45 Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, 46 ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek. 47 Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, 48 de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.
1 Történt az egyik napon, amikor a templomban tanította a népet, és hirdette az evangéliumot, hogy odaléptek a főpapok és az írástudók a vénekkel együtt, 2 és megkérdezték tőle: Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat? 3 Ő pedig így válaszolt nekik: Én is kérdezek tőletek valamit, mondjátok meg nekem: 4 Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől? 5 Ők pedig így tanakodtak egymás között: Ha azt mondjuk, mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? 6 Ha pedig azt mondjuk, emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg van győződve arról, hogy János próféta volt. 7 Ezért azt felelték neki, hogy nem tudják, honnan való. 8 Erre Jézus így szólt hozzájuk: Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket (Lk 19,45-20,8).
Jézus naponként tanított a templomban. A nép pedig odaadó figyelemmel hallgatta őt.
Végre valami jól működik a templomban!
Azt mondhatjuk, hogy Jézus születése, Jézus megkeresztelkedése, Jézus pusztai megkísértése, vándortanítói tevékenysége, tanítványi körének maga mellé gyűjtése, az ünnepélyes jeruzsálemi bevonulás mind-mind azért volt, hogy Jézus naponként tanítson a Templomban, a nép pedig odaadó figyelemmel hallgassa Őt.
„Történt az egyik napon, amikor a templomban tanította a népet, és hirdette az evangéliumot…”
Amikor Jézus tanított, akkor az evangéliumot hirdette. Valahogy úgy, mintha jönne egy ember egy börtönbe, bemenne beszélgetni egy cellába, és közölné a jó hírt. Nem is kell magyarázni, a börtönben a jó hír az, hogy szabadon elmehetsz. Nyitva az ajtó. „Megbocsáttattak bűneid.” Nem fognak többet keresni, nem kell bujkálnod. Járhatsz emelt fővel. Tiszta lappal kezdheted újra az életedet.
Így tanított Jézus. Elmagyarázta az embereknek, hogy ez történik az Ő jelenlétében, az Ő szavai hallatán, és aztán kihirdette az embereknek a szabadulás tényét. Hirdette az evangéliumot.
Lehet hirdetni evangéliumot bárhol, a világ bármelyik sarkában. Ahogy tette ezt Jézus egész életében: a Galileai-tenger hullámain a viharban, Péter házában, Lázár sírjánál; a lakodalomban, amikor elfogyott a bor, és Ő borrá változtatta a vizet; Gadara vidékén a temetőknél, ahol a légiónyi démontól szabadította meg a megszállottat; és a pusztában, ahol a hosszúra nyúlt tanítás után az 5 kenyérrel és 2 hallal megszabadította az Őt hallgató tömeget az éhségtől. De az evangéliumhirdetés kitüntetett, dedikált helye mégiscsak a templom. Hogy ne kelljen hosszú kilométereket gyalogolni mindenféle pusztákban, lakatlan vidékeken, ha azt halljuk, hogy Isten Igéje itt, vagy ott megszólal.
Milyen figyelmes a mi Urunk, hogy kijelöl helyeket, ahová az Ő nevében, az Ő Igéjéért összegyűlhetünk, kijelöl napokat, órákat, hogy ne legyünk bizonytalanságban, hogy találkozunk-e még valaha Ővele? Minden vasárnap 10:00, vagy 10:30. Biztos pont.
Tudom, hogy ma nem Jézus Krisztus áll ott személyesen a szószékeken, hanem Istennek többé-kevésbé „gonosz és bűnös” szolgája (II. Helvét Hitvallás, I.4). De mégiscsak erről az evangéliumhirdetésről beszél Lukács, amit Jézus Krisztus tanítványai, egyháza végez a mai templomokban. „Isten igéjének hirdetése: Isten igéje. Ezért amikor ma az egyházban Istennek ezt az igéjét törvényesen elhívott prédikátorok hirdetik, hisszük, hogy Isten tulajdon igéje hirdettetik, és azt fogadják be a hívők” – mondja a hitvallásunk (II. Helvét Hitvallás, I.4). Amikor Isten Igéjeként hallgatunk egy prédikációt, Isten Igéjeként hallgatjuk Jézus Krisztus egy kései tanítványát, akit Ő felhatalmazott az Ő törvénye szerint Isten országa evangéliumának hirdetésére, akkor ebben valahogy elrejtve valójában Jézus Krisztus személyesen szól hozzánk. Nem egy az egyben a prédikáció, a beszélgetés szavai lesznek Jézus szavai, de a prédikáció jele Jézus Krisztus gyógyító, szabadító Igéjének, egy sajátos kapu az igehirdetés a mennyei üzenetre.
