31 Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. 32 Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, 33 és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. 34 Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat (Lukács 18,31-34).
Mi a reformáció? Az, amikor rádöbbenünk Jézus szavainak értelmére.
„Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat”. Jézus szól, a lényegről szól, és Lukács háromszor mondja ki egymás után, hogy nem értettek belőle a tanítványok semmit, semmit, de egyáltalán semmit. Pedig nem a nagy tömegről van szó: Jézus maga mellé vette a tizenkettőt, az apostolokat, azokat, akiket különösképpen is kiválasztott, hogy képviseljék az Ő ügyét itt a földön. A beavatottakat. És a tizenkettő nem értett a szavaiból semmit. Ez a mindenkori egyház tragédiája, hogy Jézust követve, Őt képviselve járunk a világban, az Ő nevében, keresztelünk, igehirdetéseket tartunk, de nem értünk az Ő szavaiból a világon semmit. Ezért kell a reformáció, újra meg újra. Naponként.
A tizenkettő már tudta, hogy Jézus Isten Fia, hogy népük Istentől rendelt, Szentlélekkel felkent Királya, hogy a próféták Prófétája. A tizenkettő tudta, hogy Jézus követéséért érdemes mindent odaadni, ami értéknek számít ezen a világon. És Jézus nem most mondta nekik először, hogy szenvedés és halál vár rá Jeruzsálemben. Ez a harmadik szenvedésjövendölése. Jézus háromszor beszél a haláláról, és a tanítványok háromszor nem értik. Minél több csoda történik Jézus körül, minél nagyobb tömeg követi őket, ők egyre kevésbé tudják megérteni.
Pedig Jézus tanítása, amit ezelőtt fejezeteken keresztül hallhattunk, mind abból meríti a kiindulópontját, hogy Jézusnak meg kell halnia, és nem fog azután a tanítványokkal járni. A tanítványoknak kell továbbvinniük azt a munkát, amit rájuk hagy, a gyógyítást, a bűnbocsánat hirdetését és a tanítást a Szentlélek által. Jézus szenvedésjövendölései keretezik az Ő végrendeletét, amiben átadja a feladatot, a küldetését az Őt követőknek. Ő él, de nem itt a földön él, hanem a mennyben, az Atya jobbján. És ez felelősséget hagy a tanítványokra. Ezért külön tanításra van szükségünk, mert nem tudunk minden pillanatban odafutni Őhozzá, megkérdezni.
„Beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak.” Jézus életének van egy Istentől rendelt forgatókönyve. Jézus szeretné, ha tanítványai is beleolvasnának, ha tanítványai Vele együtt olvasnák azt az Igét, ami Jézus életét meghatározza. És az igazság az, hogy Isten sokféle szerepre jelölt ki embereket, sokféle szerepet írt körül Isten népének életében. Ha figyelmesen olvassuk az Ószövetséget, akkor kirajzolódnak benne ezek a szerepek.
Meg van írva, hogy Isten népének élén egy „Dávid” áll. Egy uralkodó, aki bölcsen fogja össze az ország ügyeit, aki erejét és tehetségét Istentől kapja, aki rendszeresen imádkozik, és Isten akaratát képviseli a nép között. Sámuel könyvei, a Zsoltárok első negyven fejezete szépen bizonyságot tesz arról, hogy Isten hogyan, milyen erőkkel, milyen küzdelmes események sorával emeli Dávidot népe élére.
Meg van írva, hogy Isten prófétákat rendel népéhez, Sámuelt, Illést, Ézsaiást… És sok más prófétát is. Ezek arra hivatottak, hogy a királynak mondják el Isten üzeneteit. Mert gyakran van úgy, hogy az események elemzéséből nem lehet jó, Istennek tetsző következtetéseket levonni. Szüksége lehet egy jó vezetőnek is arra, hogy a mennyből, Isten terveiből valamit megtudjon. Így akkor jobban tud igazodni Isten akaratához. Akkor tud Istennek kedves uralkodó lenni. Ebben segítettek a próféták, hogy jobban beleláttak Isten terveibe.
Jézus „Dávid” és „Sámuel” is volt, „Mózes” és „Illés” is. Jézus parancsolt is, és próféciát is mondott, isteni hatalommal, isteni látással.
