1 Jézus arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. 2 Így szólt: Az egyik városban volt egy bíró, aki Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. 3 Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben! 4 Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, 5 mégis mivel terhemre van ez az özvegyasszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül. 6 Azután így szólt az Úr: Halljátok, mit mond a hamis bíró! 7 Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? 8 Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön? (Lukács 18,1-8)
Pál apostol szavait szoktuk idézni: „Szüntelenül imádkozzatok”, „Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,16-18).
Jézus is azt mondja, hogy „szüntelenül imádkozzatok”! – De Ő ismeri az emberi sorsot, és tudja, hogy nem adatik meg, hogy mindenkor örüljünk, hogy mindenért hálát adjunk. „Mindenkor imádkozzatok!” – mondja Jézus, és hozzáteszi, hogy nem szabad belefáradnunk, kimerülnünk, elgyengülnünk benne. Nem törhetünk meg, nem adhatjuk fel, nem éghetünk ki, akkor sem, ha nincs visszajelzés, nincs eredmény. Küzdeni kell az utolsó, az utolsó utáni csepp erőnkig. Mégpedig az igazságért! A saját igazságunkért! „Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak…?” Éppen azért kell szüntelenül imádkoznunk, mert még nincs okunk hátradőlni, és felhőtlenül örülni, még nem mindenért szabad hálát adnunk, hanem van, amiért szívből el kell keserednünk, hogy annál őszintébben tudjunk Istenünkhöz fordulni imádságban.
Pontos a kép, amit Jézus elénk hoz. „Az egyik városban volt egy bíró, aki Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte.” El tudjuk képzelni. Láttunk már ilyet. Bírót, tanárt, főnököt, valami döntéshozót, aki annyira felülemelkedett e világ gondjain, hogy az igazságszolgáltatást már nem tartotta fontosnak. Felőle akár meg is ölhetik egymást a rá bízottak. Majd minden elrendeződik a maga természetes dinamikája szerint. „Ha belenyúlok a darázsfészekbe, még nekem lesz bajom!” „Dehogy kell itt igazságot szolgáltatni! Oldják meg maguk között!”
És mit mond az igazán krisztusi tanítás? „Szeressétek ellenségeiteket! „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé.” „Aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda annak arcod másik felét is!” „Bocsássatok meg egymásnak.” Ha összegzem ezeket a tanításokat, a végén az jön ki, hogy a keresztyénséget valami gonosz hatalom agyalta ki, hogy engedelmes, jól kezelhető birkákat faragjon belőlünk. A hívő ember mindig enged, mindig csak elszenvedi az igazságtalanságot, mindig csak megbocsát, és az ellenség végül kiirtja az utolsó hívő embert is a világból: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”
Nem olyan-e így Isten, mint ez a hamis bíró, aki mindig az erősebbnek, a gazdagabbnak, az aljasabbnak ad igazat, mert úgy kényelmes, arra van számára a könnyebb ellenállás? Csak konfrontálódni ne kelljen senkivel, mert az soha nem kifizetődő! Ilyen Istenünk lenne, amikor az ellenség szeretetére és a megbocsátásra kér minket? Hol van az igazságszolgáltatás helye? Van egyáltalán helye a hit, a vallás világában az igazságszolgáltatásnak?
És Jézus azt mondja, hogy ha csak ennyit hirdet egy vallás, akkor valamiről nagyon megfeledkezett, akkor az evangéliumról feledkezett meg. Mert az evangélium elsősorban azt jelenti, hogy jön Isten országa, jön a felmentősereg, aki átveszi a hatalmat, és minden gonosz erőt visszaparancsol az alvilágba, fogságba, hogy többet ne tehessen kárt azokban, akik hűségesen Isten akaratát szeretnék követni. Ha egyszerűen csak valamiféle sztoikus „elengedésről”, „belenyugvásról”, szenvtelenségről prédikálunk, akkor éppen az evangéliumot tagadtuk meg.
Mária éneke is erről szól:
46 Mária pedig ezt mondta: Magasztalja lelkem az Urat, 47 és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben, 48 mert rátekintett szolgálóleányának megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, 49 mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, 50 irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. 51 Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. 52 Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; 53 éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel. 54 Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, 55 amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.
