28 Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. 29 Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, 30 az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet. (Lukács 18,28-30)
Pontosítok egy kicsit a görög szöveg alapján.
Péter pedig így szólt: Íme, mi otthagyván a saját dolgainkat követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát vagy feleségét vagy testvérét vagy szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, aki ne kapná vissza sokszorosát ebben az időben, és az eljövendő aiónban örök életet.
Így most jó lesz. Azért, mert jobban tetszik, hogy Péter mondatának egyetlen állítmánya van, egyetlen központi cselekvése: „Követtünk”. Péter számára az a fontos, hogy követte Jézust. Nem az a fontos, hogy kilépett a csónakból a víz színére, hanem az, hogy az Úr az, aki parancsolja neki, hogy lépjen ki, és ő Jézushoz indul el, árkon-bokron, tűzön-vízen. Íme, mi otthagyván a saját dolgainkat követtünk téged. Otthagytuk a biztonságot: az anyagi biztonságot, a szociális biztonságot, az érzelmi biztonságot, a lelkiismeret biztonságát. Péter halászból emberhalász lett. Szó szerint otthagyta a Genezáreti-tó partján a hajóját, a halászhálóját, minden felszerelését, a teljes megélhetésével együtt. Felesége is volt neki, őt vagy otthagyta, vagy magával vitte missziói útjára. De legkésőbb akkor mégis magára kellett hagynia, mikor Jézus nevéért mártírhalált halt Rómában. Íme – mondja már Lukács: Péter otthagyott mindent Jézus követéséért. Lukács evangéliumának megírása pillanatában már kész a leltár, tudjuk, hogy Péter mit kapott, meddig jutott ebben az életben cserében azért, hogy otthagyta a csöndes kapernaumi kikötőt.
Szögezzük le már az elején, hogy ez az életút, ez a hívás nem mindenkinek szól. Lukács evangéliumában is van olyan szakasz, amelyik külön szól a felelős vezetőkről, a gazdagokról, akik sokak életét teszik élhetővé. Itt azokról az igehirdetőkről van szó, akik Jézus Krisztus feltámadását hirdetik, az Ő kereszthaláláért a bűnbocsánatot és az örök életet, és akik igehirdetését jelek és csodák követik. Péter neve, később, az Apostolok Cselekedeteiben Pál neve ezt az utat jelzi.
Íme, én követlek Téged, Uram Jézus! És útközben hátra kellett hagynom egy-s-mást. Mint zarándoknak a hátizsákjából a felesleges dolgokat, mert a hosszú gyaloglásban már minden egyes gramm számít. Lukács evangéliuma is készít egy leltárt, hogy mi mindenről kell lemondanunk ahhoz, hogy könnyű léptekkel tudjunk Jézus nyomában járni. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem” (Lk 9,23) – szól az út kezdetén Jézus. És azután megállnak minden egyes keresztnél, mint keresztúton szokás. Az első, hogy le kell jönni a „megdicsőülés hegyéről”, Isten boldog jelenlétéből a hétköznapok küzdelmei közé. Valóban kiváltságosak, hogy Isten jelenlétében lehettek. Ez minden igehirdetés kiindulópontja, hogy erre az élményre emlékezünk vissza. Istenből szólunk.
Azután meg kell tanulnunk, hogy
1.) Le kell mondani a földi vezetőkhöz való igazodásról. Nem a nagyokhoz kell dörgölőzni, hanem be kell fogadni a kicsiket, mert „aki a legkisebb mindnyájatok között, az a nagy” (9,48).
2.) Le kell mondani az igehirdetés monopóliumáról. Engedni kell érvényesülni a konkurenciát – tanítja nekünk az ismeretlen ördögűző története (9,49-50).
3.) Le kell mondani bosszú jogáról. Nem élhetünk a harag, a bosszú eszközeivel, bár a lehetőségünk megvolna rá – nem kérhetünk tüzet az égből (9,51-56).
4.) Le kell mondani a kedvező társadalmi megítélésről. Nem oszthatjuk meg Jézus követését más fontos, lelkiismeretből fakadó és társadalmilag elvárt életcélokkal, amitől értékesnek és hitelesnek tekintenek az emberek (9,57-62).