Azért építünk ma templomokat, azért jelölünk ki helyet és időt istentiszteletre, hogy Jézus Krisztus evangéliumát hallgassuk naponként. És akkor történni kezdenek közöttünk azok a csodák, amik Jézus földi szolgálata során lépten-nyomon megtörténtek. „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek, és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem” (Jn 14,12-14).
Mondtam ilyet, hogy „akit Ő felhatalmazott az Ő törvénye szerint.” A II. Helvét Hitvallás úgy fogalmaz, hogy „ma az egyházban Istennek ezt az igéjét törvényesen elhívott prédikátorok hirdetik”.
Ez fontos! Amikor részt kapunk Jézus Krisztusnak ebben a tanítói feladatában, tisztségében, akkor ennek megalapozottnak kell lennie. Mert nem úgy van az, hogy egyszerűen demokrácia van, és meg kéne engedni, hogy bárki „hirdesse az evangéliumot” a templomban, ahogy neki jólesik. Nem úgy van az, hogy körbe ülünk egy bibliaórán, mint egy terápiás csoportban, és mint önsegítő csoport teljes egyenlőségben elkezdjük megosztani egymással a hittapasztalatainkat, a világnézetünket.
A templomban, az egyházban van, aki szólja az evangéliumot, és van, aki befogadja azt. Vannak, akik mint börtönőrök, jönnek a kulccsal kinyitni a cella ajtaját, és vannak, akik kilépnek a cellából. Persze, a szerepek sokszor kölcsönösek. De a „kulcsok hatalma” konkrét felhatalmazás, Istentől, Jézus Krisztustól kapott hatalom, ami vagy van egy adott körben, vagy nincsen meg. Egy-egy kulcs csak egy-egy zárba illik… Mi is általában konkrét emberekhez, emberek konkrét csoportjához küldetünk, a nekik szóló evangéliummal.
Ezért jogos a főpapok, írástudók, vének kérdése: „Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat?”
Most ne támadó kérdésnek vegyük ezt. Most egyszerűen tegyük fel önmagunknak: Téged mikor és ki hatalmazott fel, milyen feladatra, és kikhez küld?
Jézus visszakérdez. És pontosítja a kérdést, amit fel kell tennünk magunknak: A mennyből milyen hatalmat kaptál?
Mert igen, vannak földi felhatalmazások, és vannak mennyeiek. Földi felhatalmazással lehet rendet tartani, lehet fegyelmezni, lehet ismeretet átadni. A földi felhatalmazás a halál erejére épül.
Ezen most gondolkozzunk el… Minden földi hatalom a halál erejére épül.
Lássuk a példákat…
A rendőrségnek van hatalma. Hatóság! Azért tud a rendőrség rendet tartani, mert ha valaki törvényt sért, azt „beviszik”. És ebben a szóban sokféleképp van elrejtve a halál. Aki büntetett előéletű, azt kizárják a társadalomból, vagy a társadalom peremére szorul. Ez a társadalmi halál. Akkor máris érzi az ember, hogy valami iszonyatos mélység felé kanyarodik az élete. Aztán ott van a büntetés maga. Összezárva lenni olyanokkal, akik bántanak. Az elviselhetetlenségig bántanak. Hogy az ember a lelki halál elől már-már a fizikaiba menekülne. A bezártság, hogy azt érzi az ember, megfullad, ha nem engedik ki. És nem engedik ki. És akkor a konkrét értelemben vett halálos ítéletekről még nem is beszéltünk. Azért tudja a rendőrség valamelyest visszaszorítani a bűnt, mert a halál hatalmával uralkodik.
