9 Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: 10 Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. 11 A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. 12 Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. 13 A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! 14 Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik. (Lukács 18,9-14)
„Mert ahogyan a villám az egész égbolton egyszerre villan fel és fénylik, úgy jön el az Emberfia is az ő napján.” (Lukács 17,24)
„Készülődés az utolsó ítéletre.” Lukács evangéliumának ez a szakasza ezt a címet viselhetné. Bele ne fáradjatok az imádkozásba, az Isten-várásba. El ne halványuljon a hitetek a hosszú idő alatt! „Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (18,8)
Igen, ki kell tartani! De mi az, ami az ítélet napján ér valamit Isten szemében? Miben legyünk erősek? Mit gyűjtsünk, hogy elegendő legyen arra a napra? Mi az, amiben nem szabad elfáradni?
Az egyik bevett gyakorlata az emberiségnek az erkölcs, a morál. Légy jó! És ha én jó vagyok, mert igaz ember vagyok, akkor békében fekszem le este, és nyugodt lelkiismerettel állok oda az Úr elé bármikor. Mindent lelkiismeretesen csináltam, nincs okom félelemre – mondja az ember, amikor igaznak tartja magát. Erről az emberről szól a farizeus és a vámszedő példázata. „Mondom nektek, ez (a vámszedő) megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz (a farizeus)” (14). De ha nem az igaz embereké a mennyek országa, akkor kiké?
Azután van az okos, a bölcs ember. A vérbeli tanítvány. Aki büszke arra, hogy milyen kiváló mestereknél tanulta tudományát és bölcsességét. Aki úgy gondolja, a mennyországba van valami felvételi vizsga, és van egy bekerülési ponthatár. És ő egész életét arra teszi fel, hogy erre a vizsgára készüljön. Jó pap holtig tanul, és a sírkövére az van írva, hogy „vizsgázni mentem”. Ezeknek a vérbeli tanítványoknak mondja Jézus, hogy „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa” (18,16). Ha nem a tudósoké és a bölcseké, akkor kiké?
Talán azoké, akiknek nagy vagyona van, és sokakat tudnak segíteni belőle. Az adakozó, nagylelkű embereké Isten országa! – És kapjuk az újabb történetet, a gazdag ifjú történetét. – Jó Mester! – szólítja meg az ifjú Jézust. – Te jó vagy hozzám, és én eszerint értékelem az embereket magam körül is, hogy ki az, aki jó másokhoz. Én is szeretnék jó lenni! Mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Igen, persze, megtartottam a parancsolatokat, de én nem hiszem, hogy elég tisztának, bűntelennek lenni Isten előtt, olyannak, aki nem sértette meg a törvényt. Én azt hiszem, hogy valami más is kell még, valami jóság. És én azt hiszem, a gazdag ifjú azt várja Jézustól, hogy valami anyagi áldozatra kérje meg őt: adj a szegényeknek a vagyonodból. Vagy: fogadj be egy nincstelent, és ültesd asztalodhoz. Vagy: vállald egy fiatal taníttatásának költségeit. Szerezz érdemeket a vagyonoddal, használd Istennek kedves módon a vagyonodat, és akkor üdvösséged lesz. Ezt várta a gazdag ifjú, ezért kérdezte Jézust, hogy mondjon neki egy nemes célt, amit támogathat. De Jézus azt mondja, hogy nem a jótékony ember megy be az üdvösségre. „Add el minden vagyonodat, oszd szét a szegényeknek” (22). A vagyonod nem segít, ezért, hogy tisztuljon a kép, válj meg tőle, ne is legyen vagyonod.
Nem segít az erkölcsi tisztaság, nem segít a tudás és a bölcsesség, nem segít a vagyon és a jótékonyság. Nem a példás erkölcsű szentek, nem a bölcs tudósok és nem a gondos tulajdonosok üdvözülnek. Nem a papok, nem a professzorok és nem a cégvezetők. És tegyük hozzá az összes többi területet: nem az ihletett művészek, nem a kiemelkedő sportolók, nem a hős honvédők, nem a leleményes feltalálók, nem az ügyes kézművesek, nem a lelkiismeretes ápolók…
A szentek, még ha életükben nem szegtek meg egyetlen szabályt sem, mondják azt, hogy „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” A nagy tudásúak legyenek olyan naivak, amikor Istennel beszélgetnek, mint a ma született csecsemők. A gondos tulajdonosok pedig legyenek olyan gyorsak az engedelmességre, amikor Jézus parancsait kell követniük, mintha semmi másuk nem volna, mint az az egy szál ruha, amiben állnak. Így részesedhetünk Jézus Krisztus főpapi, főprófétai és királyi tisztségéből.
Valljuk az egyetemes papságot: azaz, lehetünk papok, akik mások vétkeit viszik a maguk testében Isten ítélőszéke elé: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Lehetünk próféták, akik nem tudósok, mert nem a maguk eszére támaszkodva, a világ immanens törvényeiből vonnak le következtetéseket, hanem akik nyitottak arra az újra, amit Isten cselekszik szuverén akaratából ezzel a világgal, azokra a dolgokra, amiket nem lehet megsejteni, mert csak Isten jelentheti ki nekünk. És lehetünk vezetők ott, ahová a mi Urunk állított. De nem úgy, ahogy a világban szokásos, hanem aki a nagyobb, az legyen a kisebb közöttünk. Jézus Krisztust követni, az Ő szavának engedelmeskedni, szétosztani azt, ami nincs, az 5 kenyeret és a 2 halat 5000 embernek: ez a legnagyobb hatalom.
