35 Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. 36 Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi az. 37 Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. 38 Ekkor így kiáltott fel: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! 39 Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! 40 Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: 41 Mit kívánsz, mit tegyek veled? Ő így szólt: Uram, hogy újra lássak. 42 Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. 43 És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent (Lukács 18,35-43).
A jerikói vak meggyógyítása. Jézus elindul Jeruzsálem felé tanítványaival. „Maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak” (31). Mit tudhattak volna a tanítványok a jerikói vak meggyógyítása előtt? „Beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak” – mondja Jézus. És itt természetesen gondol a szenvedésére, gondol a kereszthalálára. De nem csak erre. Mindaz beteljesedik, ami meg van írva róla.
„Nyisd meg a vakok szemeit” – olvassuk Ézsaiás könyvében (42,7). Jézusnak szól Isten parancsa: nyisd meg a vakok szemeit! Honnan ismerjük fel Isten Szolgáját, akit várunk? Onnan, hogy megnyitja a vakok szemeit! Jézus elindul Jeruzsálem felé, és ha valóban Ő Isten választottja, akiben gyönyörködik, akit Lelkével ajándékozott meg, aki törvényt hirdet a népeknek, … akiben népét megajándékozza szövetségével, aki a nemzetek világossága – akkor vakok szemeit fogja megnyitni. Ha Péter hittel kimondta, hogy Te vagy a Krisztus, a Messiás, az Isten Fia, akkor most tudnia kellene, hogy mi fog történni: Jézus megnyitja a vakok szemeit.
Persze, az ember úgy van az Isten kijelentéseivel, hogy hiszi is őket, meg nem is. Egyszer nagy magabiztossággal mond valamit, de amikor az élet megköveteli, hogy minden látszólagos körülmény ellenére ragaszkodjunk a hitünkhöz, akkor már nem olyan egyszerű.
Történt pedig, amikor Jézus Jerikóhoz közeledett, hogy elkezdett beteljesedni az, ami meg van írva az Emberfiáról. Jézus hűségesen teljesíti mennyei Atyja parancsát: nyisd meg a vakok szemeit! Ennek kell itt történnie. És mi is, ha közelről odafigyelünk Isten kijelentésére, akkor időről időre megsejtjük, hogy minek kell következnie. Ne hunyjuk be akkor a szemünket!
*
Hogyan zajlik le ez a gyógyítás? Az ember azt várná, hogy ha Jézus ennyire tisztában van az Atya parancsaival, akkor odamegy egy vakhoz, vagy minden vakhoz, akire rátalál, és mindegyiküknek megnyitja a szemét: tessék, nézzétek micsoda hatalmam van! Boruljon le előttem mindenki, mert hatalmam van megnyitni a vakok szemeit – de ha nem tetszik valaki nekem, akár meg is verhetem vaksággal. Valóban ilyen hatalma volt Jézusnak. Ha úgy döntött volna, el is vehette volna valakitől a látását. Ahogy Pál később Jézus Krisztus nevében valóban tesz ilyet egy éles helyzetben. Amikor Cipruson jártak Barnabással, egy Barjézus nevű zsidó varázsló próbált Isten Igéjének útjába állni. „Saul pedig, akit Pálnak is hívnak, megtelve Szentlélekkel ránézett, és így szólt: Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? Most íme, az Úr keze rajtad van, megvakulsz, és nem látod a napot egy ideig! Erre hirtelen homály és sötétség szállt rá, és botorkálva keresett vezetőket” (ApCsel 13,4-12).
Jézusnak hatalma van, Ő mégis megvárja, míg hittel odafordulnak Hozzá. Mert nem csak az Ő küzdelme ez értünk, mindenféle szempontból vakokért, betegekért, gyengékért, hanem a mi küzdelmünk is, a hit erejével, a bennünk lakó Szentlélek erejével. Meg kell vívni a csatát, meg kell harcolni a hit harcát, csak akkor van győzelem. Ez odaszánásokkal, áldozatokkal, lemondásokkal jár. Elszakadni valamitől, valakitől, hogy Istenhez, Jézus Krisztushoz még közelebb kerüljünk.
