Kisgyermekeket is vittek hozzá, hogy megérintse őket. Amikor a tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak, Jézus azonban magához hívta őket, és így szólt: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba (Lukács 18,15-17).
Kisgyermekeket, csecsemőket visznek Jézushoz. Egyértelműen úgy viszik az édesanyák a karjukban a gyermeküket, hogy Isten színe elé viszik őket. Isten érintse meg őket. Isten tegye rájuk a kezét, és fogadja el őket, saját tulajdonául. Vegye védelmébe őket az Úr. Mint mikor valaki egy új kocsit vásárol, és valami jó drága bevonatot kér rá, hogy meg ne karcolódjon. Üléshuzatot, szőnyeget, alvázvédelmet, ki tudja, mi mindent, de legjobb beállni a biztonságos garázsba. Bocsánatot kérek a példáért, de bizony előfordul, hogy egy tárgyra jobban vigyázunk, mint egy emberre.
Annyi minden aggasztja a fiatal szülőket: nem fogom-e elejteni, nem fázik-e meg, nem éri-e valami baj, nem fog-e megbetegedni? Valóban azt a táplálékot adom-e neki, amire a leginkább szüksége van? Hogyan neveljem, mit mondjak neki, hogy embert faragjak belőle? Ki bírna elviselni egy ekkora felelősséget: egy emberélet van rám bízva! A magam életével úgy vagyok, hogy ha elrontok valamit, viselem a következményeit. De ha egy ilyen törékeny gyermeknek teszek véletlenül valami rosszat, akkor azt hogyan bírja el a lelkiismeretem?
Isten színe elé, Isten oltalmába viszik ezek az édesanyák-édesapák a gyermekeiket. Mert senki más nem tudja megóvni őket ebben a veszélyes világban, ahová születtek. Neked adom, Uram, a gyermeket, legyen a Tiéd, Te oltalmazd, védelmezd: érintsd meg ennek jeléül. Te adj neki erőt a növekedéshez, hogy gyarapodjon bölcsességben, erőben: érintsd meg. Te gyógyítsd meg minden betegségéből: érintéseddel ajándékozd meg a gyógyító erőddel. Mert csak az nyeri vissza valódi szépségét, valódi egészségét, ami visszakerül Isten tulajdonába.
De a tanítványok valami egészen mást láttak. Rájuk szóltak. Rendreutasították őket. „Helyretették” az édesanyákat: mit képzeltek, hogy személyesen Jézushoz akartok jönni?! Nem vagytok rá méltók!
Mert ki méltó a tanítványok szerint? Hát nyilván azok, akik a tanítványság fokozatai szerint már elértek egy bizonyos szintet. Mint itt, a jógastúdióban. A kezdőknek vannak viszonylag kezdő oktatóik, a haladóknak már képzettebb oktatók tartják az órákat, de a guruhoz csak az igazán kitartóak, szorgalmasak juthatnak be, évek múltán. Mint Jeruzsálemben azok a görögök, akik felmentek az ünnepre, János evangéliuma szerint (21,20-22): „Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni. Fülöp elment, és szólt Andrásnak, András és Fülöp elment, és szólt Jézusnak.” Megvan a rangsor: a görögök Fülöppel beszélnek, Fülöp Andrással beszél, András mehet be Jézushoz. Nem csak úgy, egy ismeretlen édesanya egy síró csecsemővel a karján, egyből Isten elé! Aki már eltöltött néhány hónapot-néhány évet Jézus kíséretében. Aki már meghallgatta a Hegyi Beszédet, legalább. Aki tudja kívülről a Miatyánkot. Aki már osztott kenyeret és halat a kenyérszaporítás alkalmával… Akit Jézus felvitt magával a megdicsőülés hegyére… Aki Jézus nevének segítségül hívásával bénát tudott meggyógyítani… Vannak fokozatok. Akit megkereszteltek – na az odamehet Jézushoz. Aki már járt hittan órára… Aki konfirmált, na az beszélhet Vele. Aki elvégezte a teológiát, hát igazán az méltó arra, hogy Jézussal beszélgessen, és Tőle üzenetet, érintést hozzon. Aki lelkészcsaládba született, na az odamehet az Úrasztalához! De egy egyszerű asszony, aki most toppant be először a templomba, mindenféle pogányos hiedelmekkel? Először majd végigjárja ő is az iskolákat, és majd akkor odaléphet Hozzá, akkor majd kap áldást, védelmet, befogadást. Addig nem!
Büszkék is voltak a tanítványok, hogy ők már tudnak valamit. Őket Jézus már kiküldte kettesével evangéliumot hirdetni, gyógyítani, ördögöket űzni. Ők már megtapasztalták Isten erejét Jézusban. Voltak feketeöves, barnaöves, pirosöves tanítványok.