Lesz igazságszolgáltatás a megalázottaknak, a gyengéknek, az özvegyeknek. És ebben a hívő embernek feladata van. Küzdeni kell az igazságért. A bennünket ért igazságtalanságok ellen is küzdeni kell. Imádságban, elsősorban. Ha Istennek vagyunk a gyermekei, akkor Istent magát érte támadás, amikor a mi kárunkra gazdagodott meg valaki, amikor a mi szenvedésünk árán szórakozik valaki. Isten országa nem valamiféle földterület, amit fegyverrel-katonával meg lehetne szerezni, hanem Isten országa mi magunk vagyunk. Ezért kell küzdeni azért, hogy a mi Bíránk igazságot szolgáltasson nekünk, és ne hagyja annyiban a dolgokat. Hisszük-e, hogy az Övéi vagyunk? Küzdünk-e annyira, hogy el ne tűnjön egy-két generáció alatt Isten országa? Lesznek-e még jövőre is imádkozó emberek, akik várják az igazságot? Vagy betagozódunk a gonosz erők mindent átrendező rendszerébe, és önként lemondunk az üdvösségről?
De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?
Lukács evangéliumában lassanként közeledünk a Nagyhét történéseihez. Valójában Jézus végrendeletét olvassuk, „intelmeit”, amit tanításként az apostolokra hagy. Hogyan éljenek majd akkor, ha Ő nem lesz velük. Abban az átmeneti időszakban, amikor Ő már nem lesz közöttük, és még nem jön el végítéletre. Erre a hosszú időre vonatkozik ez a buzdítás, ösztönzés, motiváció: „Mindenkor imádkozzatok az igazság érvényesüléséért!” Nekünk szól ez.
De néha, valljuk be, belefáradunk. És már-már az a gondolat is megkísért minket, hogy talán a mennyei Bíró is ilyen igazságtalan lehet, mint ez a hamis bíró. Lám, az egyszülött Fiát is hagyta meghalni a kereszten!
Sokszor tévedünk ilyen gondolatok irányába. Különösen is, hogy él a köztudatban, az egyházi magyarázatok közt egy olyan lelkület, ahol Jézusra úgy tekintenek, mint valamelyik szabadságharcos hősre. Egy Petőfire, aki elszavalta a Nemzeti dalt, majd hősi halált halt a harctéren. Mint egyre az aradi vértanúk közül, akik nemesek voltak életükben, és haláluk pillanatában is példamutató hitvallásokat hagytak ránk. Aki a hazájáért, nemes ügyért, egy ország népéért, szeretteiért életét adja, az hordoz magában valamit az isteni szeretetből. Megrendülünk, és szent tisztelettel állunk meg az emléke előtt.
Jézus meghalt a kereszten azért, hogy mi megbékéljünk egymással, hogy felbátorodjunk az egymás iránti szeretetre. Jézus eltűrte az ellene elkövetett bűneinket, hogy mi is könnyebben elengedjük egymásnak a sérelmeinket. Ő példát adott ebből a hősiességből, hogy így békéltesse meg a világot.
Megrendülünk, mekkora szeretettel fordult oda mindenkihez. Megrendülünk, ha arra gondolunk, hogy Jézus nem csak kortársaiért vállalta ezt a gyötrelmes halált, hanem értünk, akik most élünk évezredekkel később.
Boldogan követjük Isten parancsait, ha átérezzük ezt az önzetlen, hűséges szeretetet, amivel Jézus életét adta értünk.
Szép ez a gondolatmenet, de mégiscsak hiányzik belőle az öröm. A fájdalom van benne, a szomorúság, a veszteség. Október hatodika. „Légy hű mindhalálig.”
De hol van a mondat folytatása, hogy „és neked adom az élet koronáját”?
Szüntelenül imádkozzunk, hogy mennyei Bíránk nekünk adja az élet koronáját! Hogy tovább jussunk október hatodikánál. Az evangélium az, hogy Jézus Krisztus harmadnapon feltámadt a halottak közül. Feltámadt! Akkor is, ha a word helyesírásellenőrzője pirossal húzza alá a „feltámadt” szót, mert számára ez a szó annyira ismeretlen, mintha még sohasem hangzott volna el. Felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. És amikor eljön, igazságot szolgáltat mindenkinek. Senkit sem hagy igazságtalanságban. Még ha most úgy is érezzük néha, hogy Isten olyan, mint ez a hamis bíró, aki nem is foglalkozik azzal, ha mi itt lenn, ezen a poros-sáros világon szenvedünk, sírunk, éjjel-nappal segítségért kiáltunk.