De van itt még valami a Szentírásban. „Az Úr Szolgája”. Ez is egy hivatás, amit Jézusnak, mint Megváltónak be kell teljesítenie. Ezt nehezen tudták megérteni a korabeli írásmagyarázók is, Jézus tizenkét tanítványa, de mi is nehezen értjük meg. Miféle szerep ez? Az a reformáció, hogy ezt a szerepet érteni kezdjük.
1 Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. 2 Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. 3 A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki, hűen hirdeti a törvényt. 4 Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek. 5 Ezt mondja az Úristen, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és abból növényeket sarjaszt, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak: 6 Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket. 7 Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket! (Ézsaiás 42,1-7)
… És Jézus amint elindul a kereszt felé, az első, amit tesz: megnyitja egy vaknak a szemét. Érvényt szerez a törvénynek, amikor Zákeus önként visszaadja, amit kizsarolt másoktól.
Beteljesedik, ami Jézusról, mint az Úr Szolgájáról írva van.
„1 Hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek, távoli nemzetek! Már az anyaméhben elhívott engem az Úr, születésemtől fogva emlegeti nevemet. 2 Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem. 3 Ezt mondta nekem: Szolgám vagy, …, rajtad mutatom meg dicsőségemet! 4 Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél. 5 Most pedig ezt mondja az Úr – aki már az anyaméhben szolgájának teremtett, hogy visszavezessem hozzá Jákóbot, és köréje gyűjtsem Izráelt, mert nagyra becsül engem az Úr, és Istenemnél megvan rá az erőm –, 6 ezt mondta: Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A népek világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig. 7 Ezt mondja az Úr, Izráel megváltója, Szentje annak, akit megvetnek az emberek, akit utálnak a népek, aki a zsarnokok szolgája: Királyok kelnek föl, ha meglátnak, és fejedelmek borulnak le az Úrért, aki hűséges hozzád, Izráel Szentjéért, aki kiválasztott téged.
8 Ezt mondja az Úr: A kegyelem idején meghallgatlak, a szabadulás napján megsegítelek. Megőrizlek és megajándékozom általad szövetségemmel népemet, hogy te állítsd helyre az országot, és oszd szét az elpusztult örökséget. 9 Mondd a foglyoknak: Jöjjetek ki! A sötétségben levőknek: Gyertek a napvilágra! Útközben lesz mit enniük, még a kopár hegyeken is lesz legelőjük. 10 Nem éheznek és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez. 11 Utat készítek a hegyeken át, és feltöltik majd az országutakat. 12 Ezek itt messze földről jönnek, azok észak és nyugat felől, amazok meg Színím földjéről! 13 Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, ujjongásba törjetek ki, hegyek! Mert megvigasztalja népét az Úr, és megkönyörül az elesetteken.” (Ézsaiás 49,1-13)
„4 Az én Uram, az Úr megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként. 5 Az én Uram, az Úr megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg. 6 Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől. 7 De az én Uram, az Úr megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent. 8 Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki mer perbe szállni velem?! Álljunk elő együtt! Ki az én vádlóm? Lépjen ide! 9 Íme, az én Uram, az Úr megsegít engem, ki mer bűnösnek mondani? Mindnyájan szétmállanak, mint a ruha, melyet megrágott a moly. 10 Aki köztetek féli az Urat, hallgasson szolgája szavára! Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére! 11 Ti azonban, mindnyájan, akik tüzet szítotok, gyújtónyilakat gyártotok, saját tüzetek lángjába kerültök, nyilaitok tüzébe, melyet ti gyújtottatok! Az én kezem teszi ezt veletek, kínok közé kell jutnotok!” (Ézsaiás 50,4-11)
„13 Íme, eredményes lesz a szolgám! Magasztos lesz és felséges, igen magasra emelkedik. 14 Sokan csak iszonyodtak tőle, annyira torz volt; nem volt már emberi a külseje, kinézete nem volt emberhez hasonló. 15 De bámulatba ejt majd sok népet, királyok is befogják előtte szájukat, mert olyan dolgot látnak, amiről senki sem beszélt nekik, olyasmit tudnak meg, amiről addig nem hallottak.
