15. Milyen közbenjárót és szabadítót kell tehát keresnünk?
Olyat, aki valóságos ember, de tökéletes és igaz,
mindazáltal minden teremtménynél hatalmasabb, azaz valóságos Isten is.
Az előző kérdésnél az a gondolat került sorra, hogy valaki más fizet meg helyettünk. El kell fogadnunk, hogy a vallásunk, a hitünk egy olyan ősi alapelvre fog épülni, amit ma nem tartunk lehetségesnek, mert nem tartjuk logikusnak és nem tartjuk jogosnak. Nem egyénileg kell érteni a megfizetést, hanem az emberiség egésze van átok alatt, tartozik Istennek, kollektív felelősségről van szó. Kollektív bűnösségről.
Lassan bekúsznak a hitünkhöz szükséges fogalmaink közé olyan gondolatok, amik ellen joggal harcoltunk az elmúlt évszázadokban, mert Jézus Krisztus nélkül, kegyelem nélkül ezek szörnyű gondolatok. Szörnyű volt, amikor háborúk után kollektív bűnösség elvére hivatkozva ártatlan emberek ezreit végezték ki. Itt mégis kollektív szembenállásról, az emberiség kollektív lázadásáról van szó. Fontos ezt tisztázni, hogy nem én, egyszemélyben tartozom Istennek az öröklött és a saját magam által elkövetett bűneimért. A hit ilyen értelemben sem magánügy! Hanem az emberiség egy tagjaként, személy szerint érintett vagyok az egész emberiség átkában és bűnében. Így kell tekinteni a szituációra, amire a megváltás választ fog adni.
Ha csak individuálisan nézem, egyéni hitemben, egyéni kegyességemben, akkor nem lesz igaz. Akkor folyton bele fogok futni abba, hogy bíztam valamiben, imádkoztam valamiért, de nem történt meg. Akkor csalódások fognak érni, és végül el kell dobjam az egész kátét is, hogy nem igaz. Akkor modernebb kegyességi irányzatok után fogok kapkodni. Akkor Krisztus egész váltságművét kell tagadnom, ha azt várom tőle, hogy nekem magamnak, személy szerint elég hinni, és elhatárolódhatok a többiek életétől, vagy elég csak leereszkedő szánalommal odafordulnom szegény hitetlenek felé. Akkor nem marad más, mint pszichológiába menekülni, és keresni az egyéni boldogságot, vagy indítani valami politikai, felszabadító mozgalmat, Istenre hivatkozva, de valójában Őnélküle.
Az emberiség megváltásáról van itt szó. Benne az én megváltásomról. Az egyes ember kap új életet, de az emberi kapcsolatok is új értelmet nyernek. Az én kapcsolataim, ahogyan körülvesznek a többiek, az az én életem része. Elválaszthatatlan tőlem a többi ember, akiktől az életem függ. A megváltott embernek hivatása van, ahol kiteljesedhet tehetsége. A megváltott ember be van ágyazva családja szeretetközösségébe. A megváltott ember körül a kert is kivirágzik, a háza rendezett. És ez nem elvárás, hanem kegyelem, amiért ugyanúgy nem tehetünk semmit, mint ahogy a magunk üdvösségéért sem tehetünk semmit. Az ember nem létezhet légüres térben, hanem egy sor természetes kapcsolat fűzi egybe a többiekkel, akiknek szintén kegyelemben kell részesülnie. Ha hitetlen közegben születik újjá egy ember, akkor egy ideig csak a szenvedése lesz nagyobb, mert látja maga körül a halálerőket, ezek rá is hatnak, darabokra tépik, mégsem tud kioldódni belőlük. Csak legbelül, hitben, reménységben, lélekben… Szinte elviselhetetlen feszültség ez.
A megváltott ember elsősorban a szentek közösségének, Krisztus egyházának tagja. Nem tudjuk, mert ezt szinte egészen elfelejtettük, elveszítettük, de el kell mondjam, hogy az egyház az a közeg, ahol Isten áldását egymás felé tudjuk közvetíteni. Az egyház az a hely, ahol minden barátságba, minden házastársi kapcsolatba, minden szülő-gyermek kapcsolatba, és minden főnök-beosztott viszonyba belép Jézus Krisztus, személyes jelenlétével. Így válik pokolból mennyországgá egy-egy emberi kapcsolat. Csak így.
Keresnünk kell tehát közbenjárót és szabadítót, aki az egész emberiség nevében megjelenik Isten színe előtt, és összeköti azt, ami elszakadt, helyreállítja Isten áldásának útját, elhordozza azt a feszültséget, ami Isten és ember közt fennáll, mint villámcsapást, aki tiszta, igaz emberként beléphet Isten színe elé, és valahogy kijárhatja ott nekünk, többieknek, az életet. Keresnünk kell azt az embert, aki emberként táplálni tud minket, mert valójában csak ember képes megadni nekünk azt, hogy teljes emberré váljunk, de akinek van annyi ereje, hogy mindenütt, mindenkiért mindent elhordozzon, és a mi töredékes áldozatainkat, amit próbálunk Isten oltárára letenni életünk során, teljessé tegye.
Szükségem van nekem, személy szerint is, egy tiszta, igaz emberre, aki odamehet a Teremtő, Mindenható Istenhez, és beszélhet Vele az én ügyemben. Mert én nem mehetek oda Hozzá. Őhozzá csak a szent és igaz ember mehet. Szükségem van egy emberre, aki hasonló hozzám, aki emberi szavakkal, emberi gondolatokkal tudja Isten akaratát, „igéjét” elmondani nekem, aki példát tud mutatni nekem. Akinek a nyomába léphetek, és aki kézen fog, felemel, ha gyenge vagyok, és átsegít a lehetetlen helyzeteken. Szükségem van egy szent és igaz emberre, aki előttem jár egy lépéssel, amikor embertársamhoz lépek oda. Hogy szebb emberekké válhassunk egymás számára. Szükségem van egy erős emberre, aki elhordozza azok haragját, akiket én haragítottam magamra. Ügyetlenségemmel, tudatlanságommal és bűneimmel. Hogy lehetséges legyen a megbékélés egymással is.
Egy valóságos emberre van szükségem, akiben megbízhatok, aki szeret, aki tökéletes és igaz, akinek isteni ereje van, tehát Isten maga, hogy egyáltalán emberek közé ki tudjak lépni!