18 Akkor egy előkelő ember megkérdezte tőle: Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? 19 Jézus ezt válaszolta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül. 20 A parancsolatokat tudod: „Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat!” 21 Ő pedig így szólt: Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. 22 Amikor Jézus ezt hallotta, így szólt hozzá: Még egy fogyatkozásod van: add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, azután jöjj, és kövess engem! 23 Az pedig, mikor ezt meghallotta, nagyon elszomorodott, mert igen gazdag volt. 24 Jézus ezt látva, így szólt: Milyen nehezen mennek be a gazdagok az Isten országába! 25 Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni. 26 Akik pedig ezt hallották, megkérdezték: Akkor ki üdvözülhet? 27 Ő így felelt: Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges (Lukács 18,18-27).
Úgy ismerjük ezt a történetet, mint „A gazdag ifjú” történetét. Néha az utólag kitalált címek félrevezetnek minket. Ugyanis Márk evangéliuma keletkezett a legkorábban, és ott egyszerűen egy emberről van szó, aki odafutott Jézushoz, térdre borult előtte, és megszólította Jézust: „Jó Mester…” (Mk 10,17kk) „Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva” – mondja az ember a felsorolt parancsolatokra. És ez az „ifjúság”, amire az ember nagy távolságból tekint vissza, Máténál már úgy jelenik meg, mintha most volna ifjú ez az ember. Mi pedig kinyitjuk a Bibliát, és az Újszövetséget Máténál kezdjük olvasni, és onnét átvisszük tudat alatt a gondolatokat a másik két evangéliumba is. De ne zavarjon most minket ez a különbség, mindegy is, hogy Máté miért úgy meséli el a történetet, fiatalemberrel. Talán ott, a meggyötört Szentföldön nem akarja tovább növelni a zsidók, zsidókeresztyének történelmi veszteségeit. Ki tudja? Valószínűleg ott nem erre az üzenetre volt szükség, amit Márk és Lukács Rómában és Efezusban, és a többi területeken meg tudott fogalmazni.
Olvassuk most úgy, mintha sosem hallottuk volna még ezt a történetet. Egy előkelő ember jön oda Jézushoz. Talán nem fut, és nem is borul le előtte. Vagy ha igen, akkor legalább olyan különös látványt nyújthatott, mint Zákeus a fügefa tetején. Nem a társadalmi rangjához méltó. Egy „arkhón” volt, a görög szöveg szerint. Vezető tisztségviselő volt. Lehetett állami tisztségviselő, vagy vallási, zsinagógai elöljáró. Nagy volt még a pogányság akkoriban, ezért inkább ezutóbbi a valószínű. De ma már, ilyen régi keresztyén gyökerekkel, nyugodtan gondolhatunk egy hívő, törvénytisztelő gazdag emberre, akinek nagy a befolyása valamelyik területen. Mivel pedig vezető, nem ifjú már, aki pályaválasztás előtt állna, aki még nem is nagyon élte volna magát bele az életbe. Ez az ember már sok eredményt letett az asztalra. Talán állami kitüntetéseket is átvett már valamelyik nagy nemzeti ünnepen az Országházban.
Ott áll ez az ember, egy boldog, elégedett életúttal, karrierje csúcsán, és úgy gondolja, most, hogy a földi életben már annyi jót tett, nyitni kéne felfelé! Örök élet! Üdvösség! Isten! Hogyan kell megpályázni az örök életet? Mennyi önrész kell? Mik az elbírálás kritériumai? Hogyan juthatnék némi előnyhöz, a tekintélyem, a pénzem, a kapcsolati tőkém révén? Jó Mester – mondja Jézusnak – Te jó vagy, én is jó vagyok, adj nekem tanácsot, és én sem leszek hálátlan…
Kapcsolati tőkét építeni Jézussal? Nem is rossz ötlet! Közeli ismeretségbe kerülni vele. Kihasználni a protekcióját. „Mi jót tegyek Neked…?”
Márpedig ennek az embernek bőven van lehetősége jót tenni! El sem tudjuk képzelni, innen, lentről, hogy a gazdag embereknek micsoda tárháza van a jóságra! Kórházat tudtak alapítani, gyönyörű templomokat tudtak építtetni gazdag emberek, grófok, nemesek. Még egy gazdag földesúr is emberek százainak hangolta össze a munkáját, hogy végül legyen mindenkinek megélhetése. Mert az ember olyan, hogy ha nem kényszerítik rá, nem hajtják, akkor nem dolgozik. Kellenek a vezetők, az irányítók, az „arkhónok”, királyok a maguk helyén. Akiknek kezükben van a halál, és annak osztanak belőle, akinek akarnak. És rendet tartanak. Ahol pedig rend van, ott békesség van, ott van esélye az életnek.