5.) Le kell mondani a védekezés jogáról. Úgy kell járnunk tanítványként a világban, mint bárányoknak a farkasok között, fegyvertelenül, védtelenül (10,3).
6.) Le kell mondani a pénz hatalmáról. Az evangéliumhirdetés közben csak a mindennapi kenyerünket szabad megkeresnünk, még tartalékot sem szabad képezni, nyerészkedésről nem is beszélve, nehogy megvásároljuk valahogy a követőket (10,7).
7.) Le kell mondani a spirituális erők birtokosainak előjogairól. Ha ereje volt a szolgálatunknak, isteni erők működtek általunk, és mások fölött hatalmat kaptunk közben, ne legyünk gőgösek, nem élhetünk a mágusok előjogaival (10,17-20).
8.) Le kell mondani a tudás hatalmáról. A nagy tudás, műveltség, emberi bölcsesség szinte elrejti Isten országát az ember szem elől (10,21-24)!
9.) Le kell mondani papi, rituális tisztaságból, érinthetetlenségből fakadó tiszteletről. A rituális tisztaság, a kultuszi szentség, amely tisztára és tisztátalanra osztja a világot, akadálya a felebaráti szeretetnek, tanulhatjuk meg az irgalmas samaritánus történetéből (10,25-37).
10.) Le kell mondanunk a példamutató magatartásról. A kötelesség, a szorgalom, a gürcölés, a példamutató vendégszeretet és rendszeretet elveszi az időt-energiát arról, hogy Isten, Jézus jelenlétébe kerüljünk (10,38-42).
Ha nem ezek a megszokott emberi erők működnek közöttünk, mert ezekről szándékosan lemondunk, sőt, szinte bolond módjára a visszájára törekszünk, akkor mi működteti, mi tartja meg és tartja össze Isten országát, és benne a mi életünket? Mi tart meg?
Lukács evangéliumának 11. fejezete éppen ezzel kezdődik: az imádság tart meg. Mégpedig az olyan imádság, ami Jézus Krisztus tanítása szerinti imádság, amit a „Mi Atyánk” szerint mondunk. Rövid tanítást, bátorítást is kapunk ehhez a pár sorhoz: merjünk kérni, mert Isten ad. És az imádság fő célját is megtaláljuk: valójában Szentlelket kérünk mennyei Atyánktól. Isten jelenlétét és erejét közöttünk és mibennünk. „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13).
És abban a pillanatban, hogy megjelenik általunk Isten ereje, ugyanezzel a 10 ponttal fogunk találkozni a világban, ezek fognak nekünk jönni. Ezekbe kapaszkodnak az emberek, amikor önmagukat és közösségüket meg akarják óvni. Ezért érzi a hívő ember, akit Isten Lelke vezet, hogy folyton falakba ütközik. Ebbe a tíz falba fog ütközni folyton. Erre találunk Lukács evangéliumában szemléletes példákat.
Mindjárt az elején Jézust a sokaságból néhányan Belzebub szövetségesének mondják. Jézus ördögűzése a monopólium (2.) és a földi vezetőkhöz való igazodás (1.) szabályának mond ellent. Ezek fiai űzhetnek ördögöket, mert a brancshoz tartoznak, Jézus idegen, neki megpróbálják megtiltani. Ők vissza tudják vezetni hatalmukat, hogy isteni jelek által hitelesített vezetőktől örökölték. Ábrahámig, Mózesig és Áronig, Dávidig, akiket Isten jelekkel és csodákkal igazolt a nép előtt, hogy ők a felkent vezetők, a jogosultak. Elvárják, hogy most akkor Jézus is igazolja magát, hogy honnan van neki ilyen hatalmi igénye, hogy ördögöt merészel űzni. Jézus pedig azt mondja, „nagyobb van itt Salamonnál”, és „nagyobb van itt Jónásnál”, nekik pedig csak „Jónás jele” adatik: a bennük lakó Szentlélek segítségével kell felismerniük azt, aki, ami Istentől van, és nem megtiltani, hanem örömmel, hálával, alázattal fogadni. A feladatuk az, hogy hittel kimondják: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Lk 11,14-32) Aki Isten Lelkét kapta, az tapasztalni fogja, hogy sokan majd az ördögnek tulajdonítják ezt az erőt, és támadni fognak érte. De ennek ellenére ki kell tartani a Szentlélek mellett, vállalni kell mások előtt: „Aki lámpát gyújt, nem teszi rejtett helyre, sem véka alá, hanem a lámpatartóra, hogy a belépők lássák a világosságot” (11,33).
