1. Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?
Az, hogy testestől-lelkestől – akár élek, akár halok – nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.
Ő drága vérével minden bűnömért maradéktalanul megfizetett, és az ördög hatalmából megszabadított.
Úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál se hullhat le fejemről,
sőt mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.
Ezért Szentlelkével bizonyosságot ad örök életemről,
és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy szüntelenül neki éljek.
*
Vigasztalásunk, azaz valódi megoldásunk van!
Csakhogy, nézzünk körül. Éljük a hétköznapjainkat, gürcölünk, néha örülünk is kicsit, aztán megint gürcölünk, és mintha egyre mélyebben gyalogolnánk az iszapban, mígnem egészen elnyel a mocsár. Vasárnap elmegyünk a templomba, és úgy jövünk ki, mintha mise történt volna. Talán egy kissé kikapcsolódunk, mint a „tizenötös játékban”, kivesznek egy kockát, és akkor a többit vasárnapról vasárnapra addig-addig tologatjuk, míg helyre nem áll a rend az életünkben. Azért mégis történik valami az istentiszteleten, mert a kikapcsolódás, a bekapcsolódás a szent áramkörökbe, sok mindent helyre tesz az életünkben.
De, akárhogy forgatjuk a dolgot, végül mégiscsak az jön ki, hogy az utolsó két kockát nem lehet megcserélni! A tizenötös játék ilyen, hogy nem minden lehetséges elrendezést lehet kirakni, és a készítő gondosságán múlik, hogy eredetileg olyan sorrendben tegye bele a dobozba a kockákat, hogy a végére, sok kínlódás árán, mégis kiadja a rendet. De az emberi élet úgy van összezavarva, hogy azt nem lehet a végére maradéktalanul kirakni. Minden élet vége halál. Aki született, annak halnia is kell. Csak a megfélemlített ember bólint rá egyből erre a tanra, hogy „ha hiszel, van megoldás!”, vagy arra, hogy „ha hiszel, örökké meg tudod őrizni békességedet!”
Az a két utolsó kocka éppen fordítva áll, és sehogy sem akar összeállni a kép.
Hihetetlen dolgot állítunk a Kátéval együtt: van megoldásunk a test kínjaira is. Van megoldásunk a halálra is! A Káté arról beszél, hogy hitünknek olyan hatalma van, ami kilép az emberi gondolkodás dimenzióiból, és számunkra láthatatlan, elérhetetlen utakon át helyreigazítja a helyreigazíthatatlant is! Tökéletes rendet alkot az életünkben. Tökéletes szeretetet, tisztaságot, az élet szent és gyönyörű értelmét, ami örökre megmarad.
„Testestől-lelkestől”, „akár élek, akár halok”. Erről szól ez. Olyan hitet ismerünk meg, ami a testi szenvedésre is, és a lelki szenvedésre is megoldást ad. Olyan hitünk van, ami az életben is megoldásokat nyújt, de a halál sem probléma előtte.
A keresztyén hit nem pszichológia, nem egészségmegőrzés. A keresztyén hit nem csak erre a világra tervez, de nem is menekül el a túlvilágba.
Milyen meglepő, és talán botránkoztató válasza van a hitnek ezekre a világ szemében leküzdhetetlen, és éppen ezért a szőnyeg alá söpört akadályokra! Hát nem szőnyeg alá söpörjük a kudarcot, a bűnt, a betegséget, a kétségbeesést, a halált? „Pozitív” gondolkodással. Titkolni kell, utolsó pillanatunkig. És amikor fény derül rá, akkor többé tudomást sem vesznek rólunk. Végül magányosan, egy fehér függöny mögött lépünk át a túlvilágra, a „pozitív” gondolkodás pedig hamar áthúzza az ágyat, és jöhet a következő.
A Káté válasza pedig eléggé meglepő, mondhatnám, anakronisztikus:
Mi a vigasztalásom? Az, hogy „nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok.”
Nem középkori ez kissé? A Káté 1563-ban keletkezett… Valóban nem mai viszonyok közt éltek akkoriban az emberek. Jogos az érzés: hát nincs énnekem jogom a saját testemhez, lelkemhez? Hol az én szabadságom, autonómiám, önérvényesítésem? Hát nem azt csinálok az életemmel, amit akarok? Nincs-e szabad akaratom, nem ez volna az emberi méltóság ismérve? Csak egy nyomorult hűbéres volnék, aki gazdasági kényszerből hűségesküt tett az urának? Már hogy volna ez vigasztalás, megoldás az életemre, hogy megfosztom magamat önmagamtól?
„Tulajdona vagyok” – valakinek. Ez nyíltan rabszolgaság. Nem is a középkorban, máris az ókorban vagyunk!
Az igazság az, hogy valóban elég nagy bajban vagyunk. Látjuk ezt, ha nem hessegetjük el a gondolatot, és komolyan szembe nézünk azzal, hogy megoldást kell találnunk a halálra. Az, hogy valami nagy baj elterjedt, és megszoktuk, hogy köztünk van, még nem jelentheti azt, hogy ez így volna rendjén, és el kéne fogadnunk, mint Istentől kapott ajándékot. (Szép kis ajándék volna!)
Én még emlékszem a „régi szép időkre”, amikor olyan szigorúan ellenőrizték a határokat, hogy gyakorlatilag nem volt az országban kábítószer. Következésképp kábítószer kereskedés sem volt, és kábítószerfüggők sem. És az ebből fakadó bűnözés is teljesen hiányzott. (Nekem sem hiányzott.) Milyen jó volna, ha az ország újra megtisztulhatna ebből! Ha volna megoldás. Attól, mert valami elterjedt, még nem nyilváníthatjuk azonnal „normálisnak”, normának.
A Biblia még emlékszik a régi szép időkre, amikor nem volt bűn, nem volt betegség, nem volt halál. Amikor még férfinak és nőnek teremtette Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára. A bűn, a betegség, a halál nem „normális” valami, még akkor sem, ha előbb-utóbb mindenkit utolér valahol, ha senki sem tudja kivonni magát alóla. Gondok ezek, megoldásra váró problémák.
A megoldást pedig várnunk kell valakitől, akinek van hatalma megoldani. Engednünk kell, hogy valaki, aki ismeri a világ eredeti terveit, belenyúljon az életünkbe, a génjeinkbe, a gondolatainkba és terveinkbe, a vágyainkba és a kapcsolatainkba. Aki akkor is át tud karolni, ha már a föld mélyén fekszünk elporladva. Ő ott is nevünkön szólít, és helyre tudja állítani az életünket, mert ismeri az eredeti terveket, ami alapján az életünk tökéletes lesz.
Át kell adnunk Neki a kulcsokat, szabad kezet adni Neki, hogy cselekedjen bennünk. És cselekedjen általunk. Odaadni Neki szabad akaratunkat, és szabadon, örömmel mindig azt tenni, amit Ő tart a legjobbnak. Ez az egyetlen esélyünk.
Ez pedig éppen azt jelenti, hogy „nem az önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok”.
Mindenre van vigasztalásom. Az, hogy tulajdona vagyok annak a Jézus Krisztusnak, aki pontosan tudja, hogyan oldódik meg minden gondom.