9 Azután ezt a példázatot mondta a népnek: Egy ember szőlőt ültetett, és munkásoknak adta bérbe, majd hosszú időre idegenbe távozott. 10 És amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy adják oda neki a részét a szőlő terméséből. De a munkások megverték, és üres kézzel küldték el. 11 Azután egy másik szolgát küldött, de azt is megverték, megalázták, és üres kézzel küldték vissza. 12 Majd egy harmadikat is küldött, de ezt is megsebesítették és kidobták. 13 Akkor így szólt a szőlő gazdája: Mit tegyek? Elküldöm szeretett fiamat, őt talán meg fogják becsülni. 14 De mikor meglátták őt a munkások, így tanakodtak egymás között: Ez az örökös! Öljük meg őt, hogy mienk legyen az örökség! 15 És kidobták a szőlőből, majd megölték. Vajon mit fog velük tenni a szőlő ura? 16 Eljön, és elpusztítja ezeket a munkásokat, a szőlőt pedig másoknak adja. Amikor ezt hallották, így szóltak: Ez nem történhet meg! 17 Ő azonban rájuk nézett, és ezt mondta: Akkor mit jelent az Írásnak ez a szava: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő”? 18 Aki erre a kőre esik, összezúzódik, akire pedig ez a kő ráesik, szétmorzsolja azt. 19 Az írástudók és főpapok már abban az órában el akarták őt fogni, de féltek a néptől, mert megértették, hogy róluk mondta ezt a példázatot (Lukács 20,9-19).
Van egy nagy hazugság, ami beteríti az egész világot. Beleszületünk a hazugságba. És ez a hazugság az, hogy a világ, a világnak az a kis darabja, ami kezeink közé került, a miénk. Hogy van egy saját szőlőskertem, amivel van ugyan munka bőven, de a termés az enyém. Nekem jár. És ha adok valakinek, akkor annyit adok, amennyit akarok, és ha adok, azzal lekötelezem a másikat, hogy ő is adjon abból, ami ugyanígy az ő keze közé esett.
Igaz ez a tárgyi vagyonra, a földre, országokra: „annyi az enyém a földből, amennyit tankokkal, fegyverekkel meg tudtam szerezni, és meg tudok tartani”. De annál inkább igaz ez közösségekre. Egy családfő, aki úgy gondolja, korlátlanul rendelkezhet a feleségével, a gyermekeivel. A gyermekek, mint nála termett gyümölcs, az ő javát kell, hogy szolgálják. Egy magzat szülei, akik eldönthetik, hogy életben hagyják-e őt, vagy megölik? Míg nincs a törvény látókörében, addig úgy tekintenek rá, mint magántulajdonra, amivel korlátlanul rendelkezhetnek. De amikor már anyakönyvezve van, akkor meg az állam tekint rá úgy, mint „emberi erőforrásra”, „élőerőre”, amivel állampolgárságánál fogva ő rendelkezik. És akkor ott vannak a nagy „vallásalapítók”. „Megkereszteltelek, mostantól enyém vagy, én mondom meg!!!” Vagy azok az ügyes, törtető emberek, akik egy-egy egyházi szervezet élére kerülnek, és úgy gondolják, most van egy adószámuk, van egy intézményük, ami ezentúl nekik dolgozik.
Nem az egyházakról mondom általában, hanem az emberekről mondom általában. Ilyen az emberi bűn természete. Ebbe születünk bele, ebbe az öröklött, tradicionális hazugságba. Ezt hívják eredendő bűnnek. Azt mondja az ember, Isten láthatatlan, hallhatatlan, tehát nem kell számolni vele. Az ember a bűn miatt süketté lett Isten szavára. Mivel süketté lett, magára maradt. Mivel magára maradt, megtanulta Isten nélkül megoldani a gondjait. Mivel pedig most már boldogul Isten nélkül, azt hiszi, hogy minden az övé, mert Isten nincs is.
És akkor Isten küldi a prófétáit. Sámuelt, Illést, Ézsaiást… Nagy prófétákat és kisebb prófétákat. Örök törvénye a prófétáknak, akik Isten küldötteiként feszegetik ezt a tradíciót: „Ezért íme, én prófétákat, bölcseket és írástudókat küldök hozzátok: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat pedig megkorbácsoltok zsinagógáitokban, és városról városra üldöztök, hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között” (Mt 23,34-35).
Az igazság az, hogy amid van, azt az Úr bízta rád. Nem úgy van az, hogy dolgozol a tiédben, és időről időre odaállsz a templomba, hogy erőt nyerj a munkádhoz, mert Istennél lenni jó, és feltölt energiával. Az igazság az, hogy Istennél van az egész világ, Istené vagy te is, és időről időre enged neked egy kis szabadságot, feladatot és felelősséget ad, amikor rád bízza a világnak egy darabkáját. Amivel el kell számolnod Neki, mint sáfárnak. És miközben élsz és dolgozol, Őneki élsz, Őneki dolgozol, az Ő szőlőskertjét műveled. A teljes termés az Úré, de Őtőle kapsz ajándékba annyit, amennyi elég, amiből az Ő szeretetét, gondviselését mások felé is meg tudod mutatni.