Ebbe a hármasba illeszkedik a farizeus és a vámszedő példázata. Ha Isten üdvözítő rendjébe szeretnél beállni, és az erkölcs, a morális kérdések foglalkoztatnak, akkor térj meg, nézd ezentúl fordítva a világot!
Jézus észrevett egy csoportot, akik igaznak tartották magukat. Pontosabban szólva: meg voltak győződve arról, hogy ők igazak. Egészen biztosan érveik is voltak rá. Sokat foglalkoztak azzal, hogy ők bizonyíthatóan is igazak legyenek. Volt egy checklistájuk, hogy mit kell megtennie, mit tilos megtennie egy embernek, hogy igaznak lehessen mondani. Fel is sorolja „imájában”: tilos a rablás, a gonoszság, a paráznaság. Tilos a vámszedés. Böjt kétszer egy héten, tizedfizetés minden jövedelemből. Tudjuk, hogy ott volt még a 613 parancsolat is, amit egy tisztességes farizeusnak be kellett tartania. És ő vigyázott magára, figyelt magára. Meggyőző volt, ahogy lelkiismeretesen minden parancsra külön odafigyelt. Meggyőzte önmagát is, és meggyőzték egymást is ebben a körben. Ebben a csoportban igaznak tartották magukat, és aki valamelyik kritériumon elcsúszott, azt könyörtelenül kizárták maguk közül. Arra úgy tekintettek, mintha nem is létezne. Ez a néhány ember „a többieket pedig lenézte”. Semmibe vette. Átnézett rajtuk. Úgy tekintett rájuk, mintha nem is léteznének, vagy nem volnának emberek.
És ezen a ponton jelenik meg az ő bűnük. A dehumanizálás bűne. Én nem vagyok olyan, mint ez itt! Én ember vagyok, de ennek nincs joga a templomba sem bemenni! Én bejöhetek Isten színe elé, felemelhetem a tekintetemet, feltarthatom imádkozva hálával, örömmel, Istent magasztalva a kezeimet, mert tiszta vagyok. De ennek nem is volna joga itt a közelben sem lenni! Egyáltalán miért zavarja meg az én tiszta és szent tevékenységemet?
Jézus nem azért dicséri meg a vámszedőt, mintha a kollaborálás a római hatalommal erény volna. Nem is azért dicséri meg, mert merte elmondani a bűneit. Hanem azért, mert nem önmagában, hanem csakis Istenben bízik, hogy valahogy mégis „igazzá” lehet Isten előtt. Egyenesbe jöhet Isten előtt. Bízik Istenben, hogy valahogy mégis lehetséges, hogy ő, a menthetetlenül bűnös, a reménytelen eset, Istennél kegyelmet kapjon, és elnyerje az örök életet. A vámszedő abban hisz, hogy Isten irgalma nagyobb az ő bűnénél. És ebben tökéletesen igaza van.
Megigazulva megy haza: és ez nem azt jelenti, hogy visszaül a vámszedő asztalhoz, és beszedi a vám sokszorosát ezek után is. Ez a vámszedő őszintén megbánja, hogy eddig kárt okozott. Amikor Isten irgalmáért könyörög, egyúttal új életért is könyörög. Hogy legyen miből megélnie, anélkül, hogy másokat ki kellene fosztania. Hogy ő se legyen embertelen azokkal, akiktől a vámot beszedi. Hogy Isten országában legyen számára egy hely, egy apró zug, ahol dolgozhat, ahol élhet, hogy ne kelljen több bűnt elkövetnie: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnös embernek! – hogy ne bűnös ember legyen ezentúl a nevem, hanem igaz ember.
És Isten cselekszik. Ez ennek a történetnek egészen biztosan a háttere, hogy nem csak lélekben történik valami a vámszedővel, hanem külsőleg, az életében is. Kiszabadul abból az életből, abból a szerepből, amiért nem tekintették őt embernek azok, akik igaznak gondolták magukat. Mint amikor az ókorban a „megváltó” kiváltotta a rabszolgaságból a rokonát, hogy visszaadja neki a szabadságot.
Aztán visszamegy valamikor ismét a templomba imádkozni, és azt fogja mondani: „Istenem, hálát adok neked, hogy megszabadítottál korábbi életemből, és már nem vagyok olyan, mint voltam. De még mindig bűnös vagyok, kérlek továbbra is szabadíts még azokból a bűnökből, amiknek foglya vagyok. Szülj újjá naponként! Irgalmazz nekem, bűnösnek!”
Mert nem szabad belefáradnunk az imádkozásba. Akkor sem, ha fájdalmat okoznak nekünk – mint az özvegynek a hamis bírónál –, és úgy imádkozunk szabadításért, és akkor sem fáradhatunk bele, ha bűneink foglyai vagyunk, és Istenünk irgalmáért imádkozunk. Nem szabad belefáradnunk abba, hogy bocsánatért imádkozzunk. Mert Isten nem akarja a bűnös ember halálát, hanem Szabadítót küldött nekünk, Jézus Krisztust, hogy megigazulva élhessük az igazi, Istentől rendelt életünket.
Vajon, amikor Urunk visszajön az utolsó napon, lesznek-e még, akik hisznek az Ő kegyelmében, akik képesek hittel kimondani, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket!? Fel tudjuk-e emelni a tekintetünket, amikor mint a villám az égen, megjelenik ragyogva az Emberfia, hogy aztán ismét azonnal lesüssük a szemünket, és azt mondjuk: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!?
Bele ne fáradjunk, így is imádkozni!