16. Miért kell valóságos és tökéletesen igaz embernek lennie?
Isten igazságossága azt követeli, hogy ember fizessen az ember bűnéért.
De legyen igaz ember, mert aki bűnös, másokért nem fizethet.
Vasárnap „szomszédolni” voltunk, vendégként elmentünk egy római katolikus misére. Oltár állt a templom szentélyében. Egy hely, ahol az áldozatot „bemutatják” az Istennek. Odaadják Istennek. Megszüntetik az áldozat evilági létét, hogy ezentúl kizárólag Isten akaratában létezzen. Állt ott a pap, körülötte a ministránsok, a segítők, és szinte érezni lehetett az ókor levegőjét, el elégszen a római korig, az ószövetségi áldozatok koráig. Az örök áldozatot szemléltették, eljátszották, mint drámát, ami megjeleníti a gondolatot, az eszmét. És a gondolat, a dráma megélése arra szolgál, hogy bele-éljük magunkat Krisztus egyetlen áldozatába, amit kétezer évvel ezelőtt a kereszten vitt véghez. Beleélem magam, tehát Krisztusban én is ott vagyok az oltáron, az én áldozatomat mutatja be a dráma, az én életem szűnik meg eviláginak lenni, és ezentúl csakis Isten akaratában létezik. Kívülállóként így értettem, ami ott lezajlott.
Miért mesélek erről egy református káté magyarázatánál? Mert a világtörténelemben mindig kikristályosodnak gondolatok, ezeket az új gondolatokat a régi kiveti magából, akkor szétszakad a világ, a közösség részekre, és ezek a részek, hogy az igazság rájuk eső részét megvédelmezzék, hogy óvják a kincsüket, gyengeségük idején elhatárolódnak a másiktól, tagadják a másikat, (támadják a másikat, harcolnak ellene, örökre meggyűlölik egymást). Csak annak van joga „szomszédolni”, aki a maga hitében már megerősödött annyira, hogy a szomszédjánál is épülni tud. Mert a református igazság az, hogy nem oltárunk van, hanem az Úr Asztalához járulunk. A mi Úrvacsoránk nem az ószövetségi áldozatok ismétlése, hanem asztalközösség Urunkkal, Jézus Krisztussal, az Ő jelenlétében, az Ő meghívására. Ő maga osztja szét testét és vérét, életét és erejét közöttünk. Megtöretik az Ő teste – de nem mi törjük meg! Engesztelő áldozattá válik a mi bűneinkért, de nem mi áldozzuk Őt fel, hanem Ő maga áldozta oda magát, Főpapként, egyszer s mindenkorra.
Most szemléltetésként mégis segítségül hívom a katolikus áldozatot, mert ha túlontúl is elhatárolódunk attól a gondolattól, hogy Krisztus áldozata valamiképp jelenvaló az életünkben, akkor a káté igazsága is távolabb kerül tőlünk. Persze, nem feltétlenül a színjátszás eszközével kell Krisztus áldozatát megjeleníteni az életünkben. Ha a Szentlélek nem avatna be minket ebbe a titokba, az sem segítene rajtunk, ha filmre vették volna Krisztus egész kivégzését, és azt évről évre levetítenék nekünk a templomban, „mintha most történne”, teljesen valósághűen, hogy mi átélhessük. De a Szentlélek jön, és közösséget teremt, összekapcsol minket. Akár eljátsszuk azt egy oltár körül, pappal, ministránsokkal, akár a klasszikus reformátori tanítás szerint a szentek közösségében, a Szentlélek által részesülünk Krisztus egyszeri áldozatának „érdemében”.
Mégiscsak van mindnek egy olyan eleme, hogy ma, ezen az istentiszteleten nekem kellene meghalnom, mert Isten haragja az egész életemet követeli. De valaki más lépett az oltárra helyettem. Mint abban az ősi történetben, Ábrahám és Izsák történetében (1Mózes 22). Ábrahámnak áldozatot kell bemutatnia bűneiért, a világtörténelem minden vallásának alapszokása szerint. Isten parancsa szerint! De hogy te életben maradj, küldhetsz magad helyett valaki mást. Akit úgy szeretsz, mint önmagadat. Az egyszülött fiadat, Izsákot áldozd fel, akire egy életen át vártál, és akinek isteni csoda volt a születése! Ez Isten parancsa. És Ábrahám elindul fel a Mórijjá hegyére, hogy összekötözze szeretett fiát, rátegye egy kőre, elvágja a torkát, és elégesse. Istennek. És miközben ezt teszi, mintha ő maga is meghalna Izsákkal együtt. Mint Kőműves Kelemen, akinek csak akkor sikerülhetett megépíteni a falat, ha az életét is beleadja. De ha meghal, nincs, aki építsen. Tehát olyasvalakit falaznak be, akit jobban szeret még önmagánál is.
De Kőműves Kelemen magára marad. Ábrahámnak pedig angyalok szólnak, megállítják a kezét, amikor Izsákra akarná emelni, és az Úr egy áldozati állatról is gondoskodik Izsák helyett, ami ott akadt fenn a bokorban nem messze tőlük. Jézus Krisztusnak, Isten Bárányának előképeként. Ábrahám, ne bántsd a te fiadat, Izsákot, mert én küldöm helyette az én egyszülött, szeretett Fiamat, Jézus Krisztust – mondja Isten. Ez az evangélium.
Ott állunk az istentiszteleten, megértjük, hogy nekünk magunknak most áldozatként egész életünket le kéne tennünk, nem volna jogunk tovább élni, de akkor eszünkbe jut, hogy feláldozhatnánk Istennek valamit, amit önmagunknál is jobban szeretünk! Az életünk értelmét, amit ha elveszítünk, igazából már levegőt venni sem lesz értelme. És akkor az Úr szól, és azt mondja, ne emelj kezet a szemed fényére, mert ha hiszel, az én szeretett Fiammal, a Jézus Krisztussal együtt már megfeszíttettél, csak élj Őbenne.
Ő az az ember, akit jobban szeretsz önmagadnál, akit elveszíteni a világ legnagyobb fájdalma. Ha Ő meghal, a világ minden reménysége és értelme, minden öröme elveszett. Ha Jézus Krisztus meghal, még az ég is elsötétedik, és a föld is megrendül, akkor szétszakad a jeruzsálemi templom legszentebb helyét védő, óvó kárpit, és nincs többé hová Istenhez menekülni. Ő az egyetlen igaz ember, akinek a halálára a föld minden eleme feljajdul, és sikoltva, vergődve várja a Mindenható Isten igazságát.
És a Mindenható Isten igazsága harmadnapra megérkezik. Krisztus az egyetlen, akinek mennyei Atyja úgy fogadja el az áldozatát, hogy feltámasztja a harmadik napon.
Pál így köti össze a hívők életét Krisztus áldozatával: „Ha tehát feltámadtatok Krisztussal, azokat keressétek, amik odafent vannak, ahol Krisztus van, aki Isten jobbján ül. Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel! Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt ti is megjelentek dicsőségben” (Kolossé 3,1-4). „Ugyanígy ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által, hogy másé legyetek: azé, aki feltámadt a halottak közül, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek” (Róma 7,4). „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Galata 2,20). „Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is. Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől. Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk. Hiszen tudjuk, hogy Krisztus, aki feltámadt a halottak közül, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik rajta. Mert meghalt a bűnnek egyszer s mindenkorra, amely életet pedig él, azt az Istennek éli. Így azt tartsátok ti is magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek Istennek Krisztus Jézusban!” (Róma 6,3-11)