Ül a vak ember az út mellett, és teljesen a körülötte állókra van ráutalva. Ha adnak neki pénzt, akkor van mit ennie, ha nem adnak, akkor nincs. De ennél is súlyosabb, hogy mások látnak helyette. A vak ember csak azt látja, amiről a többiek beszámolnak neki. Olyan egy kicsit ez a vak ember, mint mi vagyunk a vasárnapi istentiszteleten, vagy amikor kinyitjuk a Bibliát, és elkezdjük olvasni valamelyik evangéliumot. Nem látjuk Jézust, csak azt tudjuk, amit a körülötte állók elmondanak nekünk. „A názáreti Jézus megy arra”. Akiről mondanak ezt is, mondanak azt is.
És akkor megszólal a Szentlélek a vak ember által: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” A Szentlélek tökéletesen rá van hangolódva Isten Igéjére, ami beteljesedésben van Jézus életében. „Az Emberfia”, „Az Úr Szolgája”, vagy egyszerűen a Király, Dávid kései leszármazottja, akié a hatalom az egész országban. Akit Isten küldött, aki nem egy soronkövetkező dávidi leszármazott, hanem A Messiás, akit évszázadok óta vártak, akiben mennyei erők működnek, aki olyan hatalmas, hogy uralmának soha nem lesz vége. Olyan titokzatos személy, hogy csak félve mondjuk ki: Isten maga. Aki megnyitja a vakok szemeit! „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.” – mondta Jézus Péternek, amikor megvallotta hitét, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia (Mt 16,16-17). Boldog a vak koldus, mert nem test és vér fedte fel előtte, hogy Jézus meg fogja nyitni a szemét, hanem az Ő mennyei Atyja. Erre a bennünk lezajló kijelentésre vár Jézus, amikor közénk jön. A Szentháromságnak itt gyakorlati, életmentő jelentősége van: A mi mennyei Atyánk az Ő bennünk munkálkodó Szent Lelke által kijelenti nekünk, hogy itt van Isten köztünk, Jézus Krisztus, az Ő Fia, akihez kiálthatunk segítségért.
A koldus tudja, Ki megy el mellette. A koldus nem csak tudja, hanem cselekszik is, azonnal él az Istentől elkészített alkalommal, és kiált: könyörülj rajtam! A Szentlélek bátorságot ad neki ehhez. És példát ad nekünk: mi is kiáltsunk a koldusok szemtelenségével, amikor a Szentlélek kijelenti nekünk, hogy Jézus van itt, most van itt a pillanat, amikor kegyelemért fordulhatunk Őhozzá.
És nem igaz, hogy Urunkat kell ostromolni olyan sokáig. Hanem azt a tömeget kell legyőzni, amelyiktől mostanáig az életünk függött, akiktől egyáltalán hallottunk valamit Jézusról. Amikor betölt minket a Szentlélek, akkor túl kell lépnünk azon, ami a körülöttünk állók rendjébe belefér: „ma már nincsenek csodák”, „a Szentlélek korszaka az apostolok kora volt”, „ma már ezt az ókori világnézetet túlhaladtuk”, „te csak egy koldus vagy, te nem tudhatsz Jézusról semmit, te maradj csöndben, és majd ha Jézus elment, akkor beszámolunk neked mindenről.” Ilyen nincs egy gyülekezetben. Egy Istentiszteleten mind közvetlenül hivatalosak vagyunk Isten kegyelméhez. Ha nem is kiabálva, tolakodva, dulakodva és ordítozva, de mégiscsak magát Jézus Krisztust kell megszólítanunk, egyen-egyenként: Jézus, Isten Fia, könyörülj rajtam! Akkor is, ha a körülöttem álló jóakarók meg vannak győződve róla, hogy „ez menthetetlen!”, nincs és nem is lehet olyan segítség, ami a koldus voltomtól bármikor megszabadíthatna. A Lélek hangját követni, szemben a tömeg hangjával. Ez a hit harcának lényege.
Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: Mit kívánsz, mit tegyek veled?
Jézus parancsol, mert most már nyíltan vállalja, hogy igen, Ő a Király, akinek joga van parancsolni. A koldustól mégis azt kérdezi, hogy mit kívánsz? Szolgálat ez, már nem parancs itt ebben a pillanatban.
„A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál. Mert ki a nagyobb? Az, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál? Ugye az, aki asztalnál ül? Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Lk 22,25-27).