Mi jót tegyek ezeknek az embereknek, akik a hatalmam alatt vannak? Vagy kinek adjak abból, amit a hatalmam alatt lévő emberek a munkájukkal megtermeltek?
Talán Istennek egy hatalmas áldozatot! Ilyesmire gondol ez az ember.
Jézus pedig valami nagyon durvát mond neki. Nem Jézus szavai a durvák, hanem ennek a mélyen tisztelt embernek hasíthatott mélyen a szívébe, hogy miféle arcátlanság, hogy Jézus nem is igazán méltatja őt válaszra. „Igen, töltse ki ott az űrlapot, balra találja a Tízparancsolatosat, aztán dobja a ládába. Következő…”
Engem ne is nézz, mondja Jézus, én nem vagyok érdekes, Isten a jó. A parancsolatokat tudod: „Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat!”
Milyen személytelen! És ennek az embernek itt még fel sem tűnik, hogy ezzel valami gond volna. Szépen, becsületesen válaszol: ezeket mind megtartottam ifjúságomtól fogva.
Én azt hiszem, Jézus ennek az embernek ezt a személytelen életterét vette észre. Hogy nyakig elmerült a bürokráciában, és már-már megfullad benne. A „Jó Mester” is csak egy szabványos, sztenderd megszólítás: „Tisztelt Hölgyem/Uram!” Ki gondol ilyenkor valódi tiszteletre? Inkább valami elmaradás pótlására, valami bírság fizetésére szokták így felszólítani az embert. Te Jóember! – mondhatná Jézus – nem látod, hogy közted és embertársaid közt nem emberi szó van, hanem a pénz beszél, a törvények beszélnek, a szerződések, a tartozások és követelések, a hatalom? Ha megszólalsz, az emberek azt hallják, hogy „tartsd meg a parancsolatokat…”
Két ember közt akkor lehet igazán békesség és mély szeretet, ha Krisztus által teremtenek kapcsolatot egymással – mondja Bonhoeffer. Az ördög pedig valahol meghekkelte a rendszert, és a „Krisztus” szót kicserélhette arra, hogy „pénz”. „Két ember közt akkor lehet igazán békesség és tartós szövetség, ha a pénz által teremtenek kapcsolatot egymással.” Így éljük tehát mindennapjainkat. Pénz által. Mikor templomba megyünk, az Úrvacsora helyére gyakorlatilag a perselyes adakozás lépett. Nem Ő adja magát nekünk, és nem én adom magam Neki, az Új Szövetség jegyében, hanem a pénzemet adom, ebben teljesedik ki az istentisztelet, hogy végül mekkorára nyitom ki a pénztárcámat.
A gazdag embernek pedig mélyebb a pénztárcája, ezért kerül vezető pozícióba is. Mert ő jó ember, adakozó, áldozatkész. Sokszor kis emléktáblákkal is jelzik, hogy pontosan mire is adakozott egy-egy templomban. És sokszor elnézik neki, ha itt-ott kicsit átlépi a törvényt. „Ne paráználkodj” – kezdi Jézus. Feltűnő, hogy megfordítja a parancsolatok sorrendjét. Talán mert a gyilkosságot azért komolyan vették, azt nem úszhatták meg csak úgy. A lopást, a hamis tanúzást is. De a paráznaságot a római jog nem büntette. Szinte társadalmi norma volt. Ahogy ma is az. Az állam nem avatkozik be az emberek „magánéletébe”, párkapcsolati ügyeibe. Ezért Jézus éppen ezzel a parancsolattal kezdi. De ez a gazdag ember, úgy tűnik, lelkiismeretes volt, és hűséges volt házastársához.
Így most ez a feltétel mindenkinek szól, aki úgy gondolja magáról, hogy már elég gazdag ahhoz, hogy ne kelljen a törvénnyel foglalkoznia. Ifjúságodtól fogva, állandóan tartsd meg. Akkor is, ha nincs pénzed, és akkor is, ha van. Ez kell, ez fontos, ezt nem lehet megkerülni. Arra nincs bocsánat, ha valaki pénzen akarja kivásárolni a bűnét, vagy valamiféle különalkut akar Jézussal kötni a társadalmi státusza miatt. Isten országában nincs mentelmi jog. Isten előtt ugyanolyan vagy, mint a többi ember. És ez bizony fájdalmas lehet azoknak, akik a kitüntetett helyzetükből élnek.
De most már, hogy ezt tisztáztuk, jó volna megszabadulni a pénz és a bürokrácia közegéből. Kincseket szerezni a mennyben.