A következő a „képmutatás” veszélye, a „farizeusok kovásza”, lelkülete. Az a kísértés, hogy az emberek véleményét előtérbe helyezzem Isten parancsaival szemben (4.), különösen azokon a területeken, ahová csak nekem magamnak van rálátásom, és az emberek elől elrejthető. Isten Világosságát, Szent Lelkét a lelkiismeretembe is be kell hívnom, hogy önmagamat is ugyanazzal a mértékkel mérjem, amivel másokat. Ezt hívjuk istenfélelemnek, hogy látni engedjük Isten Lelkének a belső motivációinkat, és mi is az Ő ítélete szerint látjuk önmagunkat.
De nem csak magamat látom ezek után, hanem adott esetben a másik emberről is lehet kijelentésem. A prófétai szolgálat, az Isten Lelkének indítására mondott kritika viszont veszélybe sodor minket. Mint bárányok a farkasok között. (5.) Mi véd meg bennünket ilyenkor? A Lk 12,4-12 ad eligazítást az Isten szerinti védekezésről. Ne féljünk az emberektől: Istentől jobban féljünk, akitől az örök életünk függ! Az véd meg bennünket az Isten angyalai előtt, ha az Emberfia vallást tesz rólunk, ha kiáll mellettünk. És Ő akkor áll ki mellettünk, ha mi is kiállunk itt, ebben a világban Őmellette. De ez a hitvallás emberfeletti nehézséget is jelenthet, mert mi halandó emberek vagyunk és joggal félünk a fájdalomtól, a haláltól: ehhez kapjuk a Szentlélek erejét. „Nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7).
Most következik a pénz kérdésköre. Mi tart meg minket, ha lemondunk a pénz hatalmáról? (6.) „Keressétek Isten országát, és ráadásul az anyagiak is megadatnak nektek” – tanuljuk a bolond gazdag példázatából, az Isten gondviseléséről szóló tanításból és az igazi kincsről szóló szakaszból (Lk 12,13-34).
„Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” – mondja Jézus (12,49). Visszhang ez Jakab és János kérdésére: „Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket?” (9,54) „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek” – mondja erre Jézus. Ugyanígy itt is: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna! Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem, és mennyire gyötrődöm, míg ez végbe nem megy!” Jézus Krisztus gyötrődik, míg nincs itt az utolsó ítélet ideje. Jézus Krisztus az Ő Egyházában is, velünk együtt gyötrődik, velünk együtt imádkozik, míg nincs itt az utolsó ítélet, a tűz ideje. De lesz tűz, lesz ítélet. Ugyanő hozza majd el az ítélet tüzét is. A kihívás az, hogy a Szentlélek erejével hűségesen kibírjuk addig. „Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik virrasztva talál” (12,37). „Hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki” (36). Nem úgy, mint abban a samáriai faluban. A bosszú joga Istené, a mi jogunk az, hogy a Lélek által imádkozunk a világért, áldássá legyünk, ahol adatik (3.).
A hosszú idő alatt a tanítványok is megpróbáltatnak. Péter szeretné hinni, hogy az egyházi aktív szolgálat mentesít Isten ítélete alól. Jézus őt a sáfárhoz hasonlítja, akinek az a feladata, hogy a szolgáknak idejében kiadja élelmüket. Péter és a tanítványok feladata az, hogy a mennyei kincsekből osszanak addig, míg az Úr vissza nem jön. A (7.) témakörét érinti ez a feladatkör: vannak-e előjogaik a spirituális erők birtokosainak? Jézus figyelmeztet: „Akinek sok adatott, attól sok is kívántatik meg, akire sok bízatott, attól több is kéretik számon” (12,48). A tanítványság, az igehirdető, gyógyító, ördögűző szolgálat nem jogosultság, hanem felelősség. Minél több rendkívüli dologra vagy képes Isten Lelkének erejével, annál hűségesebben, becsületesebben és rendezettebben kell végezni a szolgálatot, annál több szeretettel.