A koldus lehetetlen kívánságát is teljesíti Jézus, és azóta is olyan sok lehetetlen kívánságunkat teljesíti, amikor felismerjük az egyszerű názáreti Jézusban Isten Fiát, és van bátorságunk irgalomért, kegyelemért kiáltani Őhozzá. Nyilvánosan. Én azt hiszem, ez is fontos eleme ennek a könyörgésnek, hogy nem csak a belső szobánkban, titokban imádkozunk, hanem felvállaljuk Őt a kíváncsi, tolongó tömeg előtt. Kockázat van ebben, mert ki tud egészen biztosra menni, amikor a láthatatlan Szentlélek erejéről, hatásáról van szó? Ki meri vállalni a kockázatot?
De a koldust megtartotta a hite. És a koldus most már nem csak lelki szemeivel láthatja Jézust, hogy kicsoda Ő valójában, hanem hitéért testi szemeivel is láthatja Őt. És ez a látás egy új élet kezdete a számára. Szabadulás egy földi pokolból.
Urunk, Jézus, Isten Fia, könyörülj rajtunk, hogy szabadulhassunk mindenféle földi börtöneinkből, fogságainkból, poklainkból! Könyörülj rajtunk, akkor is, ha a mellettünk állók el akarják hallgattatni a kiáltásunkat! Vállalunk Téged akkor is, ha ez valamiféle zavaros illemszabályoknak vagy politikai korrektségnek ellentmond. Urunk, Jézus, Isten Fia, könyörülj rajtunk, és szabadíts meg minket, hogy a Te dicsőségedre élhessük életünket!
*
Már csak egyetlen rövid szempontot érdemes megfontolni. Jézus 2000 évvel ezelőtt járt itt a földön. A koldusnak, úgyszólván egyszerű dolga volt, mert Jézus testi valójában ment el mellette. Meg tudott állni Őelőtte, emberi nyelven tudtak beszélgetni egymással. Olyan megfogható volt az egész, még ha Jézus isteni lénye nem is volt mindenki számára nyilvánvaló.
Ma is rászorulunk egy olyan helyre, egy olyan pillanatra, ahol látható, tapintható módon észleljük Jézus jelenlétét. Szükségünk van arra, hogy lássuk Őt valahogy. Legalább közvetett formában, hogy a láthatókon keresztül az Ő láthatatlan lényéhez is utat találjunk, valamiféle lelki látást.
Mert ilyen az ember, hogy nem tud egy elképzelt személyhez ragaszkodni, imádkozni, beszélni, bármilyen részletesen is számoltak be róla. Találkoznunk kell Vele valahogy, közösségbe kell kerülnünk Vele valahogy.
Ezért ennek a történetnek, a jerikói vak meggyógyításának van egy jövőbe mutató funkciója is: amikor istentiszteletre készülünk, amikor Úrvacsorára készülünk, amikor Jézus Krisztus szenvedésére, kereszthalálára és feltámadására emlékezünk, akkor van a legnagyobb szükségünk látásra. Arra a lelki látásra, ami ennek a vak koldusnak volt. Hogy ne legyünk olyan tudatlanok, mint a tanítványok, akik semmit sem fogtak fel Jézus szavaiból, mert rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat (18,34). Mert ezeken az istentiszteleti alkalmakon valóban Jézus maga jön közénk. Az első gyülekezetek az istentisztelet egy pontján fel is kiáltottak, még az eredeti arám forma is megmaradt: „Marana tha!” – „Urunk, jöjj!” És Ő jött. Nem csak „a szívünkbe”, hanem a gyülekezetbe. Hogy ne csak bennünk legyen Szentlelke által, hanem közöttünk is legyen. Láthatatlanul. Az igehirdetésben. A kenyér és a bor jegye alatt. Ma is így van ez minden alkalommal.
Urunk, Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk, hogy amikor a Te szenvedésedről, kereszthalálodról és feltámadásodról hallunk, akkor értsük, amit hallunk, felfogjuk, ne legyen előlünk elrejtve. És érezzük jelenlétedet, amikor megjelensz közöttünk, miközben Rólad beszélgetünk egymás közt. Urunk, add meg nekünk, hogy Téged lássunk! Istentiszteleten, Úrvacsorakor, és akárhányszor ketten vagy hárman összegyűlünk a Te nevedben. Hisszük, hogy ez ma is lehetséges. Most, itt, ebben a pillanatban is.