És Jézus ezt a tanítványi tudást egyszerre lenullázza. Sőt: Jézus először nem is a tanítványokhoz szól, hanem a gyermekeket hívja magához! Csak azután magyarázza meg a tanítványoknak, hogy mit kellene tenniük. „Amikor a tanítványok ezt meglátták, rájuk szóltak, Jézus azonban magához hívta őket.” Őket, azaz az asszonyokat a gyermekekkel, az asszonyokat is csak azért, mert a gyermekek még nem tudtak járni. A gyermekeket elsősorban, mert róluk van itt szó, ők járulnak Isten színe elé. A tanítványok szólnak valamit, de Jézus szava felülírja a tanítványok elképzelését, Jézus szava cselekszik. Befogadja a kicsiket, megáldja a kicsiket, védelmébe veszi őket. És aztán szól Jézus, és mondja, amit nekünk nagyon meg kell jegyeznünk: Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.
Úgy szervezzük meg az istentiszteleti alkalmainkat, hogy a gyermekek ne legyenek kizárva onnét Jézus életet adó érintése elől. Persze, ez nem azt jelenti, hogy síró csecsemők jelenlétében kellene végigkínlódnunk minden prédikációt. Szükségünk van komoly, bonyolult, felnőtt gondolatokra. Szükségünk van arra, hogy az élet bonyolult kérdéseire az Ige választ adjon, 20 percben, 40 percben, 2 órában… És nem volna szeretetteli érintés egy csecsemőnek, ha ezt az időt néma csendben kellene kibírnia. De az érintés egy pillanat, és ez a pillanat fontosabb nekik, mint nekünk minden bölcs elmélkedés. Legyenek ilyen pillanatok a gyülekezetben, amikor Jézus megérintheti azokat, akik befogadást várnak Tőle. Szervezzük úgy az alkalmainkat, hogy ne akadályozzuk őket ebben.
Ilyeneké az Isten országa, akik azért jönnek, hogy Jézus tenyerébe helyezzék életüket, Istennek kedves áldozatként. Bár mi is tudnánk így jönni!
Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba.
Hogy fogadja Isten országát egy kisgyermek? Mint Sámuel, akit Anna elvitt a silói szentélybe, és az Úrnak adott. Sámuel pedig elfogadta, hogy ez az otthona. Elfogadta a kereteket, elfogadta a szabályokat. Bizalommal volt azok iránt, akik körülvették. Pedig Hofní és Fineás nem volt valami megbízható páros. A felnőtt ember valószínűleg óvatosan érkezett, tartva attól, hogy nem történik-e valami visszaélés ez alkalommal. A felnőtt ember már sokszor csalódott életében, ezért elővigyázatos, kritikus, bizalmatlan. „Megutálták az emberek az Úrnak szóló áldozatot” – írja Sámuel könyve (2,17). Nem tudtak őszintén az Úr elé járulni, mert ott állt ez a két megbízhatatlan, kapzsi, gonosz ember, aki még az imádságot is tönkretette. És az emberek eltávolodtak Istentől miattuk. Nem így Sámuel. Sámuel gyermeki bizalma áthatolt az emberi gonoszságon is, és utat talált egyenesen az Úrhoz. Én azt hiszem, ez volt az ő titka, hogy tudott kisgyermek lenni az Úr előtt, az Úr földi egyházában is. És bizalmáért cserébe az Úr megóvta őt a földi gonoszságtól.
Ha nem úgy fogadjátok Isten országát az egyházon belül, mint egy kisgyermek, hanem válogatni kezdtek tanok tisztasága, erkölcsi ítéletek és kívánatos kedélyállapotok szerint, akkor semmiképpen sem mentek be az Isten országába.
Nagyon kemény figyelmeztetés ez nekünk, tanult, Bibliát, teológiai szakirodalmat, dogmatikákat, etikákat szívesen olvasó, ezeken elmélkedő embereknek. Légy naiv. Légy olyan, mint a kis Sámuel, és akkor az Úr szólni fog hozzád!
És igen, az Úr el fogja mondani a maga ítéletét azokról a dolgokról, amiket tárgyalni szoktunk, ahogy Sámuelnek is kijelentette az ítéletet Éli háza népe fölött. De egészen más az, hogy mi ítélünk, és ezzel elzárjuk magunkat Isten országa elől, vagy az Úr ítéletét halljuk. Amiben legtöbbször mi is részesek vagyunk. Mert mi, emberek összetartozunk, testvérek vagyunk, és ezért a bűnünk is közös, és az ítélet is közös rajtunk. Ezért együtt könyörgünk kegyelemért is ilyenkor.
Bemenni az Isten országába azt is jelenti, hogy ítélni fogunk. Hogy jogunk lesz kimondani Isten szavát a világ fölött. De ezt csak akkor tehetjük meg, ha tudunk bízni, ha Istenre tudjuk bízni a dolgok megítélését, értelmezését, értékelését. Ha olyanok vagyunk, mint a kisgyermekek, akik megkóstolják a világot, akik érzik a világot, akik igazán közvetlenül élnek, előfeltevések és fenntartások nélkül.
Engedjük magunkat Jézushoz jönni, mert Ő hív minket magához. Ajándékozzuk magunkat Neki, bízzuk magunkat Őrá, keressünk menedéket, védelmet Nála. Engedjük, hogy megérintsen minket, hogy sajátjának mondjon, hogy azon a néven szólítson minket, ahogy Ő ismer, ahogy elgondolt, kitalált minket.
Mielőtt tanítványok lennénk, és kezdenénk túl sokat tudni, menjünk oda közvetlenül Őhozzá!