És ez mindjárt felveti a kérdést, hogy mit tegyen az, aki vétkezett? „Meghasonlik az apa a fiával, és a fiú az apjával, az anya a leányával, és a leány az anyjával, az anyós a menyével, és a meny az anyósával” (12,53). Így élünk, és erre mondja Jézus, hogy figyeljünk fel erre, mint jelre! Jusson eszünkbe, hogy volt már ilyen, a Lélek juttassa eszünkbe:
1 Jaj nekem, mert úgy jártam, mint mikor valaki gyümölcsöt akar szedni, szőlőt akar szüretelni, de nincs ehető fürt, sem korai füge, amire vágyódott. 2 Kivesztek az országból a hívek, nincs becsületes ember. Alattomban mindnyájan vért ontanak, hálóval vadásznak egymásra. 3 Jól használják kezüket a rosszra: a vezető ember követelőzik, a bíró fizetségre vár, a főrangú ember kimondja, mit kíván, és csak csűrik-csavarják az ügyeket. 4 Aki a legjobb köztük, olyan, mint a tüskebokor, a legbecsületesebb is olyan, mint a tövisbokor. De eljön még számodra az ítélet napja, amelyet őrállóid láttak. Akkor lesz majd zűrzavar! 5 Ne higgyetek a barátnak, ne bízzatok a jó ismerősben, még asszonyod előtt is, akit magadhoz ölelsz, vigyázz, hogy mit mondasz! 6 Mert a fiú gyalázatosan bánik apjával, a lány anyja ellen támad, a meny az anyósa ellen, az embernek saját háza népe is az ellensége. (Mik 7,1-6)
Hogy is szól tovább az Ige? Milyen idők jönnek?
7 De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem! 8 Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elestem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom. 9 Viselnem kell az Úr haragját, mert vétkeztem ellene. De majd ő intézi peremet, és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában. […] 18 Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. 19 Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, minden vétkünket a tenger mélyére dobja! 20 Hűségesen bánsz Jákóbbal, kegyelmesen Ábrahámmal, ahogyan megesküdtél őseinknek a régi időkben. (Mik 7,7-20)
„De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem!” – szól Isten hihetetlen ígérete Mikeás próféta könyvében a bűnös embernek.
Mert Jézus Krisztusnak ezért kellett meghalnia a kereszten, hogy a bűnös embernek, a bűnös tanítványi közösségnek is legyen szabadulása.
Ne meneküljünk bele valamiféle tudományoskodásba: „Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit felismeritek, e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?” (12,56) A sorrend is figyelemre méltó: a föld van először, az ég csak másodszor. A földi tudományokról van itt szó (8.). Ha van benned Szent Lélek, akkor nem ateista tudományos módszerekkel kell az életünk irányait kutatni, bármennyire is csak az az elfogadott. Ha imádkoztunk Isten Lelkéért, akkor Igét fogunk kapni a Szentírásból, ami szól hozzánk. Akkor meg tudjuk ítélni magunk is, hogy mi az igazságos, nem vagyunk rászorulva a világi bíróságokra és igazságszolgáltatásra, ami kiveszi a kezünkből a saját életünket, és kőbe vésett törvények szerint kényszerít valamiféle büntetésre. Kezdjünk el megtérni! „De miért nem ítélitek meg magatoktól is, hogy mi az igazságos” (12,57)? Hagyjuk a jogtudományt! Béküljünk meg útközben a Szentlélek által, az Ige bölcsessége által még az utolsó ítélet tüze előtt!