„Oszd szét a szegényeknek.” Nem úgy, mint jótékonyságot. Hanem Jézus nem akarja, hogy úgy járjon ez a temérdek földi kincs, mint háborúban a gabonaraktárak, hogy ha az enyém nem lehet, akkor másnak se legyen, és felgyújtják. A gazdag emberé nem lehet a vagyon, az ő útja arra vezet, hogy szegénnyé kell lennie, hogy megtapasztalhassa a mennyei világot. De a vagyonra olyan sok szegény embernek szüksége van! Dehogy hirdet Jézus általános szegénységet! Itt éppen azt hirdeti, hogy a szegények pedig kapjanak ebből sok ajándékot, gazdagodjanak meg, és ez lesz az ő útjuk az üdvösségre. A lelki, lélektani, vallásos célokon felül Jézus a praktikus szempontokat is figyelembe veszi. Senkit sem hagy elveszni, mindenkire gondol.
A gazdag embernek meg kell tanulnia önmagának lenni, Krisztusban. Mert amint szétosztja a pénzét, eltűnnek mellőle azok, akik az alkalmazásában álltak. Eltűnnek mellőle azok, akik az azonos társadalmi státusza miatt keresték vele a szövetséget. Eltűnnek mellőle azok, akik példaképet láttak benne, és az ő mintájára akartak meggazdagodni. Eltűnnek azok, akikkel szerződéseket kötött. Eltűnnek azok, akik bölcs döntéseket, peres ügyek megoldását várták tőle, mivel neki volt ereje kikényszeríteni az ítélet végrehajtását. Talán a házastársa is eltűnik mellőle, mert ő is csak a tiszteletet kereste, a megbecsülést. De vajon ki az, aki őt magát szereti? Félő, hogy ilyen magas pozícióban már senki sem marad mellette, aki őszinte barátja volna.
Szétosztani a vagyonát, és átélni a társadalmi halált. Mi jót tudok még egyáltalán tenni? – Semmit. Valóban semmit. Nagy kísértés a szegénység: ott is képes vagy megtartani minden parancsolatot? Én kipróbáltam. Ha az Úr nem állt volna oda a csodáival, egyetlenegy parancsolatot sem tudtam volna megtartani. Valósgos vízenjárás a szegénység.
„Kövess engem!” – mondja Jézus. Pillanatokkal a Nagyhét előtt. Meghalni, és Krisztusban feltámadni.
Nem kevesebbre kéri Jézus ezt az idős, gazdag vezetőt.
A követés olyan, mondja Bonhoeffer, mint amikor Péter Jézus szavára kilépett a csónakból a vízre. Semmi biztos talaj nincs előtte, csak a viharos tenger. Csak Krisztus tekintete, Igéje, szava, aki hív: Kövess engem! És Péter kilép a vízre – aztán süllyedni kezd. Ez a gazdag ember nem lép ki a vízre, mert tudja, hogy el fog süllyedni.
Akár így, akár úgy – lehetetlen. Mint áruval megrakott tevének átmenni a szombatnapi városi beléptetőkapun. Péterről szól a következő igeszakasz: „mi otthagytunk mindent, és követtünk téged!” Igen is, meg nem is. Mert akár elindulunk, és megtesszük az első lépést, akár gyengék vagyunk már az első lépéshez is, egyformán elbukunk.
Nincs más utunk nekünk sem, csak a mélységes szomorúság, hogy ez nem megy nekünk, képtelenek vagyunk rá. Nem tudunk a pénz, a bürokrácia fogságából szabadulni. Nem tudunk a gravitáció törvénye alól szabadulni. És ha egy-egy pillanatra meg is történne velünk a csoda, és belekerülnénk még a bizonyságtételekbe is, ahogy Péter a Szentírásba, ez akkor sem végleges, és akkor is kiáltanunk kell a következő pillanatban: „Uram, ments meg!”
Mi jót cselekedjünk, hogy örököljük az örök életet? Érezzük át, soha el ne felejtsük, hogy nem mi cselekszünk, hanem az örökség Istentől van. Neki lehetséges, nem nekünk. Neki lehetséges. Még az is, hogy mi, én és te, „elnyerjük” az örök életet. Krisztusban, aki már elnyerte azt nekünk. Sőt, az örök élet már itt elkezdődik, amikor egy-egy pillanatra mint kőfalon, mint bezárt ajtón, át tudjuk lépni a bürokrácia, a pénz hatalmát, és Krisztusban testvérekké leszünk. Ne a pénzünket, hanem önmagunkat adjuk előbb Neki, hogy aztán a pénzünknek is Krisztus követése közben megszentelt helye legyen, perselyben, adományban, jócselekedetben, vagy egy hétköznapi munkahelyen és hétvégi bevásárláskor.