De itt van az ellenkező példa. A „szeretet hatalma”. Ennek is megvan a halálos változata, ami egészen földi. Amikor megszeretünk valakit, amikor úgy érezzük, nélküle nem is tudnánk élni. Nem feltétlenül szerelem ez, egyszerűen az ember így van kitalálva, hogy szüksége van társakra, testvérekre, embertársra, akivel megoszthatja gondjait, életét, akitől szeretetet kaphat. Tapasztalatból tudjuk, hogy aki magára marad, aki nem kap érintést, az előbb-utóbb belepusztul. És akkor egy empátiában nem túlságosan bővelkedő anya azt mondja a 3 éves gyermekének: „Kisfiam, ha nem eszed meg a finomfőzeléket, odaadlak annak a boszorkánynak, akivel a múltkor a boltban találkoztunk!” Mert a szeretettel is vissza lehet élni. A szeretet is változhat halálos erővé.
Vagy itt van maga a természetes halál. És az öregség, a halál megelőlegezése. Amikor az ember már nem tud dolgozni, segítségre szorul, nem tudja magát ellátni. Ezért még aktív idejében gondoskodnia kell arról, hogy mi lesz idős korában. Ezenfelül ott leskelődik a halál valójában minden nap az ember életében. Csak versenyt futunk vele. Mert enni kell, lakni kell valahol. És akkor az ember minden erejét megfeszítve dolgozik, hogy meglegyen a mindennapi kenyere. A halál „motiváló erő”. Ha nem kéne ennünk, ha nem fagynánk meg, ha nem félnénk az elgyengüléstől, aligha hiszem, hogy minden nap bemennénk valamiféle munkahelyre.
Ezek a földi hatalmak, amik a világot rendezik. A világ a halál köré van szervezve valójában.
És akkor jön Keresztelő János, és hoz valami újat, ami mennyből való, a keresztséget.
Na, hát, ha neked van ilyen mennyből való hatalmad, akkor kezdhetsz arról beszélni, hogy evangéliumot hirdetsz.
Vajon a te keresztséged mennyből való-e, vagy emberektől? A református egyházban nincsen „ordináció”, papi felszentelés. De áldó, szolgálatra kibocsátó felhatalmazás van. És ennek van mennyei komponense is.
Amikor megkereszteltek, amikor konfirmáltál, egyszerűen egy vallásos közösségbe fogadtak be, beírtak egy nagy, patinás anyakönyvbe, és onnantól lett egy vallási identitásod is a nemzeti mellé? Vagy történt valami mennyei is, keresztséged előtt, keresztséged közben, vagy utána, Úrvacsoravétel alkalmával…? Szólt-e az Úr, ahogy Jézus megkeresztelkedésénél szólt: „Történt, hogy amikor az egész nép megkeresztelkedett, és Jézus is megkeresztelkedett és imádkozott, megnyílt az ég, leszállt rá a Szentlélek galambhoz hasonló testi alakban, és hang hallatszott a mennyből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” (Lk 3,21-22).
Nyilván nem az égből, a dörgő hangot kérdezem. Hanem azokat a finom jelzéseket, amiben érezzük Isten vezetését, amikor olvassuk együtt a Szentírást, amikor magyarázzuk az Igét, amikor ketten vagy hárman összegyűlünk, és Jézus Krisztus maga van közöttünk, hogy útba igazítson minket. És válaszokat ad, megoldásokat ad, és feladatokat, küldetéseket ad nekünk. De legfőképp testvéreinek nevez, hogy ránk is igaz legyen a mennyei szózat: „Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm”.
Pál apostol így mondja ez: „Azt mondom pedig, hogy ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek, hanem gyámok és gondozók felügyelete alatt áll az apa által megszabott ideig. Így mi is, amikor kiskorúak voltunk, a világ elemei alá voltunk vetve szolgaságra. De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is” (Gal 4,1-7).
Így szabadít ki minket a mennyei erő a földi hatalom fogságából. Azért, hogy Jézus Krisztus örökösei legyünk az evangélium hirdetésében.
Merjük bátran feltenni a kérdést magunkban: az, amit kaptunk a templomban, mennyből való volt-e vagy földi? Mi volt belőle mennyei, és melyik része volt földi? Mert ha ezt végiggondoljuk magunkban, és hittel tudjuk vallani, hogy volt benne mennyei is, akkor azt is tudni fogjuk, hogy nekünk mire is van hatalmunk.
Akkor bátran végezhetjük küldetésünket minden nap a templomban, vagy a templomon kívül, hogy szabadulást, üdvösséget hirdessünk Jézus Krisztus mennyei erejével.