1 Ki hitte volna el, amit hallottunk, és az Úr karjának ereje ki előtt volt nyilvánvaló? 2 Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. 3 Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. 4 Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. 5 Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. 6 Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. 7 Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. 8 Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?! 9 A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul. 10 Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele. 11 Lelki gyötrelmeitől megszabadulva, elégedetten szemléli majd őket. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket. 12 Ezért a nagyok között adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.” (Ézsaiás 52,13-53-12)
Valakinek utolsónak kell lennie. Valakinek bűnért való áldozatként a táboron kívül kell kerülnie. Valakinek magára kell vennie az átkot, hogy a többiek szabadulhassanak. Örök törvénye ez az emberiségnek. Ezért jelenik meg minden vallásban az áldozat: valamiről le kell mondanod, hogy újra egyenesbe jöjj Isten és emberek előtt. Ki vállalja magára ezt a szerepet? Az abszolút vesztes szerepét. Akinek semmi előnye nem származik belőle.
Be kell teljesednie az Igének, amit az Úr az Ő Szolgájáról kijelentett. Hogy a világnak szabadulása legyen.
Halljuk-e Jézus szavait, amikor azt mondja: Őbenne beteljesedett ez az Ige. Őbenne nem csak a szenvedés igéi teljesedtek be, hanem Isten szabadító Igéi is. „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg.” Hiszünk-e Őbenne, az Ő mindenre elégséges áldozatában, hogy végre békességünk legyen Istennel és egymással, és végre meggyógyuljunk?
„De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él.” – „megölik, de a harmadik napon feltámad.”
Megrendítő. De még egy gondolat ide kívánkozik. Reformáció ünnepén emlékezünk arról, hogy a reformáció idején megjelent az „egyetemes papság” gondolata. Minden hívő ember pap. És ezt úgy értjük, hogy minden hívőnek joga van Bibliát olvasni. Minden hívőnek közvetlen kapcsolata lehet Istennel. Minden hívőnek joga van tanítani az övéit a Biblia alapján, azaz „prédikálni”, áhítatokat, istentiszteleteket tartani abban a körben, ahol erre felhatalmazása van. Akár a laikusprédikáció is megengedett lehet egy arra nyitott gyülekezetben.
Elfelejtjük, hogy a bibliaolvasás, a tanítás, az igehirdetés nem papi, hanem prófétai feladat. Papnak lenni azt jelenti, hogy az áldozattal van valami feladatunk. A bűnért való áldozattal. Azzal birkózunk, hogy Isten népe elszakadt a bűnei miatt Istentől, átok alá került, és mi próbálunk valami jóvátételt adni Istennek, mélységes bűnbánattal, hogy ismét az Ő kegyelmébe kerüljünk, és áldást adjon az életünkre. A papi hivatás isteni diplomácia. Mint Mózes tette, amikor a nép bűnbe esett, és Mózes leborult az Úr elé, könyörögni a népért. „Ó, jaj! Nagyon nagy vétket követett el ez a nép, mert aranyból istent csinált magának. Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!” (2Móz 32,31) A kérésem mellé az életemet ajánlom fel!
De az a helyzet, hogy a mi életünk kevés ahhoz, hogy jóvá tegyük a bűneinket. A saját bűneinket sem tudjuk jóvá tenni, nemhogy egy egész népét. Csak beszélni tudunk egy mindenre elégséges áldozatról. Csak jelekkel, mozdulatokkal, teljes odaszánásunkkal utalni tudunk arra, hogy van Valaki, Aki odaadta életét jóvátételül a mi bűneinkért, hűtlenségünkért, tévedéseinkért, ügyetlenségünkért.
Fontosak ezek a mi kis jelzéseink: amikor élő áldozatul ajánljuk fel életünket az Úrnak. Nem meghalunk az Úrért, hanem élünk az Úrért. Tűrünk sokszor, de csak azért, hogy Jézus Krisztustól életet, erőt nyerjünk. Mert ez a valódi hitvallás, nem csak szánkkal, hanem egész életünkkel teszünk hitvallást Jézus Krisztus mellett, aki nem csak Királyunk, Prófétánk, hanem Papunk is, aki meghalt értünk és feltámadott, aki őrzi a mi békességünket Istennel és emberrel.
Én így értem az egyetemes papságot, hogy őszintén Istennek odaszánt életünkkel emlékezünk, hívjuk, reméljük, várjuk, hálával fogadjuk Isten kegyelmét, amit Krisztus már megszerzett nekünk egyszeri, mindenre elégséges áldozatával. Az a reformáció, hogy halljuk, értjük, hogy milyen súlyos igék teljesedtek be Jézus Krisztus kereszthalálában és feltámadásában.