Ezt jelentette a Páska ünnepe is valójában: minden bárány az Úré, ezért a pásztornép hálája és hűsége jeléül a legszebb bárányok közül az Úrnak ad néhányat. Feláldozzák ezeket egy szent helyen, az Úr pedig megvendégeli népét a bárányok húsából. „Ez az a nap, amelyet az Úr elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen” (Zsolt 118,24)!
Ezt jelentette a Páska ünnepe, hogy minden ember az Úré. Aki nem szánja oda magát Istennek kedves, hűséges, szeretetteli élettel az Úrnak, attól az Úr könyörtelenül behajtja az adósságát. Így lehet értelmezni azt a szörnyű éjszakát, amikor az Úr végigment Egyiptomban, és megölt minden elsőszülött gyermeket. Mert nem mi rendelkezünk a gyermekeinkről, hanem Ő életünk-halálunk Ura. Ha a szép szóból nem értünk, Ő képes ezt ilyen drasztikusan is tudtunkra adni.
A zsidó nép pedig levágta a páskabárányt, és megjelölték házuk bejáratát a bárány vérével. És ez azt jelentette, hogy „Urunk, valljuk, hogy Te vagy a mi életünk Ura! Ahogy ezt a bárányt Neked adtuk, úgy ajánljuk a Te kezedbe életünket. Te rendelkezz vele, akár életben hagysz, akár engedsz meghalni.” És az Úr a hűséges embertől nem kér túl nagy áldozatot. Ezért kímélte meg őket azon az egyiptomi éjszakán.
Jézus a Páska előtti héten mondja el ezt a példázatot a szőlőmunkásokról. És előkerül a kő, mint szimbólum. „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.”
Ez a példázat így, önálló formájában is sokat mond. De ha csak ennyi volna, úgy tűnhetne, mintha Jézus egyszerűen csak bosszantani akarta volna a város vezetőit, és ellenük akarta volna hergelni a népet. Ha így, önmagában nézem a szőlőmunkásokról szóló példázatot, akkor nem egyéb, mint lázítás, bajkeverés. Annyit mond csak, hogy „a ti politikai vezetőitek istentelenek, megérett ez a rendszer az ítéletre”. És, jó népi szokás szerint ilyenkor az egyszerű ember fogja a kaszát, a vasvillát, és maga hajtja végre az ítéletet a kizsákmányoló réteg ellen. Én egészen biztos vagyok benne, hogy Jézus nem így, nem ezzel a lelkülettel beszélt.
A legjobb lesz, ha azzal kezdem, hogy Jézus énekelt. Ez a sor, „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő” a 118. zsoltár 22. verse. Mármost, én olyan embert még nem láttam, aki egy énekből csak egyetlen verset idézett volna, anélkül, hogy a többi eszébe ne jutott volna. Különösen is, hogy ezt a zsoltárt a Páska ünnepe alatt valószínűleg többször is elénekelték. „Kötelekkel kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvaihoz!” – énekli a 27. vers. Bizony, ez az áldozati állat levágását kísérő ének. Nem sok ilyen énekünk maradt, amihez hasonlítani tudnám ezt. Olyan, mint amikor körbeálljuk a sírgödröt, és énekelünk, miközben leengedik a koporsót. A levágott páskabárányban ott látom a magam halálát, amit hűtlenségem, bűneim miatt kellene elszenvednem. És énekelek az Úrnak.
És ebben az énekszóban kerül elő a kő, a sarokkő. Amelyet a földi, gyarló emberi szem először teljesen alkalmatlannak ítélt mindenre, ezért mély megvetéssel bánt vele, félredobta. És ez a kő ott állt, a gyönyörű templom építése alatt végig, valahol a periférián. Míg végül, amikor keresték azt a követ, ami a kulcsfontosságú, központi helyre illik, akkor lett rá szükség, csakis őrá, pontosan őrá.
Örök tapasztalata ez Isten választottainak: emberi szemszögből kicsinyek, gyengék, alkalmatlanok. Egyiptom legmegvetettebb népcsoportja, akit megsemmisítésre ítéltek. És végül Isten olyan csodát visz végbe velük, hogy közöttük születik meg Jézus Krisztus, a világ Megváltója, a mi Megváltónk. „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.” Így volt Dávid, a pásztorfiú, akit testvérei is megvetettek, de Saul egész udvara is. Hosszú félretétel, üldöztetés után sarokkővé, királlyá lett Isten akaratából.
