A vallás nem identitás, amit a birodalom többi identitása mellé lehetne állítani a sokszínűség jegyében. Hanem a hit, a vallás a pogányok udvarában van, amikor imádságra és Jézus tanítására gyűlnek össze naponként. A templom értelme az, hogy hívő és hitetlen találkozik, és Isten hatalma, Jézus Krisztus megváltó, mentő szeretete kisugárzik hívőre és hitetlenre. Ezért központi hely a pogányok udvara.
És abban a pillanatban, amikor ezen a szent helyen nem Istenről van szó, hanem a pénzről, megszűnik a templom értelme.
Érezzük ezt, amikor elmegyünk egy istentiszteletre, és az igehirdetés előtt már ránk zúdítják a hirdetéseket, és benne felsorolják mindazokat a projekteket, amik zajlanak a gyülekezetben, amire soha nem elég a pénz, és amire folyton adakozásra hívnak fel. Aztán úgy mellesleg valami szentbeszéd is elhangzik, hogy irgum-burgum, miért nem jársz templomba?! Vagy amikor csengettyűs persellyel járják végig a sorokat, és addig-addig rázzák előtted, míg már az összes szempár rád szegeződik, és megszégyenülsz, mert nem adakoztál eleget. Nem istentisztelet ez, hanem pénztisztelet. Egy másik isten tisztelete.
„A pénzért mindent!” Ez már a rablók hitvallása. Mint a hamis bíró, aki Istent nem félte, az embereket nem becsülte. Csak a pénzt.
Jönnek az emberek a jeruzsálemi templomba, mert szeretik Istent. Szívből, hálából adnának Neki valamit. Például egy kis bárányt, amit otthon nevelgettek. De nem lehet. Mert központosították a vallást, és a bárányka elpusztulna a hosszú úton. Nem lehet, mert ott állnak a minőségellenőrök, és megállapítják a báránykáról, hogy nem tökéletes. Elkobozzák. Vegyél az árusoktól „bevizsgált”, „hitelesített” bárányt áldozatra. Hozná a hívő ember szívből a pénzét, amit kétkezi munkával megkeresett. De ott is útját állják a pénzváltók: nem lehet, mert ide tisztátalan pénz nem jöhet be, csak szent pénz. És jó pénzért átváltják neki.
Mi a legnagyobb veszteség? Amikor ajándékot készülök adni valakinek, és ő azt még azelőtt ellopja tőlem, mielőtt odaadhatnám.
A Szentlélek munkáját ölik meg egy kis nyereségért. És ez óriási bűn.
Jézus ezért kíméletlenül elkezd helyet készíteni az imádságnak. Ő az Úr a templomban, és a Mammonnak, a pénzközpontúságnak nincs ott helye. Pénz kell, de a pénz hatalma nem szoríthatja ki Isten tiszteletét és az emberek megbecsülését. Ha nem tisztulunk meg mi magunktól, akkor jön Jézus, és megtisztít minket. Jézus nem egyszerűen az a szelíd, tehetetlen ember, akit akárhányszor ki lehet végezni, és nem szól semmit. Jézus ez is, aki szól, és elkotródik egy egész légiónyi démon, aki szól, és egy egész tenger retten meg a szavától. Jézus az, aki puszta szavával elűzi a rabló lelkületű embereket. Aki úgy szól, hogy abból nem lesz perpatvar, hanem békesség lesz, hely és idő a megnyugvásra. Jézus Krisztus szava teremti meg az imádság házát, hogy mi el ne vesszünk a rablók barlangjában.
És ez jó nekünk, mert mi legtöbbször gyengék vagyunk a rablás szellemével szemben. Azért is kezdtem az üzemeltetők szemszögéből mondani, hogy el ne ítéljük őket túl korán. Mintha mi soha nem csináltunk volna ilyet. Dehogy nem csináltunk! Annyiszor kötöttünk kompromisszumot, és pénzért tettünk, engedtünk olyasmit, ami akadályozza az imádságot, a szent életet. Mert különben nem lett volna elég a pénz. Különben éhen maradtunk volna. Különben nem tudtuk volna kifizetni valamelyik munkatársunkat. Elveszítettük volna barátunkat, és halálosan magunkra maradtunk volna. Ezért életünknek, otthonunknak ezt vagy azt a sarkát átadtuk a rablóknak, akik a zsákmányból egy-egy cafatot nekünk is odadobtak, hogy befoltozhassuk hiányainkat.
Gyengék vagyunk, és az ellenség „mint ordító oroszlán jár szerte”, és keresi, hogy kit nyeljen el. Kit szervezzen be a nagy, világméretű rablásba. Néha még azon a címen is, hogy a templom, vagy az otthonunk építésére kell.
Ezért hívjuk, várjuk Jézus Krisztust, aki bevonul a mi életünkbe, és örömmel adjuk oda Neki „udvarainkat”, ahová nem csak a megtérő pogányok jönnek imádkozni velünk – milyen jó volna, ha jönnének! –, hanem ahová maga a pogányság szivárgott be, és mi sehogyan sem tudunk szabadulni tőle, annyira körbefont minket.
Jöjj, Urunk, Megváltónk! Borítsd fel a „pénzváltó asztalainkat”, űzd ki az árusokat az életünkből. Tedd imádság házává azokat a helyeket, ahol Téged keresünk. És akkor észrevesszük, hogy naponként tanítasz minket. Akkor hallani kezdjük a Te hangodat. Akkor nem fogja semmi elvonni a figyelmünket, és meg fogjuk érteni, amire tanítasz. Akkor elér hozzánk gyógyító erőd. Akkor örökre elkötelezhetjük magunkat Neked. Hogy mint a Te tanítványaid mennyei Atyád gyermekei legyünk, akiknek már nem kell aggódniuk a megélhetésért, mert tudjuk, hogy a mi mennyei Atyánk táplál minket, gondoskodik rólunk.
Tisztítsd meg, Urunk, a szent tereinket, templomainkban és otthonainkban, hogy pogányokból hívőkké, szentekké, a Te családoddá lehessünk! Szállj szembe, Urunk, minden más hatalommal, ami olyan erősen igyekszik rablók tanyájává alakítani világunkat. Hisszük, Urunk, hogy Te már legyőzted őket, és elkészítetted nekünk a jót. Köszönjük, hogy Te már megszerettetted velünk azt, hogy odaszánhatjuk magunkat Neked, élő, szent, Neked kedves áldozatul. Nem prédává leszünk így, hanem örök életet nyerünk Tebenned. Szentelj bennünket Templomoddá!