16. Miért kell valóságos és tökéletesen igaz embernek lennie?

Isten igazságossága azt követeli, hogy ember fizessen az ember bűnéért.

De legyen igaz ember, mert aki bűnös, másokért nem fizethet.

Vasárnap „szomszédolni” voltunk, vendégként elmentünk egy római katolikus misére. Oltár állt a templom szentélyében. Egy hely, ahol az áldozatot „bemutatják” az Istennek. Odaadják Istennek. Megszüntetik az áldozat evilági létét, hogy ezentúl kizárólag Isten akaratában létezzen. Állt ott a pap, körülötte a ministránsok, a segítők, és szinte érezni lehetett az ókor levegőjét, el elégszen a római korig, az ószövetségi áldozatok koráig. Az örök áldozatot szemléltették, eljátszották, mint drámát, ami megjeleníti a gondolatot, az eszmét. És a gondolat, a dráma megélése arra szolgál, hogy bele-éljük magunkat Krisztus egyetlen áldozatába, amit kétezer évvel ezelőtt a kereszten vitt véghez. Beleélem magam, tehát Krisztusban én is ott vagyok az oltáron, az én áldozatomat mutatja be a dráma, az én életem szűnik meg eviláginak lenni, és ezentúl csakis Isten akaratában létezik. Kívülállóként így értettem, ami ott lezajlott.

15. Milyen közbenjárót és szabadítót kell tehát keresnünk?

Olyat, aki valóságos ember, de tökéletes és igaz,

mindazáltal minden teremtménynél hatalmasabb, azaz valóságos Isten is.

Az előző kérdésnél az a gondolat került sorra, hogy valaki más fizet meg helyettünk. El kell fogadnunk, hogy a vallásunk, a hitünk egy olyan ősi alapelvre fog épülni, amit ma nem tartunk lehetségesnek, mert nem tartjuk logikusnak és nem tartjuk jogosnak. Nem egyénileg kell érteni a megfizetést, hanem az emberiség egésze van átok alatt, tartozik Istennek, kollektív felelősségről van szó. Kollektív bűnösségről.

Lassan bekúsznak a hitünkhöz szükséges fogalmaink közé olyan gondolatok, amik ellen joggal harcoltunk az elmúlt évszázadokban, mert Jézus Krisztus nélkül, kegyelem nélkül ezek szörnyű gondolatok. Szörnyű volt, amikor háborúk után kollektív bűnösség elvére hivatkozva ártatlan emberek ezreit végezték ki. Itt mégis kollektív szembenállásról, az emberiség kollektív lázadásáról van szó. Fontos ezt tisztázni, hogy nem én, egyszemélyben tartozom Istennek az öröklött és a saját magam által elkövetett bűneimért. A hit ilyen értelemben sem magánügy! Hanem az emberiség egy tagjaként, személy szerint érintett vagyok az egész emberiség átkában és bűnében. Így kell tekinteni a szituációra, amire a megváltás választ fog adni.

Bárki más, aki hozzánk hasonlóan csupán teremtmény, megfizethet-e helyettünk?

Senki sem.

Először is, Isten nem akar más teremtményt büntetni amiatt, amit az ember követett el.

Másodszor, nincs olyan teremtmény, aki Isten bűnt gyűlölő haragját el tudná hordozni, vagy másokat attól meg tudna szabadítani.

Furcsa kérdés. Megvallom őszintén, nekem eszembe sem jutott, hogy a saját vétkeimért valaki mástól várjam a jóvátételt. És ez valahol, azt hiszem, mélyen belénk van nevelve. Erény az, ha valaki becsületes, és vállalja tettei következményét. A felnőtt ember ismertetőjele, hogy vállalja a felelősséget.

Erősíti ezt, nevel erre az erényre európai kultúránk két nagy alkotása is. A görög gondolkodás és a római jog. A görög gondolkodás valami egészen különleges alkotás. Azt tartja ugyanis szem előtt, hogy „kősziklára építsük a házunkat”, minden gondolatunk, minden tervünk legyen megalapozott, átgondolt, logikus, értelmes. Ellentmondásmentes. A számításainkat ne körülbelül végezzük, hanem találjunk pontos képleteket, módszereket. És ha ilyen céltudatosan, ellentmondásmentesen, szakszerűen építettük fel az életünket, akkor van alapja annak, hogy felelősséget vállaljunk döntéseinkért. Tudom, hogy mit miért csinálok, tehát, mivel hétszer is átgondolom, mielőtt belefognék valami éles tevékenységbe, nagy valószínűséggel akarom is azt az eredményt, ami elő fog állni. Tehát felelős vagyok érte.

Mi magunk meg tudunk Istennek fizetni?

Mi magunk semmiképpen.

Ellenkezőleg: napról napra növeljük bűnünket.

Próbáltál-e már kibékülni valakivel, aki igazán fontos volt neked? Nem fordult-e elő, hogy bárhogy mozdultál, csak egyre jobban elmérgesedett a viszony? Ha beszélgetni akartál vele, végig azt kereste, melyik pillanatban tudna lerázni. Ha ajándékot vittél neki, azt mondta: vidd innen, azt sem tudod, mire van szükségem! Ha bocsánatot kértél tőle, azt mondta: ezt már hallottam! Ha megpróbáltad megmutatni, hogy értékes vagy a számára, akkor ő megvetően nézett vissza: ne légy olyan nagyra magadtól, nélküled is boldogulok! Ha imádkozni próbáltál érte, és ő megtudta, haragosan közölte, hogy: te csak ne imádkozz értem!

Mondhatom, hogy az ilyen ember engesztelhetetlen, és elítélhetem érte, keresztyén reflexekből, hogy meg kellene bocsátania. De én nem hiszek az ilyen kikényszerített megbocsátásokban. Mint az óvodában van szokásban egyes helyeken, hogy egyik gyerek gyűlölettel, féktelenül ütni kezdi a kis gyámoltalan, visszahúzódó másikat. Megesik az ilyesmi. De aztán odamegy az óvónéni rendet tenni, egymás mellé állítja a két gyereket, majd az agresszívre ráparancsol, hogy: „most siiimooogAAASD MEEEG!!!!!” A gyerek pedig még tesz két-három mozdulatot, amit lehet akár simogatásnak is értelmezni, de ha akarom, ezek is ütések, és ezzel le van rendezve a konfliktus. Kikényszerített megbocsátás.