Ha egy nemtörődöm bíró igazságot tudott szolgáltatni ennek az özvegynek, akkor Istenünk ne gondolna ránk? Ha ez az özvegy tudott egy köztudottan nemtörődöm bírónál elég kitartó lenni, akkor mi is lehetünk kitartóak az imádságban, még ha érzéseink, gondolataink, tapasztalatunk ellent is mondana Jézus szavainak, az evangélium örömteli ígéretének.
Jó példa ez az özvegy. Az özvegyek azok, akiknek semmiféle kapcsolatuk nem volt, semmiféle protekciójuk. Csak ő maga volt, egyszál egyedül. Egészen rá volt utalva a másik ember jóindulatára. A hamis bírótól pedig valóban semmit sem várhatott. De az igazság, amiért az özvegy küzdött, erős igazság volt. Én azt hiszem, hogy nem is csak egyszerűen a maga igaza, hanem Isten igazsága. Mert Isten személyes ügyének tekinti a gyengék, az özvegyek, az árvák védelmét. Ahol egy gyenge, védtelen emberrel szemben igazságtalanságot követnek el, ott magával Jézussal szemben követik el az igazságtalanságot. És ott maga Jézus áll ki, az Ő ereje hordozza az ember kérését, és nem hagyja annyiban.
És ez a mennyei erő, a Szentlélek ereje szelíden, de kitartóan jár közbe. Nem azért, hogy tönkretegyen valakit, hanem hogy megmentse azt, aki belepusztulna ebbe az igazságtalanságba. Minden ésszerű remény nélkül. Ha szó szerint veszem a görög szöveget, a hamis bíró azt mondja: „nehogy a végén eljöjjön, és kapjak tőle a szemem alá.” Pedig, nem hiszem, hogy ez reális veszély lett volna. Egy magára maradt asszony, hogyan ütne meg egy köztiszteletben álló férfit? Inkább működött a lelkiismerete – igen, ezt érdemelné azért, ahogy az emberekkel bánik. Vagy méginkább a Szentlélek ítélete ez rajta. És akkor igazságot szolgáltat. Tapasztalat ez, hogy sokszor megtörténik mást most, ebben az életben ezekkel a mindenfelé működő hamis bírákkal, hogy egy-egy pillanatban felébred a lelkiismeretük.
Mennyivel inkább igazságot szolgáltat a mi mennyei Atyánk! Csak legyen erőnk küzdeni, imádkozni az igazságért. Csak fel ne adjuk. Csak nehogy elhiggyük, hogy Ő nem törődik velünk. Nehogy úgy tegyünk, ahogy az egyház, és a világ tett Jézus kereszthalálával és feltámadásával, hogy csak a halálában hisz, mert az megismételhető, az máskor is előfordult, az hihető. A feltámadást, Isten igazságát, hogy nem hagyta Őt a halálban, hanem mindennél nagyobb dicsőséggel és hatalommal ruházta fel, ezt elfelejtjük? Ha nyilvánvalóvá válik, hogy igaz az evangélium, vajon hinni fogjuk-e még? Vagy Urunk, amikor visszatér, hitetlenül fog ránk találni?
Egyetlen órát sem tudunk Vele virrasztani? … Imádkozzunk, hogy kísértésbe ne essünk, hogy el ne felejtsük, hogy Ő harmadnapra feltámadott, és most is értünk küzd a mennyei Atya jobbján, hogy minden igazságtalanságtól megszabaduljunk, és értelmet nyerjen minden lemondásunk, megbocsátásunk, alulmaradásunk. Hogy ne az emberi kegyetlen „igazság”-szolgáltatásból, és a bosszúból próbáljunk meg valamit kiigazítani, hanem a tökéletes mennyei igazságból részesedjünk végül.
Mindenkor imádkozzunk azért, hogy jöjjön el Isten igazsága, hogy valóban tisztán örülhessünk, és őszintén hálát adhassunk mindenért.