Vágják a páskabárányt mindjárt, körbeállják az áldozatot, és éneklik a 118. zsoltárt: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” Ebben egyek vagyunk: „Nyomorúságomban az Urat hívtam segítségül. Az Úr meghallgatott, tágas térre vitt engem.” És a zsoltár adja tovább a szót: „Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint előkelő emberekben bízni.”
Ez akár alapigéje is lehetne Jézus példázatának a nép előtt. Ti azt hiszitek, hogy abban van a biztonságotok, ha tökéletesen igazodtok az előkelő emberekhez. De énekeltük, énekeljük, valljuk az Úr előtt, hogy jobb Őbenne bízni, mint előkelő emberekben. Mert ők földi módon gondolkodnak, a világ hazugsága szerint tájékozódnak, és megvetik Azt, Aki a sarokkő, aki Istentől érkezett hírnökül, bizonyságot tenni az igazságról.
„Ezért így szól az én Uram, az Úr: A Sionra egy követ teszek le alapul, szilárd követ, drága sarokkövet alapul. Aki hisz, az nem menekül el!” (Ézs 28,16) Aki hisz, az nem menekül el, aki hisz, az várja az Isten emberét, a Megváltót. Aki hisz, az máris úgy énekli a 118. zsoltárt, hogy látja, Ki az az Áldott, aki az Úr nevében jött.
Aki hisz, az a 118. zsoltárt énekelve mond hozsannát a Virágvasárnapon bevonuló Jézusnak. „Ó, Uram, segíts meg!” „Hósíá ná”!
Mert örökké tart szeretete! Nem vetette el a hazugságba merült emberiséget, hanem Megváltót, szabadítót küldött, ott, akkor a történelem egy adott pontján, a zsidó nép körében.
„Erőm és énekem az Úr, megszabadított engem” – éneklik, akik hisznek Jézus Krisztusban, és énekelhetjük mi is. De nem mindenki tud így énekelni. Vannak, akik gyanakodva tekintenek Jézus hatalmára. Akiket fogva tart a világhazugság, azok összeesküvést gyanítanak Jézus „mozgalma” mögött. Nem teheti meg Jézus, hogy erről az őt körülvevő, őt támadó jelenségről ne szóljon, mint olyanról, ami már évszázadok óta meg van írva például Ézsaiás könyvében. Igen. Ennek is így kell lenni. Igen, erről is szólnia kell Jézusnak, hogy mi is értsük, hogy mi történt ott, azon a Nagyhéten, mi az, ami Isten Igéjéből beteljesedett.
11 Így szólt hozzám az Úr, amikor keze megragadott, és arra intett, hogy ne járjak ennek a népnek az útján: 12 Ne mondjátok összeesküvésnek mindazt, amit ez a nép összeesküvésnek mond, amitől fél, attól ne féljetek, és ne rettegjetek! 13 A Seregek Urát tartsátok szentnek, őt féljétek, tőle rettegjetek, 14 akkor ő lesz a szentélyetek. De Izráel két háza számára olyan kő lesz, amelybe beleütköznek, olyan szikla, amelybe belebotlanak, Jeruzsálem lakóinak pedig kelepce és csapda. 15 Sokan megbotlanak közülük, elesnek és összetörnek, megfogja őket a csapda (Ézs 8,11-15).
Egy kő, ami szikla, menedék a hívő embernek, alapkő, amire ráépülhetünk, mint élő kövek. És ugyanaz a kő másoknak botránkozás köve, megbotlás köve, kelepce, csapda, kő, ami rájuk esik és összezúzza őket.
Mint nyitott sírgödör áll előttünk ez a kő. Az oltár köve. Az áldozat. A megfeszített, meghalt Jézus Krisztus, mint páskabárány. Szikla, menedék lesz-e az Ő áldozata, vagy égbe kiált ellenünk, mint Ábel vére?
Miután Jézus emlékeztetett minket példázatában az igazságról, már rajtunk múlik, hogyan fogadjuk Őt, amikor eljön, és számadásra kér minket, az Ő világa egy kis darabkájának sáfárait.
Urunk, segíts meg! – hogy a Te szent áldozatodra tudjunk tekinteni, a Te véredre, amely a miénk helyett ontatott ki. Mert megvalljuk Neked, hűtlenek voltunk. Megfeledkeztünk arról, hogy mindenünk a Tied, és mi magunk is a Tieid vagyunk. Sok bűnt követtünk el azok ellen, akiket védelmeznünk kellett volna a Te nevedben.
Urunk, Jézus Krisztus, akinek örökké tart szeretete, áldott légy, hogy nem hagysz minket magunkra, akkor sem, ha mi ügyetlenül elhagytunk Téged, ha belefeledkeztünk a látszatba. Áldott légy, aki jössz! Állíts minket tágas térre, kősziklára. Szentelj meg minket, hogy tiszta szívvel, őszinte hittel tudjunk várni Téged. Hogy ne elvenned kelljen tőlünk azt is, amink van, hanem még sokkal nagyobb dolgokat is ránk bízhass, amikor eljön az ideje.