Az szent-profán, áldás-átok merev papi sémájából is lépjetek ki, nézzetek feljebb – figyelmeztet a Pilátus vérengzéséről és a siloámi torony leomlásáról szóló szakasz. A „karma” elve hiába divatos. Ne azt méregessétek, hogy most mekkora csapás érte egyik-másik embert, hogy Pilátus áldozatbemutatás közben ölt meg valakit, vagy hogy a szent helyen dőlt rá valakire egy torony. (9.) A Szentlélek által ennél élesebb üzenet rajzolódik ki: „Ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el” (13,3.5). Térjetek meg, mert „Jaj nekem, mert úgy jártam, mint mikor valaki gyümölcsöt akar szedni, szőlőt akar szüretelni, de nincs ehető fürt, sem korai füge, amire vágyódott” (Mikeás 7,1 és a terméketlen fügefa példázata).
A pedáns rend fenntartása közben, a törvények pontos betartása alatt – „hat napon át munkálkodjatok, de a hetedik napon tilos a munka” – meggörnyednek az emberi életek. Így áll ott a zsinagógában a meggörnyedt asszony (13,10-17). Mert a pihenőnapot is átszövik a kötelességek. Mint Márta és Mária történetében (10.) A zsinagógai elöljáró pontosan odafigyel, hogy mi tilos az ő felügyelete alatt álló térben. Fel kell oldozni „Ábrahámnak ezt a leányát”, akit megkötözött a Sátán. Szombatnapon. Isten jelenlétében. Jézus Krisztus isteni jelenlétében. Mert ahogy az állatokat is kivezetik itatni szombaton, sőt, az állatoknak is pihenőnapja van szombaton, úgy kell levennie az istentiszteleten Jézus Krisztus gyógyító jelenlétének az emberekről a görnyesztő terheket. Erre az egyre van szükség. A többi megvár. Engedni kell, hogy a Szentlélek áttörje az elöljárók előírásait.
Így állít szembe minket a Szentlélek azokkal az erőkkel, amik földi logika alapján összetartanak egy-egy közösséget, társadalmat. Ezt jelenti az, hogy elhagyunk mindent Jézus Krisztus követéséért, és minden egyes elhagyott földi erőhatás helyére Istentől megszentelt erők lépnek be, a Szentlélek munkája. És ez nem valami időről időre, pillanatszerűen felbukkanó csoda, hanem állandó erő, ami, ha egy pillanatra kialszik, akkor úgy érezzük, hogy zuhanunk a mélybe, mint Péter vízenjárás közben, amikor a viharban szem elől tévesztette Jézus tekintetét.
Persze, Lukács evangéliumában itt van még egy szakasz a 14. résztől, amikor Jézus szombaton a farizeusok egyik vezetőjének házában ebédel. A hívő gazdag embereknek más kötelességeik vannak Isten országában, mint az igehirdetésnek szentelt tanítványoknak. Ezért ismétlődik meg sok üzenet ezekből a farizeusok felé külön is, de más hangsúlyokkal. Ott a szegények támogatása és a megtérő bűnösök visszafogadása a két kulcskérdés. És az, hogy egészen meg kell változtatniuk a vagyonhoz való viszonyukat: ne a Mammonnak szolgáljanak, hanem a „hamis mammonnal” is az Urat szolgálják.
Figyeljünk oda, hogy más-más elhívások vannak. És ha Lukács elsősorban Pál apostol életéről és lelki ajándékairól mintázta is az evangéliumát, külön helyet hagy a felelős vezetőknek. Az ő szemszögükről többet Máté evangéliumából tudhatunk meg.
Amikor Péter alapigénkben megszólal, hogy „Íme, mi elhagytuk mindenünket”, akkor nem a vezető, gazdag farizeusokról beszél, hanem az Isten Lelkébe kapaszkodó tanítványokról. Jézus nekik mondja: „Bizony, mondom néktek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapná vissza sokszorosát már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet.” Nincs olyan ember, aki hoppon maradna. Nincs olyan tanítvány, aki Isten Lelkének vezetésével hirdeti Isten Igéjét, Jézus Krisztus megváltó halálát, feltámadását, a bűnbocsánatot és az örök életet, és maga ne részesülne benne, ne találna testvérekre, ne kapna gazdag áldást.
Jézus azt mondja: megéri érte mindent odaadni. „Minden, mit adtál, Krisztus visszaad!” De csak érte éri meg mindent odaadni, az ő szüntelen követéséért, ami már most a megkezdett örök élet.