37. Mit értesz azon, hogy „szenvedett”?
Azt, hogy földi életének egész idejében, különösen annak végén, testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberiség bűne elleni haragját,
hogy szenvedésével, mint egyetlen engesztelő áldozattal testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa,
és Isten kegyelmét, az igazságot és az örök életet elnyerje nekünk.
Haragvó Istenünk van? Hol van akkor Isten szeretete? Nem az a szeretet, hogy soha nem bántom meg, soha semmi sértőt, semmi durvát nem teszek a másikkal, mindent elnézek neki, mindent megbocsátok? Nem az a szeretet, ha mindig a másik ember kedvére akarok tenni, ha szolgája, rabszolgája leszek – ahogy azt a közismert keresztyén tanítás szerint tenni kell? Nem Teréz anya, Assisi Szent Ferenc a példaképünk, aki lemondott egész életéről, hogy életét, szegénységét mások szolgálatára szentelhesse? Hát nem Isten is ilyen szelíd, hogy Őt követve leszünk mi is ilyen szelídek? Nem olyan az Isten, hogy én bármikor odamehetek hozzá imában, és szelíd, gondviselő tenyerében megnyugodhatok? Hogy fér bele ebbe egy haragvó Isten? Vajon nem az Ószövetség téves istenképével állunk itt szemben, amit az Újszövetség felől már nem szabad így látnunk? Hogy tudok érzelmi stabilitást nyerni egy olyan Istenhez fordulva, aki haragszik az egész emberiségre? Nem jobb volna egy olyan Istenben hinni, aki mindig tárt karokkal vár, mint tékozló fiút az édesapja?